Joseph Duveen

A régiségkereskedők fejedelme

Radványi Orsolya

A 19. század végén hatalmas műtárgyfolyam indult meg Európából az Egyesült Államok felé. Az olcsó amerikai gabona leverte az élelmiszerárakat és tönkretette a mezőgazdaságból élő földbirtokosokat. Az elszegényedett arisztokraták elkezdték eladni műgyűjteményeiket. Tizianók, Rembrandtok, Fragonard-ok, brüsszeli kárpitok és reneszánsz komódok keltek át az Atlanti-óceánon, hogy a vasútépítések és az olajkoncessziók körüli ügyes spekulációkból meggazdagodott milliomosok vadonatúj palotáit díszítsék. Az amerikai pénzoligarchia kezdetben befektetési szándékkal vásárolt, de a műgyűjtés rövid idő alatt apáról fiúra szálló hagyománnyá nemesedett. Az új műértő réteg megszületésében kulcsszerepet játszott egy leleményes műkereskedő, Joseph Duveen, akinek kezén – becslések szerint – az Egyesült Államok múzeumaiban őrzött összes régi festmény legalább háromnegyede ment át.

34 radvanyi1

Sir Joseph Duveen az 1920-as években

A Duveen-dinasztia gyökerei1

A század kétségkívül legnagyobb hírnévre szert tett amerikai műkereskedő háza a Duveen testvérek családi vállalkozásából született Hollandiában – Joel Joseph (1843–1908) és Henry (1855–1918) Duveen alapította az 1870-es években. A gyökerek messzire nyúlnak vissza. A fivérek népes kereskedőfamíliából származtak, őseik a 17. század folyamán, a zsidóüldözések miatt települtek át Spanyolországból Franciaországba. Egyikük, a Du Vesnes családdal rokonságban álló Eberhard Jabach már kora nevezetes műgyűjtője volt, portréját Anthonis van Dyck és Charles Le Brun is megfestette. A családi krónika szerint a lefejezett angol király, I. Károly gyűjteményéből páratlan itáliai reneszánsz remekműveket hozott magával, győztes római hadvezérként térve haza Párizsba. A kollekció tetemes részétől – mintegy 110 festménytől – néhány év múlva ugyan meg kellett válnia, de az új vevő nem kisebb személy volt, mint XIV. Lajos, a Napkirály maga. Olyan remekművek kerültek ekkor Franciaországba, mint Giorgione Falusi koncertje és a Szent Család Szent Katalinnal, Tiziano Krisztus Emmausban, Jupiter és Antiope, Correggio Antiope-ja és Caravaggio Mária halála, így Jabach egykori képei ma a Louvre gyűjteményét gazdagítják.

Eberhard egyik leszármazottja a francia forradalom idején átköltözött Hollandiába. A család előbb fegyverkovácsként dolgozott a szász hercegi udvarnak, ám tevékenységi körük hamarosan kibővült lószerszámok és fegyverek kereskedelmével, majd ezek mellett megjelentek a hagyományos árucikknek számító delfti fajansztárgyak, a kínai importporcelánok, faliszőnyegek, bútorok és a régi festmények. Az üzlet annyira jól ment, hogy Joel Joseph Duveen 1879-ben átköltözött Londonba. Székhelye a város legfontosabb kereskedelmi központjában, az Oxford Streeten volt, vevői a legfelső körökből kerültek ki: a királyi udvar és az arisztokrácia tagjai, bankárok és nagyvállalkozók. A vezetése alatt működő cég elismertsége tetőfokát akkor érte el, amikor a koronázási ceremóniára (1901) tőle rendelték a Westminster székesegyház díszítésének nagy részét. Nagy családot kellett ellátnia, de szigorú apaként munkára fogta gyermekeit, akik a gyakorlatban tanulhatták el tőle a kereskedelem mesterfogásait és a bátor vállalkozószellemet. Fáradhatatlanul járta az elszegényedő nemesi otthonokat, megszerzett faliszőnyegtől kínai vázáig minden műkincset, amelyeket Henry öccse, aki időközben áttelepült Amerikába, busás haszonnal értékesített a tengerentúlon.

