Kortárs művészeti krétakör

Ki szereti jobban a műveket, a gyűjtő vagy a kurátor?

Topor Tünde

Az Új Budapest Galéria új színhelyhez új műsor kell alapon azt találta ki, hogy bemutatja, milyen 2010 után készült kortárs művek kerültek az általuk feltérképezett (leginkább budapesti) magyar magángyűjteményekbe az elmúlt négy évben.

 
Enteriőr Fodor János, Daniel Spoerri, Teodora Axente, Verebics Katalin, Verebics Ágnes, Eva Kotátková, Erwin Wurm és Fehér László műveivel
 
Fontos indok lehetett a koncepció kialakításakor, hogy egy olyan időszakban, amikor a közgyűjtemények költségvetése alig teszi lehetővé hogy a régebben szokásos „új szerzemények” kiállításokra akár tíz év alatt összegyűljön annyi műtárgy, ami egy kisebb termet megtöltene, legalább a magánszféra új szerzeményeit össze lehessen trombitálni, hogy szemlét tarthasson fölöttük gyűjtőtárs, kurátortárs, szakmai közönség, laikus érdeklődő – bárki, akit érdekel, mit csinálnak manapság a művészek. Illetve, hogy mindabból, amit csinálnak, mire adnak pénzt saját zsebből emberek. Ez nagyszerű ötlet. Főleg akkor, amikor a legfrissebb műveknek sok-sok éve nincs bejáratott fóruma, viszont közeleg az óra, amikor a Műcsarnokban megnyílik a kedélyeket borzoló újabb Képzőművészeti Nemzeti Szalon. Amin válogatott anyag lesz, de nem lehet a kurátort irigyelni, hiszen a részvételre minden, magát művésznek érző, 21. életévét betöltött állampolgár (?) pályázhatott február 12-ig. Kurátor legyen a talpán, aki a tárhely.hu-ra feltöltött portfóliók alapján ki tudja majd választani a hivatalosan is művészetnek nevezendő teljesítményeket.
   És itt el is érkeztünk a friss művek bemutatását felvállaló tárlatok legnagyobb problémájához: a túl sokféle mű sohasem fog egységes, elegáns, koncepciózus kiállítássá összeállni, lehet így-úgy csoportosítani a dolgokat, de a zsibvásár jelleg át fog ütni a legjobb szándékú rendezgetésen is.
 
Eva Kotátková: Nem az a lényeg, ahogy mozognak az emberek, hanem ami megmozgatja őket, 2012 fénykép, rajz, kollázs, változó méretek | Somlói Zsolt és Spengler Katalin gyűjteménye
 
   Az Új Budapest Galéria kurátorai kicsit jobb helyzetből indultak, mint amilyenből a Nemzeti Szalon fog, hiszen postázták a leveleket az általuk számon tartott gyűjtőknek, arra kérve őket, hogy küldjék el a 2010 óta tulajdonukba került és 2010-nél nem előbb készült művek fotóit. Ebből az anyagból kiválogatták (talán értékítélet alapján, de lehet, hogy praktikus szempontok szerint, vagy mindkettő), hogy miket fognak a tárlatra bekérni, aztán a beérkezett műtárgyak között igyekeztek valamiféle rendet tenni. Mindezt azonban úgy, hogy a rendelkezésre álló tér is problémás, ők maguk pedig négyen voltak (Andrási Gábor, Konkoly Ágnes, Szegedy-Maszák Zsuzsanna, Török Tamás). Ezen a ponton talán a kurátorvér nekibuzdult és elmosta a kiállításrendezői józan észt, hiszen minden szempontból logikus lett volna az egyes gyűjteményekből érkező darabokat egyben tartani, sőt, ha maguk a gyűjtők delegálhatták volna a műveket, akkor a végén talán ki tudott volna rajzolódni egy-egy kollekció jellege, a gyűjtői szempontrendszer, galériapreferenciák stb. Kaphattunk volna érdekes információkat magukról a főszereplőkről, a gyűjtőkről, mint ahogy kaptunk is akkor, amikor a Műcsarnokban Petrányi Zsolték mutatták be pár éve az akkori legfontosabb gyűjteményeket. Persze azzal a kiállítással itt nem lehetett versenyezni, már csak a belmagasságok különbsége miatt sem, de az eldöntetlen kérdések a Bálna-beli kiállítást még hátrányosabb helyzetbe hozták.
 
