Kettős kötődésben

Péter András (1903–1944) életműve

Fehér Ildikó

1944-ben a nyilasok elhurcolták az egyik legígéretesebb tehetségnek számító művészettörténészt, Péter Andrást, az itáliai trecento festészet kutatóját. Tanulmányai közül néhány most először jelent meg magyarul.

 
Péter András
 
„A magyarországi művészettörténészek közül Péter András munkáit ismerem leginkább, a trecento festészetről szóló írásai máig alapvetőek.” Ez a mondat pár évvel ezelőtt Firenzében, a Bernard Berenson által alapított, ma a Harvard Egyetemhez tartozó Villa I Tatti, a reneszánsz kutatás legjelentősebb európai központja szalonjában hangzott el, a falakat díszítő Sassetta-, Giotto-, Pietro Lorenzetti- és Luca Signorelli-festmények társaságában. Méghozzá válaszként, abban a pillanatban, amikor a bemutatkozáskor kiderült: Budapestről érkeztem. Akiben egy magyarországi művészettörténésszel való találkozás Péter András nevét idézte fel, az Julian Gardner volt, az Oxfordi Egyetem professzor emeritusa, a Kaliforniai, a Berkeley-i és a Washingtoni Egyetemek középkori és reneszánsz intézetének is tiszteletbeli professzora, és nem mellesleg több szakfolyóirat, például az angol History of Art alapítója. A beszélgetés természetesen a Lorenzettiek, Simone Martini és Péter András tanulmányai körül folyt tovább, és idővel más amerikai és olasz reneszánsz specialisták is bekapcsolódtak: mintha egy régen látott közös barát emlékét idéznék fel, jól emlékeztek Péter András magyar művészettörténész írásaira, amelyek az 1930-as években és a 40-es évek elején a Burlington Magazine, Gazette des Beaux-Arts vagy a Rassegna d’Arte hasábjain jelentek meg.
   A megilletődöttség után bennünk megszülető zavart és értetlenséget már megszokhattuk: itthon ritkán lehetett találkozni Péter András nevével az elmúlt hetven évben; külföldön, idegen nyelven megjelent írásait csak kevesen ismerték idehaza. Nyilvánvalóan nem új keletű dolog ez – mint ahogy a Lorenzettiek és Simone Martini neve is egyre inkább kezd kimenni a divatból.
   Éppen ezek miatt lett fontos esemény, hogy 2014 decemberében megjelent a hiánypótló kötet, amely pár évtizeddel megkésve ugyan, de igen alapos szakmai apparátussal, Prokopp Mária és Tóth Károly gondozásában mutatja be az európai hírű művészettörténész, Péter András (1903–1944) életművét: Kettős kötődésben, írások a régi és a kortárs művészetről címmel.
   A kiadvány egyik különlegessége, hogy Péter András idegen nyelven megjelent tanulmányai mellett az olvasó azok magyar nyelvű szakfordítását is megtalálhatja, ily módon több írás most olvasható először magyarul. Gyakorlatilag Péter András teljes életművét tarthatja kezében az olvasó, kivéve A trecento festészete című befejezetlen írását, amely Zádor Anna gondozásában 1983-ban önálló kötetben jelent meg.
   Péter András kutatásai elsősorban az itáliai trecento művészetre irányultak, azon belül a sienai festészetre. Talán az egyik legnagyobb hatású tanulmánya, mely a későbbi generációk Lorenzetti kutatásai számára is kiindulópontot jelentett, Ambrogio és Pietro Lorenzetti közös főművéről, az 1335-ben a sienai Ospedale della Scala, azaz a városi kórház homlokzatára festett, de 1720-ban elpusztult falképek rekonstrukciójáról szól. A dolgozat az 1340 és 1450 közötti időszak számos, Mária életét bemutató sienai festmény kritikai elemzésével, motívumainak, ikonográfiájának alapos összevetésével bizonyítja, hogy mindegyikük közös előképre vezethető vissza: arra a falkép-ciklusra, amelyet a Lorenzetti fivérek a Dóm nyugati homlokzatával szemben lévő hatalmas kórházépület homlokzatára festettek, és ami Mária életéből vett jeleneteket ábrázolt. Olyan nagy hatású felfedezés volt ez, melyet a legjelentősebb hazai szakfolyóiratokon kívül a firenzei Rivista d’Arte is részletesen ismertetett.
   Péter András az az alkatú művészettörténész volt, aki a múlt évszázadok festészeti értékeinek beható tanulmányozása mellett a modern művészeti jelenségek felé is érdeklődéssel és értőn fordult – erre utal a most megjelent tanulmánykötet címe. A Giottóról, a ferrarai reneszánsz festészetről vagy Tizianóról szóló kiváló írások mellett ugyanis rendszeresen adta közzé esszéit, elemzéseit saját korának magyar művészetéről. Ezek a művek sporadikusan, sokszor álnév alatt jelentek meg, így e kötetben összegyűjtött együttes kiadásuk a két világháború közötti magyar műkritikáról kialakult képünket is korrigálja. Mivel Péter András tanulmánykötetében a szerkesztők az írásokat megszületésüknek megfelelő időrendben közlik, így még inkább hangsúlyt kap az írásművek lényege: a magyar és az itáliai, a középkori és a kortárs művészek, a nemzeti és az egyetemes kérdések kikerülhetetlen egymásmellettisége.
   Mindezek mellett e vaskos kiadvány külön érdeme, hogy Péter András mind ez idáig publikálatlan leveleit is közreadja Sonnevend Margit olasz, angol és német levéltárakban végzett gyűjtésének köszönhetően. Megismerteti az olvasóval a személyiséget, a tragikus sorsával küzdő művészettörténészt, aki az 1930-as években és a 40-es évek elején Magyarországon, a nyilas terror idején Giotto festészetébe és Berry herceg Hóráskönyvének tájképeibe menekülve küzdött a túlélésért. „… az embernek itt alig van kedve írni – igazából magához az élethez se sok …” – vallja egyik levelében 1931-ben, éppen abban az évben, amikor a Lorenzetti fivérek elpusztult sienai freskóciklusáról szóló nagy hatású tanulmánya is megjelent. Péter András a holokauszt áldozataként halt meg 1944 végén. Az összegyűjtött írásait először megjelentető kötet a róla elnevezett alapítvány kiadásában, a 2014-es évre a Magyar Köztársaság által meghirdetett holokauszt- pályázaton nyert anyagi támogatás segítségével jelent meg.
 
 
Kettős kötődésben. Péter András (1903–1944) életműve 
Szerk. Prokopp Mária – Tóth Károly. 
Budapest, Péter András Alapítvány, 2014