34 radvanyi2

A londoni Tate Gallery Duveenről elnevezett szárnya, az Elgin márványok ma is a múzeum fő látványosságai

    

A dinasztia újvilági sikereit tehát Henry Duveen alapozta meg. Henry egyik unokahúgát szerette volna feleségül venni, de a családi felzúdulás miatt Amerikában kötött ki. 1876-ban költözött Bostonba, ahol hamarosan id. John Pierpont Morgan, a villamos- és vasipari befektetéseiről híres bankár és Benjamin Altman New York-i áruházlánc-tulajdonos művészeti tanácsadója lett. Kedvessége, előzékeny modora és joviális karaktere miatt hamar kiérdemelte az ’Uncle Henry’ becenevet. 1886-ban New Yorkba tette át székhelyét, ahol folytatta a delfti és kínai porcelánok, gobelinek, faliszőnyegek és a francia, leginkább XIV. és XV. Lajos korabeli bútorok forgalmazását. A Duveen fivérek az öreg kontinens hagyományosan legjelentősebb műkereskedelmi központját, Párizst sem veszítették szem elől, itteni fiókjuk a Vendôme téren működött. Hamar kialakult a munkamegosztás a leányvállalatok között. Henry a kliensek igényeinek felmérése és érdeklődésük felkeltése után táviratozott fivérének Londonba, aki beszerezte a megrendelt tárgyakat és a következő hajóval útjára indította a szállítmányt Amerika felé. A műtárgyak beszerzésében a párizsi üzlet kulcsfontosságú szerepet játszott, hiszen itt minden Közép- és Nyugat-Európából származó árut a londoniaknál alacsonyabb áron kínáltak.

Az amerikai cég 1895-től kezdve évente 500 000 font nyereséget hozott, ez Joel Josephet arra bátorította, hogy a londoni üzletet elegánsabb környékre, a műkereskedők által benépesített Bond Streetre helyezze át. (Bár a Duveen Brothersnek több lerakata és kisebb fiókja, raktára is volt városszerte, a Bond Streeten jelen lenni minden kereskedő számára presztízskérdést jelentett.) A hétköznapok meghatározott forgatókönyv szerint zajlottak a londoni műkereskedésben: az emeletes épület földszintjén folyamatosan változó kínálat fogadta a betérő klienseket, akiket egy fiatal üzletszolga tessékelt be. A jól betanított alkalmazottak már ruházatuk alapján ítéletet alkottak a leendő vásárló társadalmi pozíciójáról, és ha fontosnak tűnő vendég érkezett, valamelyik Duveen fiú vagy maga a tulajdonos vezette körbe és mutatta meg a legszebb darabokat. Az emeleti teremben őrizték a sérülékeny üveg- és porcelántárgyakat, míg a legfelső, üvegtetővel borított szobák adtak helyet a faliszőnyegeknek. Joel Joseph itt alakította ki az üzletek megkötésére szolgáló, festményekkel borított tárgyalószobát is. Bár az üzlet belső berendezése megtévesztésig hasonlított a konkurenciáéhoz, a Duveenéknél kínált műtárgyak minősége a világ élvonalába repítette a műkereskedő céget.

34 radvanyi3

A kereskedő egyik leghűségesebb vásárlója a bostoni milliárdos özvegy, Isabella Stuart Gardner Berenson tanácsára velencei épületmaradványokkal díszíttette palotáját

A kereskedőzseni – Joseph Duveen

A Duveen-ház felemelkedését Joel Joseph legidősebb fia, Joseph Duveen (1869–1939) tevékenysége koronázta meg, aki a korszak legjelentősebb és legbefolyásosabb amerikai műkereskedőjeként ismert. A Duveen Brothers Inc. New York-i háza az ő irányítása alatt monopolizálta az Európából Amerikába áramló műkincsek kereskedelmét. Nemcsak az előkelő társaságban töltött be fontos szerepet, de a patinás műkereskedő cég hírnevét a leggazdagabb amerikai magángyűjtők tanácsadójaként, kollekciójuk összeállítójaként, otthonaik dekoratőreként és lakberendezőjeként is tovább növelte.

