Pozsony – először is – kicsi. A maga félmilliót alulról súroló lakosával.

   Másodszor is, teljesen uralja a vár – a maga frissen fehérre restaurált kockájával, amit csak a nagyszabású, felkanyarodó kocsiutakhoz járó barokk fegyverarzenálszobrok tesznek vizuálisan izgalmassá, a mellvértekbe szúrt pikákkal, ágyúcsövekkel és zászlórudakkal.

   Harmadszor is: az óváros szerethető, kényelmes és alaposan felújított. A többi kerület és a panelkoszorú kaotikus. Ahogy a hasonló posztszocialista urbánus hibridnél megszokhattuk, szervezetlen a tömegközlekedés és hódít a szabályzásra fittyet hányó ingatlanfejlesztői virtus. Legalábbis a helyiek erre hivatkozva választották meg épp most a mindhárom „pozsonyi nyelven” jól beszélő, független polgármestert. De a turistát se a buszközlekedés, se az illegális magasház-láz nem érdekli, ha a történelmi belváros csinos: apró és közepes térkövek, fel-le kígyózó utcácskák, középkori összevisszaságot sugalló telekkiosztás, jellegzetesen kelet-európai ízű barokkos házakkal, hipsztereknek való kávézókkal és egy-egy késő gótikus templommal.

   A 90 százalékban restaurált, végig sétálóövezetté varázsolt óváros – csak fizetős parkolóházakban lehet lerakni a kocsit! – komoly képzőművészeti kincsfelhozatalt sejtet. Csakhogy Pozsony abban a bizonyos elmúlt százötven évben, amikor a régió igazán rákapott a képzőművészeti mecenatúrára, csak hellyel-közzel volt főváros. Ez pedig azt jelentette, hogy hiába van Bécs, a kisugárzó szellemi központ egy karnyújtásnyira (egy hosszabb villamosjáratnyira), és hiába van a rivalizáló Budapest egész közel (két óra autókázás, végig sztrádán), mindig akadt egy másik főváros, amelyik elszipkázta a műalkotások javát. Az ebből fakadó szomorú kettősség: elegáns építészeti kulisszák, közepes művészeti beltartalom. Tény tehát, a méltóságos diéta egykori szállásadója, a koronázóváros Pressburg nincs bőven eleresztve képzőművészettel.

 

   A templomok még rejtegetnek ezt-azt. A Szent Márton-dómban pár késő-későkéső gótikus szárnyasoltár magasodik, végtelenül konzervatív tiroli fafaragók munkái (persze a barokk szobrászmester, Georg Raphael Donner huszárlovasának társaságában), és a trinitáriusoknál is szemkápráztató a bolognai Bibiena égig érő, pazar látszatmennyezete. A Prímási Palota (Primaciálny palác) viszont csalódás. A nagyvonalú kocsibejárattal és lépcsőházzal ellátott, lazacrózsaszín árnyalatban pompázó klasszicista palota nem felel meg a várakozásoknak. A jegykiadó néni és az útbaigazító táblák tükörtermet, szőnyeges részleget és Szent László-kápolnát ígérnek. A tükörterem azonban valójában egy piros zsinóros kordonnal lezárt, gazdag történelmű előadóterem, a magas ajtókat fedő tükörtáblákkal. A táblák viszont – már ha a klasszikus tükörgaléria műfajnál maradunk – se nem elég nagyok, mivel a keret folyton megtöri őket, se nem hunyorognak eléggé meggyötörten, viseltes antik patinával.

   Lógnak még itt bénácska Habsburgportrék, szépen pingált kosztümökben, élettelenné laposított reneszánsz beállításokban. És még egy rakás 17–18. századi festmény, amik talán érdekesek is lehetnének, ha rájuk irányítanának egy-két lámpát és melléjük írnák a tudnivalókat. Bár réztáblácskákon a keretre van fabrikálva a név és a szerző, de egyrészt nem tud minden turista szlovákul, másrészt az ablakokból beeső fény teljesen olvashatatlanná teszi őket. Ráadásul – talán műtárgyvédelmi okokból – eléjük toltak egy sor kárpitozott széket. És még ezek a képek jártak jól, mert pár festményre egyszerűen ráhajtották a kitárt palotaajtókat, például a neves 17. századi holland tehénfestő, Paulus Potter egyik csinos képecskéjére. Potter két ajtótábla árnyékánál többet érdemelne, akárcsak Keleti Gusztáv remek pozsonyi látképe, ami egy plusz fényforrás mellett, némi szöveges magyarázattal ellátva turistakedvenc lehetne. A gobelinekről nem derül ki, melyik mitológiai párt ábrázolják, a Szent László-kápolnát pedig csak egy felső üvegkabinból lehet megtekinteni. Csalódás.

