ÍGY LEHETETT KIKACSINTGATNI VIDÉKRŐL...

Beszélgetés Grászli Bernadett-tel, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatójával

Winkler Nóra

Egy soproni kislány, aki minden magyarázat nélkül folyton múzeumba akar menni. Elkötelezett rajztanárnők, cinkos háziorvos, megengedő anyuka és egy kávékedvelő horoszkóp-specialista. Ezekről az alapokról indul Grászli Bernadett múzeumigazgató története. Interjúnkból kiderül, miként hasznosította a Gorenje-korszak ingyenes bevásárlóbuszait, hogy kitanulja a bécsi múzeumok anyagát, hogyan kaphatott ötöst a Művészettörténet Tanszék rettegett professzorától, tizenegy intézmény vezetőjeként hogy dolgozik Győr gazdag polgárvárosi múltjával, a régió magángyűjtő köreivel, illetve milyen közönségekben gondolkodva állítja fel programját. Topor Tündével hármasban ültünk és beszélgettünk egy budai teraszon.

Grászli Bernadett: Ez az egész történet Kolozsvári Ernővel indult, aki a rendszerváltás utáni első polgármester volt Győrben, SZDSZ-színekben nyerte meg az önkormányzati választást és saját műgyűjtő hagyományát is a városi kulturális koncepció részévé tette. Körbenézett, és olyan nagyszerű épületeket talált, mint a Magyar Ispita műemlék épülete, az Esterházy-palota, és ezt a kettőt kijelölte, hogy ott bizony legyen művészeti múzeum.


A győri Esterházy-palota

Artmagazin: Aranykornak hangzik…

Abszolút. Észrevette, hogy a Győr-Moson-Sopron megyei múzeumok felügyelete alatt működő állandó kiállításokat, például a Bor-sos Miklóst és a Kovács Margitot, milyen jó volna bevonni, és ki is járta, hogy ezeket hozzácsatlakoztassa a saját múzeumához. Váczy Péterhez fűződő (középkortörténész, műgyűjtő 1904–1994) kapcsolata révén az ő gyűjteményét akarta elhozni állandó anyagnak, így 1994-ben ezzel a nagyon vegyes, iparművészeti és képzőművészeti tárgyakat az ókortól egészen a 19. századig felvonultató anyaggal indult a múzeum, amelynek élére az akkor a Xantus János Múzeumban dolgozó N. Mészáros Júliát nevezték ki. Igazából ez a két dolog, Júlia érdeklődése a kortárs művészet iránt és Kolozsvári Ernő elkötelezettsége adta azt a lobbierőt, amivel elsőként létrejött ez a gyűjtemény az Ispitában, utána pedig, az óriási ellenállás dacára, Ernőnek sikerült az Esterházy-palotából múzeumot gyártania. A Winkler testvérek – Gábor és Barnabás – tervezték a felújítást. Már akkor az volt a terv, hogy a Radnai-gyűjtemény az Esterházy-palotában kap helyet, állandó kiállításként. Ehhez nagyon szépen csatolta a Borsos-anyagot, aminek kezelését átengedte a megye. Szerintem örültek is kicsit, hogy tisztul a profil, és a képzőművészeti részek a városi múzeumhoz kerülnek. Voltaképp így lett két múzeuma Győrnek.


Betti telefonál

A győri Arrabona (Skála) áruház, a gombakrémes melegszendvicsek lelőhelye
Forrás: www.moderngyor.com

 

Hányban vagyunk ekkor?

A kilencvenes évek végén. A 2005-ig terjedő időszakban nyílt lehetőség arra, hogy nagyszabású kortárs kiállítások kapjanak helyet az Esterházy-palota egész területén; akkor volt nálunk Németh Ilona például, és sok hasonló gyűjteményes kiállítás, nemzetközi vagy épp visegrádi alapon nyugvó projekt. Amikor elhunyt Németh Erzsébet, Radnai Béla második felesége, megérkezett hozzánk a gyűjtemény, amit férje halála után ő nagyon szépen egyben tartott. Holott volt rajta nyomás, hogy adjon el belőle, mind kereskedők, mind a rokonok részéről.

