A KARIBI RÓZSA

Szikra Renáta

Joséphine Bonapartét egészen biztos, hogy nem érdemtelenül illették a hangzatos Rózsák császárnéja címmel. A ma ismert és kedvelt hibrid tearózsák színpompás változatait nem kis részben az ő botanikai érdeklődésének és gyűjtőszenvedélyének köszönhetjük, és velük együtt Pierre-Joseph Redouté híres rózsafestményeit is, melyek mutálódott utódai ünnepi papírszalvétákon és kedvenc teáscsészéinken köszönnek vissza.

François Gérard: Madame Bonaparte Malmaisonban, 1801, olaj, vászon, 178 x 174 cm, Ermitázs, Szentpétervár Forrás: Wikimedia Commons

Joséphine, akit kezdetben egyébként mindenki Rose-nak hívott (Marie-Josèphe Rose Tascher de la Pagerie) egy cukornádültetvényes elkényeztetett kislányaként tizenöt évesen került Martinique szigetéről Párizsba, hogy férjhez menjen Beauharnais vikomthoz. A nem túl kedves férjtől hamar megszabadította a forradalom és a guillotine. Ő maga börtönből szabadult friss özvegyként (két kiskorú gyermekkel) azonban kénytelen volt hamar támogató(k) után nézni. Akkor már komoly társasági sikereket könyvelhetett el, csábos alakja, ringó járása, kellemes hangja és szeretetre méltó személyisége sokakat elbűvölt. Az érte rajongó ambiciózus és sikeres katonatiszttel kötött házasságban látott ugyan fantáziát, de arra álmában sem gondolt volna, hogy egyszer császárné lesz belőle Bonaparte oldalán.

Napóleonnal való szenvedélyes viszonyáról (és szeretőiről) köteteket írtak, nincs olyan félreértés, félrelépés, heves veszekedés és romantikus kibékülési jelenet, amit ne örökítettek volna már meg regényben vagy filmen, arról viszont alig esik szó, hogy Joséphine a legkevésbé sem volt üresfejű szépasszony. Anélkül, hogy mély dekoltázsából, zavarba ejtően közvetlen modorából, nagyvilági stílusából visszavett volna, naprakészen követte kora természettudományos felfedezéseit, elméleteit, és figyelemre méltó jártasságra és szaktudásra tett szert többek között a növénytan területén.
Hogy jött képbe a botanika? Joséphine még valamikor férje egyiptomi hadjárata idején kinézett magának egy szép fekvésű Szajna-parti birtokot, Párizstól nem messze, Rueil közelében – akkor, amikor anyagilag ezt még meg sem engedhette volna magának. Patakokkal szabdalt szép legelők, festői tanyák vették körül az enyhén viharvert kastélyt, a tulajdonosokat és a birtokot szétzilálta a terror időszaka. A harmonikus, kiegyensúlyozott arányú épülethez szép fasor vezetett, díszes fajanszedényekbe ültetett narancsfák és formára nyírt tiszafák díszítették az előkertet.





Pierre-Joseph Redouté háromkötetes „rózsalexikonja”, A Les Roses (1817–1824) táblái: Rosa muscosa multiplex (Rosier mousseux fleurs doubles), Rosa hemisphaerica v. Rosa sulphurea (Rosier jaune de soufre) és Rosa pumila (Rosier d'Amour) Forrás: Wikimedia Commons / Georges Jansoone (JoJan)


