„Az Európai Iskola teljesen jelentéktelen mellékvágány, zsákutca”, „Vajda Lajos egy nyomdahiba a magyar művészettörténetben” – mondta László Károly egy régebbi, Passuth Krisztinával folytatott beszélgetés tanúsága szerint. Láthatjuk tehát, hogy nem a magyar műítész-divatot követő szellem gyűjteményével lesz dolgunk, ha felkerekedünk, hogy Veszprémbe látogassunk, a 10 év után végül itt megnyílt múzeumba. A történet gyökerei így is, úgy is messzire nyúlnak: a gyűjtő révén a magyar kultúrának oly sokakat adó pécsi ciszter gimnáziumba, a délvidék sokszínű népművészetéhez, aztán Auschwitzba, majd Svájcba Szondi Lipóthoz, New Yorkba Andy Warholhoz.

Láthatjuk tehát, hogy nem a magyar műítész-divatot követő szellem gyűjteményével lesz dolgunk, ha felkerekedünk, hogy Veszprémbe látogassunk, a 10 év után végül itt megnyílt múzeumba. A történet gyökerei így is, úgy is messzire nyúlnak: a gyűjtő révén a magyar kultúrának oly sokakat adó pécsi ciszter gimnáziumba, a délvidék sokszínű népművészetéhez, aztán Auschwitzba, majd Svájcba Szondi Lipóthoz, New Yorkba Andy Warholhoz. Őszintén felmerül tehát a kérdés: mi visz rá ilyen múlttal a háta mögött valakit, hogy Magyarország népe elé akarjon tükröt tartani, illetve ablakot tárni számunkra más világok felé? Ehhez persze mély¬interjú kellene, vagy a nagyok által inkább szórakozásnak, mint terápiának tekinthető analízis, hogy László Károly saját maga előtt is titkolt ambíciói felszínre kerülhessenek, mi pedig megérthessük, mi miatt jár ide egy karizmatikus személyiség, aki úgy beszél magyarul, mint ahogy régen a Karády-filmekben beszéltek, szivarozik, tüntetően eredeti, és 10 évet is vár arra, hogy gyűjteményének egy gondosan válogatott, a magyar művészet konstruktív, illetve gonddal konstruált, szinte már „tökéletesre” formált, néhol nagyon dekoratív részét az európai művészet összefüggésrendszerébe illesztve, méltó módon helyezhesse el. Hiszen az első tervek több mint tíz éve születtek a magyar államnak ajándékozni szándékozott gyűjtemény sorsát illetően. A Műcsarnokban kiállításra került László Károly gyűjteményének egy jelentős hányada, és megállapodás született arról, hogy ezután a Fővárosi Képtárban állandóan megtekinthető lesz…

Ez a terv meghiúsult, de most ejtsünk néhány szót a méltó módon megvalósultról. Veszprém Várnegyedében áll az úgynevezett Dubniczay-palota, amelyet több mint 700 millió forint uniós pénz felhasználásával restauráltak, feltárva a belső terek díszítőfestését is: van közöttük brokáttapétát imitáló, csíkos, márványerezetes, illetve a korban – a 18. század második felében – dívó egzotikus tájképi motívumok, madarakkal. Ezek szolgálnak most a kiállított művek hátteréül.

Nehéz lehetett a válogatás abból a sokrétű és különleges anyagból, ami a László Károly-gyűjtemény egésze. (Szívesen hallgatnánk meg titkos hangfelvételeket a a koncepció kialakulásáról, az egyes művek elbírálásáról, a válogatás szempontjairól, ha léteznének ilyenek.)

A mi a kedvencünk a „gyöngyösbokrétás” terem, ahol a harmincas évek népi motívumokat variáló művei szerepelnek szinte már a szürrealitás határait súroló kompozíciók mellett, vagy a szomszéd teremben Kontuly Béla kamasz-portréja, amin rossz emlékezetű egyenruhában van az egyik Árkay-gyerek. Ezekkel a művekkel olyan látványelemek épülnek vissza a magyar múzeumok, kiállítótermek képi világába, amelyek eddig csak kordokumentumként lehettek érdekesek. Veszprémben kénytelenek vagyunk művészetként értelmezni őket – paradox módon ma ez (is) a művészet-fogalom határainak kitágítása. Mindenesetre szerencsénk van, hogy évek hosszú sora alatt működött egy, a hazai múzeumi gyűjtési szempontoktól teljesen független, a háború előtti Magyarországon kinyíló, később pedig a nemzetközi művészet legmodernebb irányzatain edzett Szem, ami olyasmiket is meglátott, amik mellett mások – a rálátás lehetőségétől megfosztva – rezzenés nélkül mentek el. Persze László Károly sok felfedezettje már rég beépült a magyar művészettörténeti kánonba, néhány pedig esetleg joggal nem fog, de ezt az anyagot öt évig nézegethetjük – addig van letétben Veszprémben, utána pedig lehet, hogy kapunk egy újabb összeállítást, már az akkori szempontoknak megfelelően. Válogatni van miből, László Károly gyűjteménye szinte kimeríthetetlen látvány- és inspirációforrás.