Te mikor kapcsolódtál a történetbe?

Amikor a Művészettörténet Tanszéken Kelényi György volt a tanszékvezető, én pedig állami ösztöndíjas doktorandusz hallgató. Mindig kérdezgetett, nem gondolkozom-e azon, soproni születésűként, hogy visszamenjek vidékre. Először azt hittem, ez cikizés, vagy ilyesmi. Az, hogy ki taníthat, kvázi kihalásos alapon megy a művtörin. Akkor nem kaptam rá lehetőséget, hogy ott maradjak.

Szeretted volna egyébként?

Nem igazán tudtam volna megmondani, mit szeretnék, nyitott voltam sok mindenre. 2007- ben vagyunk, a Művészettörténeti Intézetben egy februári napon, amikor behívott Kelényi tanár úr és azt kérdezte, kedves Bernadett, mit szólna Győrhöz? Mert a múzeum kérdezi, tudnánk-e valakit ajánlani. Így aztán egyik pillanatról a másikra, április közepén már Győrben találtam magam. Próbáltak lebeszélni, hogy nem olyan egyszerű terep ott a múzeum, sokan elmenekültek onnét, de én tudtam, éreztem, kell a kihívás. Pont olyan fázisa volt az életemnek, hogy szerettem volna kipróbálni magam más területen, és mindig is vonzott a múzeumok világa. Édesanyám mesélte, hogy már nagyon korán, öt-hat évesen is mindig múzeumba akartam menni, csak akkor maradtam nyugton.

Ennek volt előképe a családban?

Nem. Mindenki a vendéglátásban és a szolgáltatásban dolgozik.

Akkor ez honnan jött szerinted?

Nem tudom. Nagyapám erdőmérnök volt (estin végezte el), mentalitásban rá hasonlítok. Egyébként később ez már a rajztanárnőim hatása. Vittek tanulmányi versenyekre, jártam hozzájuk külön, az általános iskolai rajztanárnőm hétvégente hazahordta a vetítőt és szombat délelőttönként gyakorolt velem. Látta, hogy nagyon megy, együtt olvastunk dolgokat, és ez a gimiben is folytatódott.

Ki a két rajztanárnő? Kapcsolatban vagytok még?

Bazsóné Nagy Gabriella, illetve Dorosmai Erzsébet. Szoktunk kontaktálni, igen, nagyon kedvesek mindketten. Az általános iskolával Sopronból egészen Győrig eljutottunk, ott rendeztek ugyanis művészeti versenyt ennek a korosztálynak. Felültünk a vonatra, és miután teljesítettem a feladatokat, az Arrabona áruház emeletén kaptam egy gombakrémes melegszendvicset. Később már a gimis tanárnőmmel a Lyka Károly-versenyre jöttünk Pestre két napra, és mentünk el a Nemzeti Galériába együtt. Így lehetett kikacsintgatni vidékről. A háziorvosom például simán kiírt, amikor készültem a versenyre. Kérdezte, miben tudna segíteni, mondtam, hogy jó volna egy hét... Úgyis piros a torkod picit, mondta, meg ez az allergia... Tehát művtöriből és rajzból is érettségiztem a többi tárgy mellett, meg latinból, mondták, hogy az azért jó lenne. ’97-ben ezzel nem voltam egyedi eset. Ezután jött két sikertelen művtöri-felvételi. Elrontottam az írásbeliket, de egy idő után rájöttem, miben kell változtatnom a felkészüléskor. Közben dolgoztam egy restaurátornál is Sopronban, képkereteket glitteltem, ami az aranyozásnál egyszerűbb történet, illetve németet tanítottam gyerekeknek, házitanító jelleggel. És készültem a felvételire.


Kiállítási enteriőr az Ihlet és ideál kiállításban
Fotó: Marcali Gábor

Ezt már későbbi hasznosságuk szempontjából hallgatom – mindkettő az, a keretező is, a nyelvek...