 

   Az elvárásokból ezek után igazán leadtunk, és nem hiszünk az útikönyvnek, amikor „rokokó ékszerdobozt” ígér a Mirbach-palota (Mirbachov palác) kapcsán, pláne a fakó, megviselt homlokzati vakolatot elnézve. Pedig belül szenzációs teremsor lapul – fent, az emeleten, turistáktól nem háborgatva, tökéletes elfeledettségben. Remek szobaarányok, Pazar rokokó dekoráció, a mennyezeten kígyózó naturalista stukkóindák és... a grafikai kabinet! A grafikai kabinet felvillanyozó: az összes falat, két szép termen keresztül kifestett metszetek borítják, sötétbarna kerettel elválasztva. Semmi különös ritkaság, pár barokk klasszikus kompozíció (erős Rubens-behatás) és persze gáláns rokokó pasztorál jelenetek, de az installálás magával ragadó. Utána pedig egy kedélyes barokk festménykollekció következik a kelet-közép-európai művészek színejavából. Bécsben ebből a nyersanyagból látványos turistamenüpontot varázsolnának, Sacher-tortával és melange-zsal a végén. Pozsonyban inkább egy komiszul fintorgó Franz Xaver Messerschmidt-fejet biggyesztettek az utolsó szobába. Bár itt ez a gesztus is működik, akárcsak a rokokó kabinethez illesztett, 70-es évekbeli falambéria az előtérben. A Mirbachpalotát érdemes megnézni, feledhető kortárs kiállítótermei ellenére.

   A Messerschmidt-pofák régi ismerősként üdvözölnek a Nemzeti Galériában (SNG). Bécs nagyon közel van, a karakterfejekkel kísérletező különc osztrák–német szobrász munkáiból Pozsonyba is jutott jó pár. A Nemzeti Galéria klasszikus teremsora épp a fintorgó, csücsörítő és álmélkodó portrékkal nyit. Egykori Esterházy-palotában vagyunk, a Duna-parton. Az intézményben intenzív felújítás zajlik, a szomszédos modern épülettömb, ami brutális stadion-nézőtérként harap bele a korzó feletti légtérbe, még mállik és rohad. A felújítás nem kecsegtet gyors befejezéssel, de az Esterházy-szárny parádésan állja egyedül is a sarat. Menő shop, zárt belső udvar üveglifttel és ügyes kurátori program. (Ráadásul ingyenes!) Mivel egyelőre helyhiánnyal küszködnek, a klasszikus anyagból gyúrtak szórakoztató tanulmánykiállítást. Messerschmidt fejei az érzelemkifejezést illusztrálják, utána gótikus és barokk művek jönnek, egymásra halmozva. Könnyed és okos kurátori játék; variációk a „hogy lehet érdekessé tenni a teljesen ugyanolyan gótikus szobrokat” témára. A tematikus csoportosítás informatív, miközben fura szemszögből tanulmányozhatjuk a műtárgyakat, például a késő gótikus oltárszobrok homorúra kivésett hátát. De ugyanígy meg lehet nézni a magyar barokk csendélet-mester, Bogdán Jakab két kakasviadalának kopott hátoldalát is, mondjuk ennek nincs sok értelme, Bogdán – itt Jakub Bogdan – elölről az igazi.

   Mindehhez társítottak egy Light in the Edge címre keresztelt fotókiállítást, ami a szlovák modern építészeti fotográfiát mutatja be, az 1920-as évektől a nyolcvanas évek közepéig válogatva és felvonultatva az avantgárd és késő modern architektúrák jellegzetes fekete-fehér világát: bauhausos lakóházak, elegáns szanatóriumok, funkcionalista silók és szocialista ifjúsági szállók. Kurrens téma, szép tálalás. A kortárs művészeti felhozatal kevésbé erős Pozsonyban. Bár van jó pár kereskedelmi és nonprofit galéria (a Gandytól a Krokuson át a Tranzitig), a többség nem nagyon nyit ki hétvégén. Nekünk is csak az itt letelepedett olasz Alberto Matteo Torri galériájába sikerült bejutnunk. Az amt _ project tipikus lakásgaléria, eldugva a vár és a sétálóövezet közötti részen, egy délceg kubista bérházban. A Szlovákiába házasodott fiatal olasz galériás a kelet-európai fotókoncept örökségéből válogat, fiatal konceptuális művészekkel társítva a nagy öregeket. Ottjártunkkor épp a román Cristina David személyes statisztikai adatai futottak a diavetítőn és a kinyomtatott e-maileken.

 

   És ha már magánintézmények, akkor meg kellett nézni a belvárosszerte hirdetett Nedbalka galériát. Az alcím „modern szlovák művészetet” hirdet, a kiállított anyag Mednyánszky bárótól a fiatal kortárs festőkig ível. A Nedbalkát 2012-ben alapította két filantróp műgyűjtő. A többszintes, kávézóval ellátott múzeumépület olyan, mintha a pesti Kogart Házat keresztezték volna a New York-i Guggenheimmel. Felcsiszolt járókövek és körkörös nyílással áttört mennyezet. A sok száz darabos magángyűjtemény a századfordulóval indít, pár szép Mednyánszky-tájjal és szalonfestők zsánereivel a negyedik emeleten. Lefelé ereszkedve színvonalas avantgárd anyag következik, majd a második világháború után teljesen elveszünk a késő modernista Picasso- és Magritte-epigonok érdektelen dzsungelében. A nézővel együtt ereszkedik a színvonal, míg végül a földszinti időszakos kiállítóteremben belefutunk egy olyan fiatal kortárs festészeti díj bemutatójába, ami kellemetlenül ismerős: popos hangulatok, Richter-nyomán elkent fotórealizmus és akvarelles ákombákomok.

   Ismerjük egymást vagy sem, Kelet-Európa szomszédos népei ugyanazt a zenét játsszák. A hangsúlyeltolódások ellenére a kotta ugyanaz.