Enteriőr Roskó Gábor-, Király Gábor- és Karácsonyi László-művekkel
 
   Nem tudom, mikor született meg az a döntés, hogy ne a gyűjtők, hanem tematikus blokkok szerint csoportosítódjon a beérkező anyag, az a hatalmas műtárgymennyiség, amit ilyen adottságú terekben, installálási fenomének segítsége nélkül úgysem lehet méltó módon elhelyezni. Ha már eszerint – vagyis hogy fejben megvoltak a tematikus blokkok – kérték be az egyes darabokat, akkor nem érthető a két szégyen-folyosó, amiken ütik-vágják egymást a sűrűn kiakasztott festmények az egyik folyosó esetében a fotókkal, a másiknál a geometrikus művekkel kerülve ellenpontozás helyett egymást kölcsönösen gyengítő kapcsolatba. Ha a már beérkezett tárgyak közül nem volt szívük visszaküldeni egy csomót, akkor persze nem maradhatott más megoldás, mint egymás mellé szorítani Fodor Jánost, Daniel Spoerrit, Teodora Axentét és Verebics Katalint, nem hagyni elég helyet egy Molnár Verának vagy sarokba tenni egy monumentális, többrészes Iski Kocsis-művet. Még az Iski Kocsis-rajz járt a legjobban, de ott van rögtön az elején szegletre akasztva és beleveszve a rémes építészeti megoldásokba egy Kokesch Ádám-mű, az igazi vesztes pedig Roskó Gábor szív alakú, aranykeretes nagy festménye, ami aztán tényleg nem kap teret, úgy lóg fent egy sarokban, hogy a régi Nemzeti Szalonokon ilyenkor rohantak el őrjöngve a művészek évekre összeveszve azokkal a kollégáikkal, akik a képakasztó bizottság tagjaiként tönkretették mű-hatásukat. Egyáltalán, az egész kiállítás régi képcsarnoki-ideabolthálózati hangulatot hoz vissza, mintha nem telt volna el közben sok-sok év, és mintha a kereskedelmi galériák (ahonnan egyébként a művek jelentős részét beszerezték mostani tulajdonosaik) nem tartanának fényévekkel előbbre, mint ez a szorosakasztásos, színbenpasszoljon szisztéma, amire a leginkább elrettentő példa a szinte a rózsaszín-szürke Erwin Wurm dobozember füléhez tapasztott rózsaszínesszürke Fehér László/kép. Amikor pár villamosmegállóval arrébb, a Ludwig Múzeumban az egyik legnagyvonalúbb térkezelésű kiállítás látható (lásd cikkünket e számunk 24. oldalán), vagy amikor már rég begyűrűzött, még a színtisztán kereskedelmi céllal rendezett vásárokra, például az Art Marketre is a műtárgyak auráját tiszteletben tartó rendezés, akkor egy pont most bejáratódó, közpénzből finanszírozott helyet vétek a Bálna üzleteinek színvonalára kalibrálni. Még ha ez a fővárosi finanszírozás esetleg nem is a legbőkezűbb.
 