Eltelt két év, 1999-ben járunk. Éreztem, ez valószínűleg az az év lesz, amikor sikerülhet. Nagy szerencsém, hogy a szüleim mindig is rám bízták, hogy kiválasszam az iskoláimat, tudták, más vagyok kicsit, mint az unokatestvéreim meg a többiek a családban, más dolgok érdekelnek, és valószínűleg egyetemen fogok tanulni. Édesapám villanyszerelő, édesanyám meg pincérnőként, bolti eladóként, kávéfőző hölgyként dolgozott éveken keresztül. Már nyugdíjasok, de ez a kávés múlt néha visszaköszön. Néhány évvel ezelőtt a Múzeum Cafénkba választottunk kávét, és a világhíres szakembert, Tóth Sanyit kerestem meg, nagyon rendes volt, ő adta a gépeinket. Elmentünk, hogy a személyzet betanuljon, és én is elvégeztem a kávégép-kezelő tanfolyamot nála, hiszen mindig is ezt láttam gyerekkoromban. Sanyit egy győri barátunkon keresztül ismertem meg, rendszeresen feltűnt egy időben a városban, mert csak itt tudott kávépörkölést tanulni.

Tudom, a Kapucziner kávézóban, a legendás Németh Jánosnál! Tóth Sanyi is aranyba foglalta a nevét, amikor jelöltje volt...

...az Unicredit Korszakalkotóknak (a bank mecénásprogramja). Szavaztam is rá! Múzeum Café-s helyünket pedig a Rómer Házban alakítottuk ki, ahol régen a Mediawave működött, és ami mostanra ifjúsági klubbá nőtte ki magát.

Visszatérve anyukádhoz, aki hagyott dönteni – honnan tudta, hogy engednie kell?

Például onnét, hogy a Csemegénél, ahol dolgozott, bejárt hozzá egy Örs Félix nevű orvos, egy idősebb úr, aki a hetvenes években olyan hókuszpókuszokkal is foglalkozott, mint a horoszkóp. Megnézte az enyémet, és azt mondta anyukámnak, ne izguljon, a lánya nem lesz buta, és engedje csak a saját útján, mivel Bak. Persze anyukám nem nagyon tudta, hogy mik ezek, de amit Örs Félix doktor úr mondott, azt komolyan vette – hogy hagyjon békén, mert a csillagok is azt mondják, tudni fogom, mit szeretnék. Egyébként mindig idősebbnek néztem ki a koromnál, 16 évesen be tudtam úgy slisszanni a levéltárba, hogy nem töltették ki a kutatási engedélyt, azt hitték, elmúltam tizennyolc. Ez főleg akkor volt, amikor a Lyka Károly-versenyre írtam a dolgozatomat.

Miből írtad?

Nagyon megtetszett Sopronban a Villasor nevezetű szép hely, századfordulós kis villaépületekkel – ezeket Schiller János historizáló építész tervezte. Akkoriban az asztmám és az allergiám miatt sokat jártam a szanatóriumba, és itt vezetett az út lefelé. Elmentem a levéltárba, elkezdtem keresni a tervrajzaikat és megírtam a Villasor történetét. Később kiállítás is lett belőle. Amikor érettségi után Sopronban maradtam, bejártam ott az egyetemi órákra, mert akkor már második éve működött az Alkalmazott Művészeti Intézet. Kubinszky professzor bútortörténet-óráira és Winkler tanár úr építészettörténet-óráira is bekéredzkedtem. Tanultam modernt is, barokkot is. Nagyon jó volt, és aztán a felvételinél is hasznosnak bizonyult. Szerencsém is volt ’99-ben a felvételin, mert bent ült Kelényi György, Tóth Sándor – a legkeményebb vizsgáztató a világon – és Szőke Anikó. Ahogy láttam kiírva, hogy a harmadik emeleten felvételizek, tudtam, hogy Tóth Sándor benne lesz a bizottságban, ő ott vizsgáztatott minden évben.

Legendásan rettegett tanár volt, hogy nézett ki a felvételije?