Az ügyfélkört a már említett ’Uncle Henry’ kezdte kiépíteni az iparmágnás amerikaiak körében a 19. század végén, megnyerve többek között a milliomos Collis P. Huntington, Peter A. B. Widener és Jason J. Gould jóindulatát is. A bankárok és a vasúttársaságok tulajdonosainak feneketlen pénztárcáján keresztül nyitva állt az út a Duveen-ház felvirágoztatása előtt. A nagy feladat Josephre várt, a zseniális emberismerőre, aki 1886-ban apja kívánságára érkezett New Yorkba, hogy ott nagybátyja mellett tanuljon bele a szakmába. Önálló műkereskedőként 1901-ben debütált egy John Hoppner-portré, Lady Louisa Manners képmásának megvásárlásával. A huszadik század hajnalán újszerű stratégiát eszelt ki: egyes darabok helyett teljes kollekciókat vásárolt meg. Így extraprofitra tett szert, hiszen az együttest olcsón szerezte meg, az aukciók során az egyes tárgyak árait viszont magasra verhette fel. A jövedelmező stratégia sikeréhez elengedhetetlen volt a bankárokkal való közeli kapcsolat kialakítása, akik többmilliós, fedezet nélküli hitelt biztosítottak számára. Duveen hatalma minden bizonnyal abban állt, hogy rajta kívül ezt egyetlen másik kereskedő sem tudta megtenni, a Morgan bankáz és konzorciumai ugyanis mindig korlátlanul álltak rendelkezésére. (Egyes kutatók a bankvilággal való összefonódása miatt gátlástalan, dörzsölt, időnként tisztességtelen eszközöket is alkalmazó kereskedőként ábrázolják, talán nem minden ok nélkül…)

34 radvanyi4

Giorgione Pásztorok imádása (Washington, National Gallery, olaj, fa, 88,9x109,2 cm). Ez a kép volt a Duveen – Berenson páros harmincéves együttműködésének véget vető botrány tárgya

Az új módszert először 1906-ban a párizsi Rodolphe és Maurice Kann-gyűjtemény megvételekor alkalmazta. Ez egy méltán híres, de a látogatók kíváncsi szeme elől addig elzárt együttes volt. A bútorok, a Boucher tervei alapján készült rokokó falikárpitok és a reneszánsz bronzszobrok mellett csodálatosan gazdag festménykollekció került egy csapásra a Duveen Brothers kezébe: a tíz Rembrandton felül Vermeer, Frans Hals, Van Dyck, Watteau és Fragonard művei. Ezt követte a berlini bankár, Oscar Hainauer gyűjteményének megszerzése. Itáliai reneszánsz, holland barokk festmények és szobrok, valamint középkori keleti szőnyegek alkották ezt a szintén elsőrangú gyűjteményt, amit a párizsi Rothschild bankház vezetője, Wilhelm von Bode múzeumigazgató tanácsai alapján vásárolt össze. Ezek után Duveennek évtizedeket kellett várnia az újabb nagy fogásra: 1927-ben Robert H. Benson egykori kollekciójából vásárolt 114 itáliai festményt, majd a párizsi Dreyfus-gyűjtemény teljes festmény- és szoboranyagára csapott le 1929-ben. Időzítése remek volt, hiszen a „Fekete péntek”-et követő gazdasági összeomlás miatt féláron, ötmillió dollárért szerezte meg a világ legjelentősebb, magánkézben lévő reneszánsz szoborgyűjteményét. A felhalmozott remekművek nagyobb része – busás haszonnal – Amerikába vándorolt, a kisebbik része saját londoni és New York-i otthonaiba került.

