E la nave va… - És a hajó megy…

Topor Tünde

Nagy várakozásnak semmiképpen nem nevezném azt a hangulatot, ami a TB-A21 projektjéhez kapcsolódó jótékonysági árverést megelőzte. Sokan egyáltalán nem is tudtak róla, akik pedig tudták, azok számára az nem volt világos, hogyan fog a dolog lebonyolódni. Természetesen sietünk leszögezni azt a tényt, hogy a világ más részein kiválóan működő becsült áras aukciós modell nálunk bevezethetetlen - egyszerűen nem áll rá a magyar agy. Tehát a becsült ár volt az első akadály. A második nehezítésnek az tűnt, hogy kiderült: a Műcsarnokban rendezett eseményen nem árverezik el az összes kiállított művet, hanem csak egy részüket. A többi tételre úgynevezett „silent auction” keretében lehet majd licitálni még két héten keresztül, az interneten. Mivel az árverést szombatra hirdették (először este 7-re, de akkor a jótékony célú pénzköltés köré szervezett show esetleg túlcsúszott volna a TomGeorge étterem vacsoraidején, így a szervezők módosították a kezdés időpontját délután 4-re), azok a rémhírek elég nagy kavarodást okoztak (jó, mint később kiderült, csak egy-két magyar fejecskében), hogy készpénzben kell fizetni, azonnal, a helyszínen. Mondjuk ebből a szempontból érte a legkellemesebb meglepetés a gyakorlatlan hazai jótékonykodókat, mert mindent hazavihettek az aláírásuk ellenében, fizetni pedig ráértek két héten belül.

Francesca von Habsburg és Simon de Pury fotó: Sárközy Mariann

Mindenesetre az a pár magyar, aki kényes nemzete jó hírére, már tövig rághatta a körmét délután 4-ig, hogy ebből mi lesz, senki nem jön el, mert a magyar árverések vevői nem is tudnak róla, és különben sem ismerik a felkért művészeket. (Akik között pedig olyan nevek voltak, mint Pipilotti Rist, Tony Oursler, Thomas Locher, Dan Perjovschi, Olafur Eliasson, VALIE EXPORT stb.)
De akkor, úgy öt óra felé, bekövetkezett a Hamupipőke-effektus (amikor a tündér rábök a tökre, amiből rögtön aranyhintó lesz, meg az egerekből libériás inasok ¬ nagyon szívesen időznék még ennél a hasonlatnál, mert annyi kibontatlan lehetőség maradt benne…), a terem megtelt (gyakorlatilag besétált egy jókedvű társaság, és a teremben onnantól a jachtklubok levegője lebegett), majd nemsokára a mikrofonhoz lépett Francesca von Habsburg, egy rafinált szabású olívazöld ruhában, néhány szót mondott az árverés céljáról, a katasztrófasújtotta területeken szerzett tapasztalatairól, valamint megköszönte a rengeteg közreműködő munkáját. És már kezdődött is, tényleg fergeteges iramban az árverés, amit egy, a húsz évvel ezelőtti Antal Imrére emlékeztető, világhíres aukcionáló vezetett angolul, Simon de Pury.
A megvilágosodás akkor jött, amikor nevükön szólította a licitálókat, és kis, a magánéletük legutóbbi fordulataira utaló csipkelődésekkel szórakoztatta őket, illetve a többi ¬ mint hamar kiderült ¬ arisztokratát, a Prinzesseket és Grafokat, akiknek a nevét sem tudtam a kultúrsokktól megjegyezni, de biztos, hogy volt köztük Bismarck is. Nos, akkor megértettem, hogy felesleges volt az izgalom, valójában senkit nem érdekelt, hogy hány magyar jön el a Műcsarnokba. Kicsit zavarta is De Puryt, ha a helyiek is licitáltak valamire, ami abból látszott, hogy rögtön egy olyan furcsa ráfagyott mosoly lett a széles jókedvből, és nagyon kifogott rajta a „hangos” aukción egyedüli magyarként, Wordskin II. című videójával szereplő KissPál Szabolcs nevének kiejtése; fel is kellett kérnie egy, a bennszülöttek nyelvével már megbarátkozott kurátor hölgyet, hogy olvassa fel ezt az emberpróbáló betűhalmazt. Az aukció egyébként nagyon sikeres volt, és tényleg csodálni való könnyedséggel zajlott, a magyar tételen kívül minden mű elérte a becsült értéket, ha jól túl nem szaladt rajta. Igazából nem lehetett eldönteni, hogy elkezdjen célként lebegni a szemek előtt az ehhez a világhoz tartozás, vagy mivel „ez a hajó elment” - jöjjön inkább a Tenkes kapitánya!

2006/3. 37. o.