Hecker Péter: Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban, 2010, akril, vászon, 92 × 147 cm | Barta Péter-gyűjtemény
 
   A másik gond, hogy egy olyan kiállítás, ami elvileg bónusz lehetett volna a gyűjtőknek, jutalom, mert ők vállalják azt a szerepet, amit az állami intézmények források híján csak szórványosan és hatalmas kompromisszumok árán képesek betölteni, nevezetesen, hogy vásárlásaikkal meghatározzák a kevésbé tájékozottak számára mi a jó művészet, mi érdemes arra, hogy bekerüljön a közgyűjteményi panteonba, és ők azok, akik életben tartják a kortárs műpiacot stb., stb., szóval ha itt a magyar gyűjtés kis apoteózisának kellett volna végbemennie, akkor ezt a funkciót talán kár volt kiiktatni és helyébe a magyar kortárs művészeti körkép funkciót választani. Vagyis lenyomni a gyűjtőket a kurátorok javára. Ha azt nézzük, ki szereti jobban a kortárs művészeti közeg krétakörében létrejövő műtárgyakat, akkor elsőre biztos, hogy e kiállítás alapján a gyűjtőké lesz a pont. Nem mintha nagy cincálás lett volna, de mégis, ők engedték el a gyerekek kezét, és hagyták, hogy a kurátorok tegyék őket oda, ahova csak akarják. Zsúfolják össze őket, tegyék más, olyan gyerekek mellé, akikkel nem jönnek ki jól, ne vegyék figyelembe a kis kívánságaikat. És itt fordul egyet a történet és bekúszik egy másik szempont. Mert így viszont sokan fogják látni őket, és egy műtárgyrenomé-gyerek semmitől sem fejlődik olyan jól, mint ha minél többen nézik, minél több helyen szerepel,minél többet írnak róla.
 
Enteriőr, előtérben Kokesch Ádám: Cím nélkül
 
   Igazságtalan volt az első benyomások alapján ítélkezni a kiállítás felett, másodszorra például, amikor már tudtam, mire számíthatok, sokkal jobban fel lehetett venni a kurátorok által meghatározott képnézési tempót, illetve sokkal jobban bele lehetett feledkezni a kortárs művészettörténet- mesélésbe. Az első, önreflexív blokk ugyanis megadja az alaphangulatot: rögtön látjuk, kik a közeget meghatározó szereplők, miben különböznek egymástól alkotók és nézők, mi a művészek ideális viszonya a pénzhez vagy mi lenne a vágyott kiállításlátogatói reakció. A tér olyan, hogy ez után rögtön döntenünk kell, jobbra indulunk vagy balra. Én balra, ezért a műfaji sokszínűség blokk következik, majd jön a már említett folyosó jobb oldalán fotó alapú munkákkal, a balon pedig festményekkel. Tágas térbe érkezünk ezután, politikus darabokkal, amikből az egyik kedvenc a rejtélyes, preparált gyíkbőrre pirossal írt Cigánytól ne lopj!. Ebben a teremben egy darabig abban a hitben lehet lenni, hogy a legjobb szemű gyűjtők mindig maguk a művészek, annyira tetszenek Fehér László választásai, a nagy Batykó Róbert- meg a nagy Halász András-festmény. De aztán jönnek a szobrok, Kaszás Tamás régi vas virágtartók mintájára hajlítgatott bonyolult kontrukciója, meg a becsapós Société Realiste-fém-mű. Aztán a „házias” dada-szürrealizmus sarok, mellette egy kis Korodi Luca-képpel, amit boldogan vinnék haza, ami magángyűjteményekből rendezett kiállításon nem teljesen közegidegen gondolat. (Hogyhogy ez nem Fehér Lászlóé?)
 