Ősrégi képeslapokat rakott ki, mintha kártyalapokat osztana, négyet vagy ötöt. Néztem, néztem, elmondások alapján már tudtam, most itt meg kell ráznom magam. Nem lett rossz az írásbelim, de tudtam, olyan ponthatár lesz, hogy itt nagyon jól kell teljesítenem. Nagyon nagy szerencsém volt. Kitett elém egy Sopront, aminél beszóltam, hogy ez egy nagyon régi fotó. De az szerencsére pont az ő kecsketemplomos története volt, ő sokat foglalkozott ugyanis a Kecsketemplommal. Aztán szerepelt a képek között egy ugyanilyen esztergomi, szürke alapon szürke izé, egy freskó, amiről meg kellett mondani, hányadik századból származik, és volt egy ravennai kép is. Itt a gimnáziumi rajztanárnőmnek lehetek hálás. Ő ugyanis mindenfelé pályázott, és ezekből nyári utakra is elvitt minket, voltunk Erdélyben, a szlovákiai Gyimesben, de amikor leérettségiztünk, úgy gondolta, ezt megkoronázzuk, és elmegyünk Ravennába. Összeszedtük rá a pénzt, és busszal elutaztunk, minden kínkeserves volt, kempingben laktunk, de meghatározó élményem lett. És az érseki kápolnába pont bementünk. A vizsgakérdésen kitett képeslapomon pedig pont az ottani tetramorphosz (a négy evangélista szimbólumot magában foglaló ábrázolás – a szerk.) volt. Óriási mázli, hogy véletlenül azt pont láttam. Utána jött Kelényi tanár úr, a quinto acutóval (klasszikus gótikus boltív – a szerk.) és reneszánsz építészeti dolgokkal. Később emlegette is, hogy már az első mondatból tudta, ez jó lesz, mert akkor meg eszembe jutott, hogy Winkler Gábor mit mondott az órákon, és idéztem, hogy „a firenzei reneszánsz építészei voltaképpen nem építészek voltak”. Ettől úgy felélénkült, hogy mindent el lehetett mondani, amit tudtam, és arról is kikérdezett, amiket Bécsben láttam. Utazni ugyan nem volt lehetőségem a család anyagi háttere miatt, de kitaláltam ügyes dolgokat, például hogy hogyan tudnék olcsón eljutni Bécsbe. Gyűjtöttem a pénzt, üres üvegekből, bármiből, amit vissza lehetett vinni, meg születésnapokra is azt kértem. Volt egy bevásárlóbusz Sopronból, vitte ki a magyarokat shoppingolni, a buszvégállomásról indult szombat reggel 8 órakor. Csiszár Ági barátnőmmel, aki azóta biológus docens a soproni egyetemen, felültünk, és ebben a legnagyobb dolog az volt, hogy a busz a Naturhistorisches és a Kunsthistorisches előtt állt meg, és délután 5-kor onnan indult vissza. Ági bement a Naturhistorischesbe, én a Kunsthistorischesbe, és utána találkoztunk a Mária Terézia előtt, 5-kor.


Kiállítási enteriőr az Ihlet és ideál kiállításban 
Fotó: Marcali Gábor

Ez a Gorenje-időszak.

Pontosan. 1993–94. Ez akkor nagyon jó volt, és az is szerencsém volt, hogy a bécsi Művészeti Akadémia kiállítása közel volt, és ott is láttam dolgokat élőben. Nagyon szerettem, az állandó kiállításon minden volt, Boschtól kezdve; kicsit megelevenedtek a korszakok. Budapestet igazából csak könyvekből ismertem, hogy a Nemzeti Galéria meg ilyenek, Bécsbe könnyebben el tudtam jutni, simán elengedtek 15 évesen a szüleim az Ágival, aki idősebb volt pár évvel. Amikor aztán bekerültem a művtörire, megelőzött a hírem, hogy maximális pontot kaptam a Tóth Sándor-bizottságtól. Elkezdték kérdezgetni, ki ez a lány, senki nem ismert. Az első félévben abszolút rejtőzködő voltam, nem tudtam, Budapesten mi hogy van. A könyvtárban ültem, és mivel elég jól beszéltem németül, elkezdtem tanulmányozni azt, ami az ötösért kellett a kora középkori vizsgára. A latin érettségim miatt nem kellett latinórára járnom, plusz el is tudtam olvasni ezeket az elvetemült német szövegeket. De magam se gondoltam, hogy ez valami, és akkor eljött a rettegett-várva várt kora középkori vizsga az első félév végén, amire ötöst kaptam Tóth Sándortól.