34 radvanyi5

Az idős Bernard Berenson otthonában, a Firenze mellett fekvő Villa I Tattiban

Elitklub – az ügyfélkör

Joseph Duveen munkájának eredményeként alakultak ki a leggazdagabb tengerentúli gyűjtemények. Hatása felbecsülhetetlen. Vásárlói között volt Isabella Stuart Gardner, aki annyira rajongott a velencei művészetért, hogy díszesen faragott ablakkeretekkel és erkélykorlátokkal díszített bostoni háza egy quattrocento palazzót mintázott. Az olajmágnás és bankár Andrew W. Mellon Tiziano és Giorgione festészetének volt nagy csodálója. Egyik legjelentősebb állandó vásárlója az áruházlánc-tulajdonos Samuel H. Kress volt, műgyűjteményének katalógusa három vaskos kötetet tett ki. Igényes vevőként viszonyult Duveenhez, kezdetben sokallta árait, de mivel nála mindig ellenállhatatlan különlegességeket talált, visszatérő ügyféllé vált. Joseph Duveen remek diplomáciai érzékkel oldotta meg a kínos problémákat is. Id. J. P. Morgan halálakor (1913) a 60 millió dollárra becsült kollekció egyik részét, a világraszóló kínai porcelángyűjteményt sorsolással osztotta szét három befolyásos vevője, a nagyiparos Henry C. Frick, a philadelphiai tömegközlekedés megteremtője, P. A. B. Widener és az olajbáró John D. Rockefeller között, mindhármukat lekötelezve. Collis Potter Huntington volt a nyugati part egyik leghatalmasabb vasúttulajdonosa, műgyűjteményének értékét 1900-ban hárommillió dollárra tették. Halála után összesen száz festmény, köztük két Rembrandt és egy Vermeer került a Metropolitan Museum tulajdonába. Arabella és Henry E. Huntington számára csodálatos galériát állított össze 18. századi angol festményekből. Heteken át vezető újsághír volt, amikor a műkereskedő rekordáron, 600 000 dollárért adta el a házaspárnak Gainsborough Kékruhás fiú képmása című képét. Ma szintén a Huntingtonok gyűjteményében található a korszak híres színésznőjének, Sarah Goodin Barrett Moultonnak (Pinkie) Thomas Lawrence által festett képmása.

34 radvanyi6

Leonardo La Belle Ferronière (Párizs, louvre, olaj, fa, 62x44 cm). Duveen nyolc évig pereskedett a kép eredetisége miatt, vesztett, de mégis neki volt igaza...

Joseph ügyfelei közt az ifjabb J. P. Morgan mellett ott találjuk Edward T. Stotesburyt, Henry O. Havemeyert és Clarence H. Mackayt. Hűséges vásárlója volt az egyik legbefolyásosabb Wall Street-i bankár, Jules S. Bache, tőle került a Metropolitan Museumba többek között Carlo Crivelli egyik legszebb Madonnája és Velázquez Mária Terézia infánsnőt ábrázoló képmása. Európai üzletfelei is akadtak: a Párizsban élő bankár, Moïse de Camondo, a likőrgyáros Louis Noilly, az olajmágnás Calouste S. Gulbenkian és az érmegyűjteményéről híres londoni Henry Oppenheimer személyében.

Duveen ügyfelei később áldozatos adományozóknak bizonyultak: Andrew W. Mellon volt a washingtoni National Gallery egyik alapítója, tőle kerültek oda Rembrandt és más holland mesterek mellett a korai olasz iskola reprezentatív alkotásai. A nemzeti képtár másik nagy adományozója Samuel H. Kress volt, gyűjteménye a quattrocento sienai és firenzei művészet alkotásaival gazdagította a múzeumot, ahogyan a Widener családé is. A New York-i Metropolitan Museum vezetőinek és donátorainak sorában is előkelő helyet foglalnak el Duveen egykori vevői, köztük J. P. Morgan, aki az intézmény elnöke is volt, valamint Collis P. Huntington, J. S. Bache, B. Altmann, Ph. Lehman. Mások magángyűjteményüket egyben tartották és úgy nyitották meg a közönség előtt, jó példa erre H. C. Frick Vermeer-, Gainsborough-, Fragonard-, Rembrandt-képekkel teli palotája a Fifth Avenue-n, a San Marinó-i (California) Huntington-villa vagy a párizsi Musée Nissim de Camondo gyűjteménye.

