Ellesett párbeszéd Paizs Goebel Jenő kiállításán

Szücs György

Nagy festő, vagy csak fellobbanásai voltak? Milyennek látta az őt körülvevő világot, vagy inkább milyennek vágyta volna látni? Festészete honnan indult és merrefelé tartott? Egy fiktív vita segít a kérdések megválaszolásában, amelyeket a nemrég zárult Paizs Goebel- kiállítás vetett fel.

 

Paizs Goebel Jenő: Élet, 1923, olajtempera, vászon, 92x75 cm, magántulajdon

Első műértő. Látta már kérem, a kiállítást? Lóg ott egy gyönyörű kép, az Őserdőben, amely mintha megelevenedne. Olyan, akár egy Dzsungel könyve-illusztráció. Látjuk, amint az oroszlán rekedt ordítással támadásba lendül, az antilopok meg riadt mozdulatokkal próbálnak eltűnni a buja zöldben, a rémisztő hang felveri az alvó szúnyogok raját, a paradicsommadár pedig éppen odébb rebben, a nagy forróságban az unatkozó krokodil ásítva mered a mindennapos közjátékra, s csak a húsos, szőrös hernyók araszolnak rendületlenül a fatörzsön fel s alá. Fantasztikus!    

Második műértő.
Ugyan, miről beszél? Gondolom, arra a szentendrei festőre céloz, akinek a most megnyílt tárlata tele van önarcképekkel, mondhatom, elég fura figura. Mindig árnyékban van az arca, mégis azt érzi az ember, hogy a gondolataiban olvas. Csak nem azt állítja, hogy járt Afrikában... Legfeljebb az Állatkertben. Ha nem tudná, abban a városban élt, amelynek lakói még a hegyüket is csak egy szamárról nevezték el. Olvastam valahol, hogy volt egy barátja, valami Czimra nevű, együtt laktak Párizsban, közösen festették Barbizonban szegény Paál László fáit, szóval rendes festőknek indultak. Na, ez a Czimra pont akkoriban, amikor az Őserdőben készült, nem átallott színes csontvázat és kecskefejű figurákat kifaragni, így elpazarolni a tehetséget!

Első műértő. És a képzelet, a fantázia? Ezek az állatok a valóságban nem léteznek, ilyeneket az Állatkertben sem láthat. A festő kénytelen történeteket mesélni, hogy az emberek odafigyeljenek rá. Miközben legszívesebben itt is csak a lángoló ecsetvonásokkal és hajlékony formákkal fejezné ki az érzéseit. Máskor az egész képet egyetlen színre, sárgára, zöldre vagy éppen kékre hangolja. Nézze meg messziről azt a téli tájat: a hó már mindent belepett, a borús ég alatt szűrt fényben jelennek meg a természeti alakzatok, fák, épületek. Szinte érzi a nyomott, téli hangulatot. Mintha megállna az idő. De kis mozgásokat, apró történéseket is felfedezhet, ha közelebb hajol: a mozdony fűtője lankadatlanul lapátol, a szekéren ülő kocsis nyakát behúzva bóbiskol, sőt, a kép sarkában egy madártetem is fekszik, mintha a művész-kortárs, Bernáth Aurél Tél című képének szomorkás idézete lenne.

Második műértő. Érdekes, amit mond. Én is felfigyeltem az egyik korai, 1923-as művére, valószínűleg a címe, a Magyar ugar ragadott meg, tudja, nagy Ady-rajongó vagyok. Ennek előterében, teljesen összemosódva a sáros talajjal, alig észrevehetően egy kutyatetem hever. Tehát, ha jól értem, ezek a tájképek, szülessenek akár Nagybányán, akár Szentendrén, mindig többet jelentenek a puszta természeti benyomásoknál. A festő talán így próbál főiskolai mesterétől, Rétitől elszakadni. Úgy tűnik, számára az emberi és állati, sőt növényi élet teljes egységet alkot, s egy magasabb létezési formába rendeződik. Mit szól hozzá, egészen elragadtattam magam. Mégis lehet ezekben a képekben valami.  