Rájöttem, hogy abban mindhárman hasonlítunk, hogy egyikünk se művészetfanatikus családból érkezett, pláne nem abban a léptékben, amennyire ez az életünk központjába került. Szerinted ez benne van abban, ahogyan vezeted a múzeumot, aminek nagyon sokféle emberhez kell szólnia?

Igen, szerintem benne. Például a tárlatvezetéseken, amit – hozzátok hasonlóan – imádok csinálni, mutatkozik meg ez; ránézel a vendégekre, és tudod, mi legyen az első mondat, hogyan szólj hozzájuk. És a kollégáknál is, hogy a feladatokat kinek hogy adod le, mit csináljon, hogyan vegyen részt abban a projektben, vagy a gazdasági személyzetnek mit kell mesélni, melyik érdekességet domborítani, hogy integrálódjanak a történetbe. Sok közművelődési programot csinálunk, kapunk is rá direkt támogatást, hogy a nagyon erős győri előadói intézmények közötti versenyben mi is eljussunk a közönséghez, és hogy lássa az önkormányzat, ennek van társadalmi haszna és beágyazottsága, hogy enélkül sem lehet az emberek felé menni. Nagyon szívesen mesélek a takarító személyzetnek is, kérdezem, erről ki mit gondol, és kialakul egy diskurzus. Fontos ez a fajta kommunikáció.

A városon belüli kulturális lobbimunkát, hogy hogyan, milyen programmal pályázol, és az okosan illeszkedjen a többi intézményhez, egyedül vagy csapattal viszed?

Vannak segítők és kollégák, akikkel egy programot meg lehet valósítani, de az rajtam áll, hogy kommunikálok a városvezetés felé. Igyekszem fontossá tenni a múzeumot, hogy mindenki szívesen reprezentáljon ott. Kiállításmegnyitókon, kiemelt rendezvényeknél eljön egy városvezető, akinek előtte adunk információkat, ő pedig ezeket beágyazza a saját történetébe, és a végén kimondja a bűvös szavakat: „a kiállítást megnyitom”. Ezután pedig a kurátor tart bevezetőt vagy tárlatvezetést, és ezek így együtt nagyon jól működnek. Az volt nehéz, hogy a megyei és a városi múzeumot integráljuk, mert a megyei kollégák jelentős része teljesen más rendszerben szocializálódott, másfajta munkamorálban, aztán megjöttem én, vagyis bekerült egy német hagyományokkal rendelkező női vezető a céghez.

Hogy jelenik meg a német hagyomány?

Hogy a munka, a legjobb értelemben véve, fontos dolog. Kreativitás, tüchtigség, és mellé az is, hogy egy nő – ezt magatokról is tudjátok – több dologra tud egyszerre koncentrálni. Szegény kollégák meg is őrülnek néha…

Na, ehhez tudunk kapcsolódni.