Ember Sári: Cím nélkül, 2011, lambda print, 70 × 70 cm | Kozma-kArton Gyűjtemény
 
   A visszaúton festmények, aztán a jobb oldali blokk, először a Völgyi–Skondagyűjtemény hagyományosabb darabjaival, majd jön egy minimalista beszögellés, kiállításrendezés szempontjából talán a legszebben megoldott, Albert Ádám mellett Fridvalszki Márk, majd a színes geometrikusok, akik sajnos a folyosón folytatódnak, eléggé méltatlanul kiakasztgatva, szemben velük vadabb festők, majd a végén egy kis kép, egy Kárpáti Tamás, amiről ugyan nem teljesen lehet érteni, hogy készülhetett mostanában, mert olyan, mintha valami múlt század eleji, esztétista kincset talált volna az, aki megvette (nemethcollection), de ha már szóba került, mit lenne jó hazavinni, hát én ezt is hazavinném, pedig szegény akkor nem is perzsaszőnyegek közé kerülne, ahol jól érezné magát. De újabb tematika, a nemzetihez, nemzethez való viszonyt vizsgáló művekkel, itt a kedvenc Ember Sári fotója, ami cseresznyékből (vagy meggyekből) és kis ribizliszemekből kirakott családfájáról készült, és ami Hajdú Kinga szinte már szivárványos Töltött káposztája mellé került, talán mert Hajdú Kinga egyik régi híres sorozatán is cseresznyék voltak. Itt muszáj megjegyezni, hogy őszintén csodálom azokat a gyűjtőket, például Hunya Gábort, akik képesek tényleg a múzeumok helyett vásárolni (ők a köztes állomás, mert minden jó műtárgy előbb-utóbb úgyis múzeumba jut, tartja a művészeti körökben ismert mondás), és megvenni egy olyan művet, mint például Borsos János halmozottan hátrányos helyzetűre öltöztetett babája, a hozzá tartozó kiegészítőkkel, aminél komolyan felmerül a kérdés, hogy amikor tulajdonosa nem adja épp kölcsön kiállításokra, akkor vajon hol tartja? Ez a kérdés mondjuk az egyik sarokba hordott sitthalom esetében is áll, de még Albert Ádám háromlábú makettje esetében is felmerülhet, vagy a Kis Varsó fantasztikus videójánál. Ami azért csodálatos, mert a Kis Varsót alkotó két művész, Gálik András és Havas Bálint egymást nem ismerő felmenői vannak rajta, véletlenül mindketten szerepeltek régi filmhíradókban: egyikük mint művész, akinek épp kiállítása nyílik a Szépművészeti Múzeumban, másikuk mint egy szovjet krumplivetőgép hazai demonstrátora. Csak össze kellett vágni a két Filmhíradó-részletet, és megszületett a Kis Varsó-őstörténet.
 
Albert Ádám, Fridvalszki Márk, Marafkó Bence és Erdélyi Gábor művei
 
   Így is érdekes egyébként végigmenni a kiállításon: mik a múzeumi és mik az otthoni darabok, hol van átfedés, mi lehet az, amit csak befektetésként vásároltak meg, egyáltalán, rengeteg kérdés merül fel közben, amire jó lenne választ kapni: mi motiválja a gyűjtést, milyen az élet műtárgyak között, és ki mit kezd majd a gyűjteményével a továbbiakban – kár, hogy a Bálnába nem terveztek a kiállításhoz kapcsolódó eseménysorozatot.
   Ha a végén visszatérünk az alapkérdéshez, ki szereti jobban az egyes műveket,a gyűjtő vagy a kurátor, még mindig a gyűjtő marad a győztes. De látszik, hogy a kurátor a közönséget szereti, a műveket nekünk vonultatja fel, rendezgeti, megmutatva az összefüggéseket közöttük, rávilágítva folyamatokra, amik épp most zajlanak. Szegény kurátor, ha ehhez nem kap elég pénzt, akkor úgy főz, hogy előtte másvalaki vásárolt be. Mindegy, a lényeg, hogy étel került elénk.
 
Végül egy Artmagazin oldalt felhasználó mű: Uglár Csaba: Grafikák – Cím nélkül, 2012, vegyes technika, papír, 26 × 30 cm | Irokéz Collection
 
 
Kortársak: gyűjtők és művészek – hazai és nemzetközi munkák magyarországi magángyűjteményekben 2010–2014
Új Budapest Galéria
2015. március 1-ig