Joséphine képzeletben már a pompásan felújított rezidencia melletti virágzó kertek, üvegházak között járt, ahol színpompás délszaki növények dzsungelében alábbhagy majd honvágya a karibi szülőföld iránt. Az 1799-ben megvásárolt La Malmaison, mert így hívták a birtokot, a baljós hangzás ellenére (a „Rossz-ház” ragadványnév talán még a korábbi évszázadból maradt meg, amikor lepratelep is volt a közelben) kényelmes otthona lett a Bonaparte házaspárnak. Napóleon két hadjárat vagy csata között gyakran vonult ide vissza, hogy kikapcsolódjon bájos felesége társaságában, mert itt nem volt olyan merev etikett szerint szabályozott az élet, mint a Tuilleriákban. Nemcsak szívesen játszott Joséphine gyerekeivel, akár fogócskát vagy szembekötősdit, de gyakran vitattak meg országos ügyeket a gyepen piknikezve (ami miatt külügyminisztere, Talleyrand nemegyszer kifakadt, mert a harcedzett Bonaparte magától értetődően telepedett a földre, nem úgy, mint a selyem térdnadrágos tanácsos urak). A békés napok és az elégedett Joséphine szerelme sokat érhetett az első konzullá kinevezett, majd császárrá koronázott férjnek. Napóleon fizette ugyanis a számlákat, egyenlítette ki a horribilis összegekre duzzadó adósságokat és még a császári „fizetés” sem bizonyult mindig elegendőnek Joséphine kreatív és nagyszabású terveinek és vásárlási szenvedélyének kielégítésére. A császár dühöngött és veszekedett, de végül mindig engedett, sőt még akkor is állta exfelesége költségeit, amikor államérdekből 1809-ben elváltak. (Joséphine fájdalomdíjul megkapta Malmaisont, párizsi palotáját és Navarre hercegségét kastélyostul-mindenestül.) Hihetetlen összegeket költöttek Malmaisonra, különösen, ha számításba vesszük, hogy az évek során több mint háromszorosára bővítették a birtokot, a nyaralókastély felújítása pedig többe került, mintha újat építettek volna, mert belül mindent a legdivatosabb empire stílusban alakítottak át, fekete-fehér márvánnyal, ébenfával, sok arannyal és bíborszínű bársonnyal. Lezseren elegáns angolparkot építettek a kastély köré, annak minden kellékével. Patakelterelés és hídépítés mellett, lett svájci tehenészet à la Marie-Antoinette, jégbarlang, szépkilátó és természetesen antikizáló szerelem-templom. Napóleon a sikeres hadjáratok zsákmányából obeliszkekkel és csodálatos porfírvázákkal járult hozzá a parkszépítéshez, 1805-re pedig felépült Joséphine büszkesége, Európa egyik legnagyobb és leghíresebb üvegháza és rózsakertészete.



A malmaisoni kastély ma © Ministère de la Culture – Château de Malmaison, F. Raux/RMN