De észreveszem, ha nagyon sok van rajtuk, mert felpörgött az üzem, és akkor elismerve, hogy szép munka volt, két órával előbb hazaengedem a csapatot. Tényleg sok a munka, a hét épületünkből hirtelen 11 lett, merthogy 2013-ban egyesültünk a megyei múzeummal. Óriási ellenlobbizás ment Borkai polgármester döntése ellen, mindenki azt szerette volna, hogy minket, a városi múzeumot olvasszanak be a megyei múzeumba. 2012-ben úgy mentem haza karácsonyozni Sopronba, hogy előtte semmi biztatót sem tudtam mondani a kollégáknak. Csak azt tudtam, ha itt az integrációra megyünk vissza januárban, akkor túl sokan leszünk hasonló területen, és nem fogják a két intézmény gárdáját egyben megtartani. Vagy minket rúgnak ki, engem és a csapatomat, vagy nekem kell kirúgnom kollégákat, akikkel együtt dolgoztam. Végül az utóbbi verzió lett, de nagyon-nagyon kemény küzdelem volt. Beindult például egy erőteljes múzeumpedagógiai program, és látszott, ugyanazokat az EU-s pályázatokat nyerte meg a két intézmény, de látszott a különbség is, hogy mi mit csináltunk belőle és ők mit. Amikor 2014-ben újraválasztottak, mindössze egy év próbaidőt kaptam. De szerencsére a csapatom nagyon küzdött, és mára összesimult a két rész, és bár kisebb pontokon még akadnak nehézségek, a kihívásoktól szép az élet.


Grászli Bernadett Stróbl Alajos Géniusz című szobrával
Fotó: Marcali Gábor

Melyik közönség felé nyitó megoldást, ötletet emelnéd ki, mert szeretted és bejött? Volt olyan dilemmád, hogy valami működne, de azért ez mégiscsak egy múzeum, képzőművészet, és elvetetted, mert határeset és komolytalan?

Gyűjtjük ezeket, amik határesetek vagy komolytalanok, hogy olyat sose kövessünk el. A Múzeumok Éjszakája olyan program, amit mi is turisztikai, többnapos branddé próbáltunk szervezni. Előzetesen megvizsgáltuk más múzeumok tevékenységét, hogy ki mit csinál, a kollégákkal összeszedtük, szinte tacepaózva, mik az elrettentő példák, és végigvettük azt is, mi lenne az elvárásom. Elmondtam, mit nem szeretnék, hogy azon kívül kezdjenek gondolkodni. Például nem szerettem volna Munkácsy Mihály-hasonmásversenyt. Megértették, hogy van egy határ. És hogy nincs fekete macskák találkozója a múzeum előtti szökőkútnál. És nem hamisítunk múzeumi statisztikát, mert az szintén rossz történet. Az az esemény, ami az intézményen belül történik. Én is bármikor fel tudok állítani egy nagyszínpadot az épület elé és ideszámolni a közönségét. Persze vannak programjaink, amik az ifjúsági tevékenységeket egészítik ki, lesznek koncertek. Abszolút nem ördögtől való társművészeteket befogadni, csak igényes módon tegyük. Csináltunk olyat, ami szerintem fontos és előremutató az elkövetkező évekre is, hogy a lelki egészséggel kezdtünk el foglalkozni. Október a lelki egészség hónapja, akkor van a világnapja is, és bár kicsit közhelyes világnapokhoz kapcsolódni, akkor lehet diskurzust adni hozzá. Volt egy meredekebb húzásunk, de jól jöttünk ki belőle – a Radnai-kiállítás nagytermében elmondtuk, miről szól ez a tér, mi a művek története, majd jó szórakozást kívántunk az ott kezdődő jógaórához. Szeretjük kombinálni a dolgokat. Egyik kollégánk most diplomázik Pécsett, művészetterápiás képzést végez, és fogunk ilyen kurzusokat is indítani. Keressük a továbblépési lehetőségeket. A jó trendek nem megvetendők, inkább felkarolandók; kell, hogy továbblépjünk a megszokott dolgokból.

Maga a Rómer Ház is ilyen továbblépés, nem?

Megörököltem a megyei múzeumtól, ahogy már szó volt róla, régen ott működött a Mediawave – ami elment a városból. 2014-ben úgy láttam, nincs Győrben ifjúsági ház, lebontották a régi épületét, az önkormányzat meg állandó nyomás alatt állt, hogy nincs elég fiataloknak szóló hely a városban. Összegyűjtöttük azokat, akik régebben a Rómer Házhoz kötődtek, és elkezdtük újragondolni a dolgokat. Tóth Sanyi ebbe a történetbe kapcsolódott be, a csupasz falak közé érkezett, de én elkezdtem lelkesen magyarázni, úgyhogy azt mondta, jó, ad kávégépet. Most már teljesen fullon jár a ház, van improvizációs színházunk és jazzkoncertjeink helyi tehetségekkel. A filharmóniások eleve odajártak hozzánk, állandóan ott ültek, mondtuk nekik, fiúk, valamit dobjatok már össze az üres kedd estékre, így csináltak egy bárzenés programot, ami telt házzal megy, így szövi a történet önmagát. Ettől az évtől kezdve az Európa Kulturális Fővárosára is készülünk, számítanak ránk nagyon. És női évadunk van a kiállítási tematikában.