Első műértő. Na látja! A képeknek ugyanakkor megvan a jellegzetes stílusa, de megfigyelhető, hogy az életmű korszakokra osztható. Biztosan ismeri a szentendrei Ferenczy Múzeumban Bánovszky Miklós Kettős portréját, amelyen a mi művészünk Barcsay Jenővel látható. A kép készülésének időszakában, 1935-ben már nem, de az 1920-as évek elején mindketten azt a zsíros, vastagon megkent festménytípust kedvelték, amelyet Kállai Ernő találóan „expresszív naturalizmus”-nak nevezett. Barcsay soha nem járt Nagybányán, de Rudnay tanítványa volt, tehát tőle elleshette a súlyos, drámai ábrázolásmód fogásait. Ekkoriban festészetük közeli rokonságban állt Aba-Novák, Szőnyi, Derkovits hasonló képeivel. Az egyéni hangra, ha most párhuzamos pályájuk egészét nézzük, csak néhány év múlva találtak rá, Barcsay egy racionálisabb, szerkezetesebb, Paizs Goebel pedig egy érzelemgazdagabb, áttetszőbb, inkább organikus világot épített fel.               

Második műértő. És mi a helyzet az Aranykorral, vagy a Művészet című képpel, hiszen azok egyik vonulatba sem illeszthetők? Mintha Paizs Goebel színes papírkivágásokat illesztene montázsszerűen egymáshoz – ezt a hatást erősíti a technika is, merthogy temperával falemezre festette meg őket.

Első műértő. Valóban, az 1930-as évek elején készült képek egy részénél, miközben hasonlóan intenzív színek jellemzik, archaikus, vagy ha úgy tetszik, primitív ábrázolásmód érvényesül, más részüknél pedig távolságtartó magatartás, plakátszerű hatás, illetve a különféle kulturális szimbólumok, építészeti elemek, szoborrészletek használata érhető tetten. A művész szándékoltan valamiféle klasszikus kort idéz meg, a távoli Árkádiába kalauzol bennünket, mintha saját művészete, illetve általában a Művészet harmóniateremtő hivatásában reménykedne. A klasszicizálással azután felhagy, a hűvös, kiegyensúlyozott, kissé merev műtípus teljesen eltűnik a festészetéből. Saját életének, tágabban a mindinkább illúzióvesztett korszaknak már nem kedvez a képletes vagy szellemi „kivonulás”, ezért festészete is szükségszerűen megváltozik.      

Második műértő. Pár évvel ezelőtt, talán 2005-ben láttam ugyanitt Farkas István kiállítását, aki a víz alatti világot meghökkentő, szürreális képekben örökítette meg. Most úgy tűnik, hogy Paizs Goebelnél az 1934-ben festett Halak, de leginkább az 1944-es Tengerfenék kusza, iszalagos, zavaros közege szintén arra utal, hogy eltűnt a rend, a ráció, a harmónia. A képek felületén a színek összecsomósodnak, a valóság az álommal keveredik, ha megenged egy szójátékot, egyszerre éljük és féljük ezt a világot. De a konkrét helyszín, Szentendre is átalakul, hiszen az utcákon rendszeresen felbukkanó kukoricacsutka-lovak és pálcika-figurák inkább víziószerűek, mint valóságosak.  

Első műértő. Igazat adok Önnek, én is erre akartam utalni. Paizs Goebel ugyanazt a vizuális nyelvet beszélte, mint kortársai, ezért tudjuk rögtön mások művészetével összevetni, a hasonlóságokat és különbözőségeket megállapítani. Lényegében a korszak ismeretében lehetséges, hogy még többet feltárjunk azokból az érzésekből, gondolatokból, amiket a művész képeibe rejtett, de persze egy kor is attól lesz mind gazdagabb, hogy a művészek hozzáadják magukat a korhoz. Paizs Goebel önkritikus, őszinte, a felszínességeket elutasító művészete ennek a magatartásnak maradandó példája.

Második műértő. Teljesen meggyőzött. Újra meg kell hogy nézzem a kiállítást. Az Önnel folytatott beszélgetés pedig hozzásegített ahhoz, hogy a két világháború közötti időszakot végre egy keretben láthassam Aba-Nováktól Ámos Imréig. Nem hittem volna!  

Első műértő. Most már elárulhatom, maga még fiatal, nem tudhatja, hogy 1966-ban rendeztek egy nagy kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában, amelyet barátja, Barcsay Jenő nyitott meg. Nos, én azon ott voltam, még lent a Kúriában. Barcsay akkor azt mondta: „Újra fel kell fedezni Paizs Goebel Jenőt, a festőt, hogy a magyar művészet szerves részévé válhassék életműve, mint ahogy az is.” Ma is ezt vallom, s örülök, hogy még egy hívet szereztem művészetének. Remélem, sokan megnézik ezt a kiállítást is.

Elhangzott a Budapesti Történeti Múzeumban 2009. július 22-én, a Paizs Goebel- kiállítás megnyitó beszédeként. A kiállítással egy időben megjelent Verba Andrea Paizs Goebel Jenő művészete című monográfiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009, 312 oldal, 9900 Ft

Artmagazin 2009/ 4. 52-54.o.