34 radvanyi7

Rembrandt Minerva (New York, magángyűjtemény, olaj, vászon, 134x116 cm). A festmény 1926-ban került egy magyar gyűjteménybe, Nemes Marcell azonban éveken át „elfelejtette” kiegyenlíteni a számlát

Piac vs. tudomány

Joseph Duveen állandó harcban állt a konkurens műkereskedőkkel. Kíméletlen kapitalista vásárlóihoz hasonlóan nem válogatott az eszközökben: még üzleti ellenfelei lejáratásától vagy hiteltelenné tételétől sem riadt vissza. Ráadásul a lejárató kampányok nem is mindig végződtek jól a számára, elég a Mrs. Hahn-féle La Belle Ferronière körüli Leonardo-botrányra utalni. Történt ugyanis, hogy 1920-ban Mrs. Andrée Hahn családi örökségéből el akart adni a Kansas City Museumnak egy Leonardónak tulajdonított női portrét, amelynek másik változata a Louvre tulajdonában volt. (Ebben az időben még egyetlen amerikai gyűjteményben sem volt hiteles Leonardo-kép!) Duveen anélkül, hogy élőben vagy akár fotográfián látta volna a kérdéses képet, kétségbe vonta Leonardo szerzőségét. Erre a múzeum elállt a vételtől, a felháborodott Mrs. Hahn viszont hitelrontás miatt félmillió dollárra (!) perelte be Duveent. A nyolc évig tartó bírósági ügy során mindkét képet minden lehetséges módon megvizsgálták. Mrs. Hahn festményét Párizsba szállították, ott összevetették a Louvre-beli párjával, különféle mikroszkópos vizsgálatokat végeztek rajtuk, összegyűjtötték az idevonatkozó történelmi dokumentumokat, végül a korszak minden ismert és elismert szakértője állást foglalt a kérdésben. Mégpedig többségük negatívan, másolatnak tartva az amerikai festményt. A per 1929-ben a New York-i Legfelső Bíróságon zárult le, ahol az esküdtek – mindezek ellenére – hiteles Leonardo-műnek fogadták el Mrs. Hahn képét. Ez volt az évszázad legnagyobb műkincspere, mindvégig a közönség élénk érdeklődésétől kísérve. Végkimenetelére nem kis részben hatással volt a felperes által évekig folytatott sajtókampány, hiszen az esküdtek között nem voltak sem műértők, sem szakemberek. (Ma a művészettörténészek többsége egyik kép esetében sem fogadja el Leonardo szerzőségét.)3

Bár Joseph Duveen általában jó érzékkel válogatott az európai és amerikai piacokon felbukkanó festmények között, eredetiségük megállapításában tanácsadójára, az itáliai reneszánsz művészet elismert kutatójára, Bernard Berensonra támaszkodott.4  Harminc éven át sikeresen működtek együtt: Berenson a szakmaiságot képviselte, Duveen pedig az üzleti szempontot. A dörzsölt műkereskedő a Berenson által eredetinek minősített művek közül kiválasztotta az amerikai vásárlói igényeknek megfelelőket. A 20. század elején ez az itáliai reneszánsz nagymesterek, Rembrandt és néhány holland művész, valamint a könnyed velencei és francia rokokó festészet divatos munkáit jelentette. Rubens vérbő, testes női aktjait például bajosan adhatta volna el a soványság kultuszát hirdető amerikaiaknak. A kismesterek művei szintén nem voltak túlságosan keresett árucikkek, a sznob újgazdag közönség általában a híres művészek képeiért áldozott nagyobb összegeket. Berensonnak közmondásos alapelve volt, hogy „nem keresztelek a saját parókiámon kívül” – azaz a szakterületén kívül eső művekről nem szívesen mondott ítéletet. Duveen ezzel ellentétben minden olyan alkotásról jó véleménnyel volt, ami a korabeli gyűjtői ízléshez illeszkedett (vagyis tetszetős és friss volt, világos és vidám hangulatot árasztott), hiszen meglátta benne az üzleti lehetőséget. Bevett szokása szerint a megvásárolt képeket restaurátorok kezébe adta, akik letisztították és a könnyebb eladhatóság kedvéért kissé kicsinosították – ezzel sokszor kivívta kollégái rosszallását.