Ebbe mi tartozik bele?

Apponyi Geraldine-ról volt egy kiállítás a Nemzeti Múzeumban, és nem ezt másolva, mert bennünk is megfogalmazódott korábban, Andrássy Ilonát, azaz Iloncsi hagyatékát dolgozta fel Kovács Lajos történészünk. Erről most csináltuk meg a portrékiállítást, nagyon jól sikerült. A másik – most is kicsit az jár a fejemben – az Ihlet és ideál. Volt arra igény, hogy a nyarat és az őszt októberig megtöltsük egy olyan kiállítással, ami a múzeumi gyűjteményekhez is kapcsolódik, a Xantus anyagát és a mi városi gyűjteményünket összekapcsolja. Ez lett a tematika, és rengeteg kölcsönzőpartnerrel szép nagy történetté alakul. Két útvonalon haladva lehet majd megnézni a kiállítást – lesz az ihlet útja és lesz az ideálé, mindez 1800 és 1930 között.

Kik voltak az ötletgazdák, és ki csinálja ezt a kiállítást?

Van egy csapat, akiket kurátorként vezetek, de inkább szervezőnek és rendezőnek szeretem magam nevezni. Összefogom az egyes területeket, dolgozik benne Marosvölgyi Gábor, Mészáros Zsolt, Farkas Zsófia, Pápai Fruzsina Menta is. Résztémákat kérek tőlük, és ez a katalógusban és a kiállítást kísérő szövegekben is megmutatkozik. Lesz egy szép kiállítás ősszel, Kék csónak címmel Csáth Gézáról, művészeti dolgokkal megtűzdelt anyag, ezt a Magyar Antikváriusok Egyesületével, Dankó Károllyal közösen csináljuk.

Nemrég Csabai László íróval csináltam interjút, arról volt szó, létezik-e tökéletesség a prózában, mert a költészetben még csakcsak, de prózában nehéz úgy felállni az anyagtól, hogy tökéletes legyen. Csabai szerint épp Csáth az, akinél olyanok a szövegek, hogy soha semmit nem talál, amit kivenni, elhagyni, hozzátenni kéne, azok tökéletesek.

Köszönöm, ez jó adalék! A Magyarországra most visszatért hagyatékot fogjuk bemutatni, kéziratokat, a nőkhöz fűződő viszonyát vizsgáljuk kicsit, és lesznek Gulácsy-képek is. Illetve most, hogy a paksi képtár így átalakult, beejtőernyőzött egy szívemhez nagyon közel álló kiállítás is, Prosek Zolival dolgozunk együtt, ő nálunk kezdett, még Júliánál az ősidőkben. Proseknek köszönhető, hogy a városi múzeum gyűjteményébe többek között Vera Molnar-műveket kaptunk ajándékba.

Akkor tehát kortárs is szerepel a tervekben.

Mauer Dóra-filmretrospektívet csinálunk. Dóra kiállítása nyitja a Múzeumok Éjszakája programot. Én nagyon örülök, hogy van ez a kortárs vonal is, mindezzel így együtt kimaxoljuk az évet.

A győri múzeumokat vezeted. Van a városnak olyan karakterisztikuma, amit szem előtt tartasz a programnál? Múlt, hagyomány, vallási összetétel, bármi, amitől ez egy sajátos város, régió?