„Küldjenek mindenféle növényt Amerikából” – írta édesanyjának 1802-ben, krumplit, banánt, narancsfajtákat, mangómagot és dugványt kérve. Beszerezte gyerekkori kedvenceit, a cukornádat és a Martinique szigetén őshonos édes illatú jázmint, a Frangipani albát is. Vásárolt és még többet kapott ajándékba a királyi üvegház, akkor már Jardin des Plantes egzotikus növényeiből, mert a kertészek éppúgy igyekeztek a kedvére tenni, mint a természettudományi múzeum szakemberei, akikkel szintén élénk levelezésben állt. Kertépítészeti és botanikai szaklapokat járatott és utánaolvasott az őt érdeklő növények szükségleteinek, és megszerezte, amit kinézett magának. Napóleon világhódító ambícióit is a maga javára fordította. Kereskedelmi attasék, nagykövetek és diplomaták keresték a kegyeit és örvendeztették meg különleges növények magvaival és hajtásaival, hogy elnyerjék a francia First Lady sokat érő jóindulatát. A Távol-Keletet megjárt és fogságba esett angol hajókról sok különleges példány egyenesen Malmaisonba került. Évekkel később Bécs bevételekor a Schönbrunni kastély üvegházát az ő kedvéért fosztották ki, több mint nyolcszáz egzótát szállítottak 1809- ben Joséphine birtokára. Még a kontinentális zárlatot is pimaszul kijátszotta, hogy az angol– francia háború legsúlyosabb éveiben is kapcsolatban maradhasson egyik kedvenc beszállítójával, a London melletti Lee & Kennedy céggel, noha elképesztő összegeket hagyott a hazai kereskedőknél is: Vilmont, Jacques-Martin Cels vagy a híres rózsanemesítő André Dupont híres kertészeteiben. Feszült figyelemmel követte a kalandos felfedezőutakról szóló beszámolókat, különösen Nicolas Baudin ausztráliai és Alexander von Humboldt öt évig tartó dél-amerikai expedícióját (lásd könyvajánlónkat a 61. oldalon). 1804-ben visszatért hajóikon és előreküldetett rakományaiban sok ezer, Európában mindaddig nem ismert növény és állat (no meg kőzet és egyéb naturália) érkezett a kontinensre. A Távol-Keletről származó új kedvencek, a hortenzia, rododendron, fás peóniák mellé jött fikusz, hibiszkusz, eukaliptusz, mimóza, akác és még számtalan, mára közismertté vált, teljesen asszimilálódott faj, gondoljunk csak az angol előkertek elmaradhatatlan hortenziabokraira vagy a magyar alföldön őshonosnak gondolt akácra (lásd idevonatkozó cikkünket a 56. oldalon). Malmaison frissen császárnévá koronázott úrnője Baudintól kapta kedvenceit, a fekete hattyúpárt, akik nemcsak a park féltve őrzött eleven díszei lettek, de Napóleon és Joséphine szerelmének szimbólumaként megörökítésre kerültek még a hitvesi ágy baldachinjára hímezve is. A paradicsomkerti látványhoz a kertben szabadon közlekedő emu és kenguru, valamint egy Joséphine-ről elnevezett fehér kakadu is hozzájárult.

A Roy Kirkham porcelánmanufaktúra Redouté rózsájával díszített teáskannája Forrás: www.roykirkham.co.uk