34 radvanyi8

Jacopo del Casentino-nak tulajdonított Madonna szentekkel (Szépművészeti Múzeum, tempera, fa, 62x30 cm). Sir Joseph Duveen ajándéka a Szépművészeti Múzeumnak 1925-ben

Visszatérő vevői számára Duveen akár éveken át kutatott megfelelő műtárgyak után. Kitartó keresése azonban olykor kellemetlen helyzetekbe sodorta. Így történt ez egy Giorgione-kép eladása kapcsán az 1930-as években, amikor egy életre szakított hűséges szakértőjével, Bernard Berensonnal. Andrew W. Mellon, Duveen egyik legfontosabb vevője évek óta szeretett volna egy valódi Giorgione-festményt gyűjteményében tudni, de ez nagy ritkaságnak számított a műtárgypiacon. Duveen mindent megtett az ügy érdekében, szerzett is egy eladó Pásztorok imádását az Allendale gyűjteményből, ami a szakértők körében vitatott műnek számított. Egyesek – mindenekelőtt Duveen – elfogadták Giorgione szerzőségét, mások – köztük Berenson – Tiziano korai műveként határozták meg. Mellonnak már jelentős Tiziano-kollekciója volt, neki csakis egy eredeti Giorgionéra fájt a foga. Végül Duveen rábeszélésére Mellon megvásárolta, de Berenson elutasító szakvéleményét megismerve felháborodottan visszavitte a kereskedőhöz „a Giorgionét”. Duveen sohasem bocsátotta meg a tudósnak hajlíthatatlanságát. (A sors furcsa fintora, hogy az utókor Duveent igazolta, a festmény ugyanis ma a washingtoni National Gallery gyűjteményében Giorgione műveként van kiállítva…)

Joseph Duveen, apja példáját követve hatalmas összegeket áldozott a londoni National Gallery (a mai Tate Britain) épületének bővítésére, ennek eredményeként nyílt meg 1926-ban egy új, a nemzetközi modern festészetnek szentelt szárny. A múzeum érdekében folytatott áldozatos munkájáért 1933-ban elnyerte a lord címet. A bővítési munkák folytatódtak a gazdasági visszaesés éveiben is. A nagy központi szoborcsarnok végül 1937-ben készült el, tervezésében Sir Joseph Duveen betegsége ellenére is tevékenyen közreműködött. Ma ez a galéria ad otthont az athéni Parthenonról a 19. században „átmentett” szobrászati faragványoknak, az úgynevezett Elgin márványoknak. Felállításukat és az ünnepélyes avatást a régiségkereskedők fejedelme már nem érhette meg, 1939 májusában agyvérzés vetett véget életének.


1  A Duveen családról és Joseph Duveen működéséről a legfontosabb összefoglalások: S. N. Behrmann: Duveen. The New Yorker 1951. szept. 29., okt. 6., 13., 20., 27., nov. 3.; M. Secrest: Duveen. A Life in Art. New York, 2005.
2  A The New York Times 1922. január 22-i tudósítása.
3  A témáról részletesen: John Brewer: Art and Science: A Da Vinci Detective Story. Engineering & Science no. I / 2, 2005, 32–41.
4  Berenson pályájáról és kettejük kapcsolatáról szóló összegzések: M. Secrest: Being Bernard Berenson. Weidenfeld & Nicolson, London, 1980; C. Simson: The Partnership – The Secret Assosiation between Bernard Berenson and Joseph Duveen. London, 1987.