Győr fantasztikus polgárváros volt a századfordulón, a virágkor időszakban, az elmúlt 50-60 évben meg kialakult róla egy kép, hogy végtelen iparváros, ahol nincs helye a kultúrának. Ezt a negatív mítoszt azzal is szeretnénk ledönteni, hogy a történetiségét kutatjuk. Almási Tibor kollégánkkal, aki már nyugdíjasként segíti az intézményt, az ő kutatásai nyomán elkezdtük feldolgozni, hogy 1900-tól kezdve mi történt a művészeti életben Győrben. Már 1918-ig annyi mindent találtunk, annyifajta kiállítást, eseményt, művészt, például Segantini-kiállítást, őrület, mi mindent. Ezzel tudjuk igazából megrajzolni a győri kulturális élet képét, illetve ha elkészült, további kötetekkel folytatni. Fontos, hogy legyen a múzeumban olyan kezdeményezés, ami világossá teszi, hogy itt egyfajta kontinuitásról van szó. A kiállítás nagy erő, mert abból kötet születik, és bemutató. Meg kell találni azokat a pontokat – és most az Európa Kulturális Fővárosa: Győr projektnél is ez van –, amik visszacsatolások saját jelenünkre. Például a nagy gyáros Léderer Ágoston, Augustin Lederer története.

Náluk vendégeskedett Schiele, pontosabban tanított rajzot...

Igen, és Győrben élte a fél életét, mert a győri vagongyár alapító-tulajdonosa volt, és megvásárolta a szeszgyárat is. A családnak volt alsó-ausztriai kastélya, bécsi rezidenciája és Győrben is háza, ahol 1913 szilveszterén Schielét látta vendégül, aki a fiúk tanítója volt, meg is rajzolta a családot. Lederer felesége Selina Pulitzer, az a Pulitzer, aki a METben a gyönyörű Klimt-festményen áll. Nem- rég ültem a levéltárban, érdekes épületekről kerestem egy kiállításhoz rajzokat, és látom, hogy a Duna-kapu tér sarkán van egy szép kis art decós sarokház, és mi fityeg itt alul – az, hogy Lencsegyár, és Carl Zeiss aláírása. Most beindul egy jénai vonal is, mert Zeiss tényleg fenntartott itt egy lencsegyárat a húszas és negyvenes évek között. Tehát nagy ipari és egyéb történetek voltak itt, és műgyűjtés. A szeszgyár jelenlegi tulajdonosa műgyűjtő, Folláth Szabolcs. Az épületet, ahol most hangszereket is gyártanak, kinyitotta a fiatalok felé és szeretne művészeti programokat is. Elmeséltem neki a Schiele-történetet, hogy lássa, mi a folytatható hagyomány, és tudja, ki volt az elődje. Látom, ahogy ezt magáévá is tette. Fontos egyébként, hogy mindezeket elmeséljük a győrieknek, és nemcsak azoknak, akik régóta itt élnek. Sopronhoz hasonlóan a lakosság változik, az utóbbi időben sokan költöztek ide az Audi és egyéb, beszállítócégek miatt – ők egy időre győriekké válnak, nekik is adni kell a múltból.

Mik a csúcsemlékeid az eddigi évekből? Sorok a múzeum előtt, vagy egy kép, ami itt volt a falakon? Mik a megelégedettségi pillanatok?

Amit nagyon szeretek, az a tárlatvezetés, ilyenkor a kiállítás olyan oldaláról mutatkozik meg, amit leírni nem lehet. Írhatsz bármennyi cikket, tanulmányt, de az, hogy a kép előtt elmondod, miért azt választottad, miért így raktad össze, hogy beszélgetni kezdesz azokkal, akik számára át akarod adni a tudásod, az döbbenetesen jó érzés. A másik pedig, amikor megérkezik egy műtárgy, amit addig csak képen láttál, és a restaurátorral együtt felhúzzuk a fehér kesztyűt és kiemeljük a dobozából. Amikor elhúzom a csomagolóanyagot és meglátom magát a művet. Minden kiállításnál megvan ez az aha-élmény. És amikor a kollégák is meglátnak egy-egy képet, amiről addig nem gondolták, hogy jó helyen lesz itt – na az még egy nagy érzés.