A legnagyobb ajándékot mégis Humboldt és munkatársa, a francia botanikus Aimé Bonpland hozta el személyesen: dáliákat Mexikóból. A tüzes színek, a változatos formájú és teltségű virágfejek tökéletesen eltalálták Joséphine ízlését. A távolról érkezett értékes dáliagumókat maga gondozta, hét lakat alatt őrizte és természetesen divatot teremtett velük. Mindenki dáliát akart a kertjébe, gyémánttal fizettek (volna) egyetlen gumóért is és a 17. századi holland tulipomániához hasonló hisztéria fenyegetett a párizsi felsőbb körökben, hiszen akkor még Malmaisonon kívül csak a berlini és a madridi botanikuskertben volt néhány példány belőlük. Joséphine dühöngő fúriává változott, tört-zúzott, amikor kiderült, hogy egyik udvarhölgye is szert tett egy példányra és ezzel megtörte ő császári fensége dáliamonopóliumát. Szerencsére nem ez volt az egyetlen növényszenvedélye. Bonpland megértette és hűen követte botanikai szeszélyeit, Malmaison főkertészeként befejezte és megtöltötte a császárné számára az évek óta készülő hatalmas melegházat. A majdnem húsz méter széles, ötven méter hosszú, közel kastély méretű üvegház felvette a versenyt a Jardin des Plantes és a Kew Gardens hasonló épületeivel, akár öt méter magas fákat nevelhettek benne. A bejáratnál gránitoszlop, rajta antik kőváza, beljebb szökőkút és egy pazarul berendezett szalon fogadta a vendégeket, ahonnan az üvegfalakon keresztül jól láthatták a ritka trópusi virágokat, métermagas páfrányokat. Igaz, hogy csak a kiválasztottak, mert ide csak az úrnő engedélyével vagy kíséretében lehetett belépni. Viszont ők abban a kegyben is részesülhettek, hogy Joséphine személyesen tartott vezetést kedvenc növényei között, megcsillogtatva botanikai szaktudását, ami nemcsak a növények latin nevének ismeretére korlátozódott. Bonpland ebben a télen alulról kályhákkal felfűtött üvegházban kísérletezett a Dél-Amerikából érkezett amarillisszel, japán kaméliával, Kínából származó, lepkére emlékeztető virágú magnóliával, és évek alatt kitapasztalta, hogyan tudja a francia éghajlathoz szoktatni, életben tartani, sőt szaporítani a kényes fajtákat. Ide kerültek Joséphine még talán a dáliáknál is jobban értékelt és féltett új rózsafajtái is. A mai választékot ismerve talán meglepő, de a 19. század előtt alig harminc-negyvenféle rózsát ismertek Európában. A távol-keleti országokból, elsősorban Kínából és Indiából érkező fajták teljesen mások voltak. Igaz, hogy nem bírták a fagyot, de egész nyáron át virágoztak, voltak köztük kúszórózsák és ami a legfontosabb, eddig sosem látott színekben pompáztak. 1809-ben Kantonból érkezett az első sárga rózsa Európába (Rosa chinensis) és az új formák és színek forradalmasították a rózsapiacot. Az egymással versengő kertészetek a régi fajtákat a frissen érkezettekkel keresztezve igyekeztek mindkét fajta legkedvezőbb tulajdonságait átörökíteni, fagyálló, folyton nyíló és fantasztikus színű egyedeket létrehozni. Joséphine minden új típusból igyekezett szerezni egy-egy (de inkább több) példányt a saját kertjébe. Mindent megvett, amit megvételre ajánlottak neki – a pénz nem számított. Pár év alatt Európa legnagyobb és legátfogóbb rózsagyűjteményét hozta létre Malmaisonban, több mint kétszáz fajtával. A birtoklási vágyon és gyűjtőszenvedélyen túl azonban magasabb rendű céljai, tudományos ambíciói is voltak a gyűjteménnyel, és ennek eléréséhez egy kivételes képességű festőt hívott segítségül. Pár évtizeddel korábban a királyi kert növényritkaságairól finom akvarellek készültek drága pergamenalapra. Ilyen, úgynevezett „velineket” Marie-Antoinette is készíttetett, hogy budoárja falait díszítse velük. A belga Pierre-Joseph Redouté volt a műfaj legkiválóbb mestere, ezért Joséphine őt bízta meg, hogy a malmaisoni kert egzótáit megörökítse, csakhogy nem egyetlen példányban, hanem mások számára is hozzáférhető, sokszorosított tudományos munka formájában. Az 1803 és 1805 között elkészült Le Jardin de la Malmaison 120 képet és hozzá tartozó botanikai leírást tartalmazott (amit a botanikus Étienne-Pierre Ventenat írt) és a kivételes minőségű nyomtatás megint csak egy vagyonba került a császárnénak, aki időközben udvari festőjének nevezte ki Redoutét. Ventenat halála után 1808-ban Bonpland dolgozott tovább Redoutéban és 1812-től részletekben jelentették meg a Description des plantes rares cultivées à Malmaison et à Navarre című újabb kötetet. Sajnos Joséphine csak az első három fejezetet láthatta a nagy műből, mert a császárság bukásának évében, 51 éves korában meghalt Malmaisonban. A munkát halála után is folytatták, de miután az örökösökkel nem jutottak egyezségre a honoráriumot illetően, Bonpland felmondott és 1817-ben kivándorolt Dél-Amerikába. Redouté viszont ugyanabban az évben kiadta a később világhírűvé vált Les Roses első kötetét, ami Josephine szándékai szerint őrizte meg az utókornak a malmaisoni rózsagyűjteményt. Ma is szép Malmaison kastélya, a pazarul berendezett szalonok és hálószobák, de a park már csak töredéke az egykori kiterjedt birtoknak. Dáliák és rózsák nyílnak az újraszerkesztett virágágyásokban, de a csodálatos üvegház nyomtalanul eltűnt, a szerelem-templom a szomszéd kertjében áll és bármerre indul a látogató, hamar falakba ütközik. A marengói győztes csata emlékére Napóleonnal együtt ültetett hatalmas cédrus őrzi még a szenvedélyes kertésznő emlékét.