 

Amerikai–magyar kapcsolatok a műkereskedelem fénykorában

„Kedves Sir Josephem, amióta elhagytam New Yorkot, a gondolataim szüntelenül Ön körül járnak. Rendkívüli hálát érzek Ön iránt mindenért, amit az elmúlt hónapok során értem tett: hogy áthozott engem Amerikába, s hogy minden módon segített, hogy ottlétemet a lehető legkellemesebbé tegye. Igazán hatalmas örömöt jelentett számomra, hogy Önnel lehettem, és felesleges mondanom, mennyire csodálom Önt nagyszerű szelleméért és az irántam tanúsított kedves, emberi érzésekért, melyeket legutolsó beszélgetésünk alkalmával kifejezésre juttatott. Soha nem fogom elfelejteni irántam mutatott kedvességét és jóságát, amit teljes szívemből köszönök Önnek!”1  – írta Sir Joseph Duveennek a Szépművészeti Múzeum hálás igazgatója, Térey Gábor 1925-ben. 1924 tavaszán ugyanis Joseph Duveen vendégül látta a magyar igazgatót New Yorkban. A műkereskedő nemcsak a két hónapig tartó út költségeit fedezte, hanem a keleti part leghíresebb magángyűjteményeinek megtekintését is lehetővé tette vendége számára, aki így bejutott Archer Huntington, Henry O. Havemeyer, John Pierpont Morgan, George Blumenthal, Clarence H. Mackay, John D. Rockefeller, Robert Lehmann, Joseph E. Widener és Mrs. Marshall Field lenyűgöző műgyűjteményébe. Cserébe Térey beszámolt a hazai művészeti viszonyokról és saját kutatásairól. Bár a budapesti múzeum nem vásárolhatott a nemzetközi műtárgy-kereskedelem fejedelmétől, Duveen – jóindulata jeléül – mégis ajándékozott a Képtárnak egy quattrocento oltárkát. Térey a Sir Josephfel kötött barátságnak köszönhetően ismerkedett össze a korszak leghíresebb szakértőjével, Bernard Berensonnal. A litvániai zsidó családból származó amerikai művészettörténész harminc éven át dolgozott Duveennek. 1925-ben, európai körútja során ellátogatott Budapestre is, ahol Térey vendégül látta a Szépművészeti Múzeumban. Berenson meghatározott több itáliai eredetű képet az egykori Pálffy-gyűjtemény anyagában, ennek nyomait a képtári katalógusok bejegyzései őrzik. Felesége, Mary Berenson Sir Josephnek írt leveleiben beszámolt magyarországi élményeikről, tapasztalataikról és a jelentősebb pesti magángyűjteményekben tett látogatásokról. (Leveleiben utalt olaj- és dohánymágnásokra, továbbá egy El Greco-gyűjtőre, aki minden bizonnyal Herzog Mór Lipóttal azonosítható.) Nem meglepő, hogy a korszak nevezetes marchand-amateurje, Nemes Marcell is kapcsolatba került Duveennel. Bár úgy tűnik, Nemesnek sikerült rászednie amerikai kollégáját. A magyar gyűjtő Rembrandt 1635-ben festett Minerváját vásárolta meg Duveentől az 1920-as évek második felében, de a kereskedő ügyvédei még évekkel később, Nemes halála után sem tudták behajtani a festmény árát az örökösöktől. Nemes kollekciója még életében szétszóródott, a Rembrandt-kép pedig megjárta Stockholm, Párizs és Tokió privát gyűjteményeit, mire visszakerült New Yorkba, ahol ma is egy magántulajdonost gazdagít.

 

1 Térey levele Duveenhez (1925. február 24.) Radványi Orsolya: Térey Gábor (1864–1927). Egy konzervatív újító a Szépművészeti Múzeumban. Budapest, 2006, Függelék 221.