A latin auktorokon nevelkedett művelt itáliaiak mindig is tudták, hogy a Vezúv környéki városokat hamueső és vulkáni törmelék borította el Kr. u. 79-ben. Az esetről ifjabb Plinius számolt be részletesen, akinek nagybátyja, idősebb Plinius, a helyi flotta parancsnokaként (és enciklopédikus érdeklődésű tudósként) odaveszett a mérges gázok miatt az egyik környékbeli településen. Bármilyen furcsa, Pompeji és Herculaneum nyugodtan vészelte át a reneszánsz humanizmus forrongó éveit a jó pár méteres hamu- és kavicstakaró alatt.

Az első leletek egy csatornaépítés során kerültek elő a földből 1592-ben, de csak a 18. század derekán, d’Elboeuf herceg érdeklődése nyomán indult meg a környék régészeti feltárása. Így vált Pompeji a neoklasszicizmus korának divatos szenzációjává és zarándokhelyévé. A kiásott városokból előkerült archeológiai ritkaságok többsége a közeli nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumba került. A patinás intézmény több mint tízévnyi restaurálás után májusban nyitotta meg újra a pompeji freskók állandó kiállítását. Miután a rómaiak falfestészetéből csak pár hírvivő maradt szerte Itáliában, gyakorlatilag csak a Vezúv által megóvott pompeji képek segítségével alkothatunk átfogó képet az antik piktúráról. Persze hozzá kell tenni, hogy a gazdag kisváros nem volt a birodalom trendteremtő központja, inkább egy jellegtelen provinciális porfészek – ahol a kétszáz év díszítődivatja véletlenül megőrződött. Az újrarendezett nápolyi kiállítás végigkíséri a falfestészet fejlődését. Kivéve a Kr. e. 2. évszázadban dívó úgynevezett első pompeji stílus emlékeit, amiből ugyancsak bőségesen találni a vulkáni hamu alól kikapart ókori házak falain, de a múzeumba nonfiguratív díszítésük miatt már nem kerültek be. (A köztársaság erényeit ápoló, mértékletes római arisztokraták nem vették át a görögöktől a falak egzotikus márványlapokkal való burkolását. Inkább megfestették stukkókra azoknak a másait, olcsón megteremtve a luxus látszatát. A trükköt az elmúlt évszázadok ásatói nem értékelték eléggé, így a képeket fennhagyták a falakon.)

A második pompeji stílus viszont már nagy szerepet kap a kiállításon, hiszen ez a viasszal borított, csillogó, építészeti látszatarchitektúrák nagy korszaka. Ekkor készült a Boscoreale-villa illuzionisztikus díszítése is. Az aranycirádásra festett oszlopok között perspektivikusan rövidülő városrész lenyűgözte a gazdag tulajdonos egykori és mai vendégeit: béletes kapuzat, kődézsában álló örökzöldek, oszlopcsarnokok és egymásra halmozott erkélyek a pazar nápolyi öböl felé fordítva. Míg a másik oldalon bensőséges hangulatú festett kert, faragott szökőkúttal, éneklő madarakkal és árnyat adó lugassal. A harmadik pompeji stílusnak szentelt múzeumi csarnokban az Augustus uralkodása alatt elterjedt, visszafogottabb freskófestészet legkiválóbb emlékei kerültek. Egyszínűre festett dekoratív színmezők, meghintve apró egyiptomi motívumokkal, mitológiai szereplőkkel, klasszikus tájképekkel és a falak mentén „kiállított” trompe l’oeil „műalkotás-reprodukciókkal”. Claudius korával ismét visszatér a túláradó, hellenista lendület a falképekbe. Az utolsó, negyedik pompeji stílus barokkosan sodró, valószerűtlen látszatarchitektúrákkal hódított és a hatalmas figurális falképekkel, főként az erotika és mitológia témaköréből. Ebből az időszakból származik a Dioscurosok-ház pazar kifestése is, például a karperecszerű bilinccsel leláncolt Andromédát kiszabadító meztelen Perzeusz, akinek kilétét a szárnyas lábbeli és a baljában tartott Medúza-fő (valamint a felforduló krokodilféle sárkány a háttérben) akkor is elárulja, ha könnyed mozdulattal tessékeli le a kőről az elfogódott királyleány. Idetartozik a reneszánsz festők által is kedvelt Mars és Vénusz jelenet, ahol a karcsú szerelemistennő – miközben a Cupidók a fegyverekkel játszanak – kecses mozdulatokkal bírja maradásra a háború sármos férfiistenét. A stílusfejlődés íve ugyan itt nem szakadt meg, de a Vezúv ideáig konzerválta a római falfestészet változó divatjait. Amiket május 1-jétől a nápolyi múzeumturisták részletgazdagabb és színesebb formában csodálhatnak meg, mint valaha!

Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly 2009. május 1-jétől