A Medicik nagy firenzei riválisának valahai székhelye, vagyis a Strozzi-palota újabban közönségbarát klasszikus kiállításoknak ad helyet. Most egy valódi sikertémát dolgoztak fel, a szemet becsapó illuzionizmus, azaz a trompe-l’œil világát.

Boccaccio szerint már Giotto bármit olyan élethűen le tudott festeni, hogy „rászedte” a látásunkat. Miután egy évszázaddal később Alberti kitalálta a reneszánsz ablakmetaforát, miszerint a festmény egy falba vágott nyílás a külvilágra, a művészek végleg beleszerettek a valódinak tűnő látszatba. Alighanem éppen Alberti ablakára utal a 19. századi katalán mester, Pere Borrell del Caso blikkfangos festménye, amin egy aranykeretből kimászó, ijedt tekintetű fiúcska látható. Mivel az emberi látóközpont eléggé ravasz és kifinomult, nem könnyű becsapni. A mélyülő doboztereknél – még ha pontosan a szem magasságában van is a perspektivikus enyészpont – pár centit oldalra mozdulva már érezhetjük, hogy csak síkábrázolásról van szó és nincs valódi „ablak” a falon. Szemünk az evolúció során hozzászokott, hogy apró fejmozdulatokkal (plusz a két szem különböző látószögével) villámgyorsan letapogassa a teret. Vagyis Pere Borrell del Caso fiúcskája egy másodperc alatt leleplezhető – nyilván ezért adta a művész plusz poénként A szökevény kritika címet a képnek. 

Ha valaki mégis be szeretné csapni a nézőjét, legjobb, ha lapos tárgyakat (felgörbülő szélű papírlapot, függő leplet stb.) fest meg realisztikus pontossággal, aminél csak nagyon közelről nézve derül ki a turpisság. (A sokat idézett antik anekdota szerint a világhírű Zeuxiszt úgy győzte le művészvetélytársa, Parrhasziosz, hogy egy tökéletesen élethű függönyt festett, amit Zeuxis izgatottan el próbált húzni, hogy lássa a képét. Ez a trükk is csak egy majdnem kétdimenziós felületnél működhetett.) A trompe-l’œil nem a festészettörténet legkomolyabb műfaja, de újra és újra kísértésbe hozta a virtuóz naturalistákat. 

A műfajban elsőként a görögök alkottak nagyot – de arról csak pár, őket másoló római falfreskó alapján lehetnek fogalmaink. Szerepel is a kiállításon egy pompeji ház faláról leválasztott, szögön lógó döglött madár, egy virtuális ókori vadászzsákmány. A becsapós képtípus a 15. században született újjá, de igazi népszerűségre a 17–19. század között tett csak szert. Ekkor készült a janzenista kapcsolatokat ápoló Philippe de Champaigne Veronika kendőjét ábrázoló kegyképe, amin Krisztus naturalisztikus képmásából valódi könny- és vércseppek buknak elő. Ekkor festette a nem túl ismert Domenico Remps realisztikus szekrény-képét is, amin a toszkán nagyherceg ritkasággyűjteménye elevenedik meg. Remps lélegzetelállító naturalizmussal ábrázolta a Medici főúr összes kedvencét, a korallokat, a drágaköveket, a holland tenger-látképeket, a domború tükröt, a zsebórát, a koponyát, az elefántcsont-berakásos pisztolyt és persze az ajtó törött üvegét. 

Még a legnagyobbak is engedtek a trompe-l’œil csábításának: Mantegna gyűrődő papírfecnit illesztett egy evangélista portré alá, Veronese báránya pedig – Keresztelő Szent János alatt – kilógatja a lábát a képkeretből. Tiziano a milánói érseket, Filippo Archintót festette meg – egyszer a szokásos papi portréknak megfelelően, másodszor pedig egy áttetsző, félig elhúzott selyemfüggöny mögött. Nyilvánvaló az utalás Parrhasziosz legendabeli virtuozitására, de az arckép még így is több, mint rejtélyes. A 140 tárgyat felvonultató firenzei kiállításon olyan különlegességek is helyet kaptak, mint a régi viaszszobrok vagy kortárs hiperrealista alkotások. 

Palazzo Strozzi, Firenze, 2009. október 16. – 2010. január 24.