Isten hozott édes életünk – A Batthyány Gyula-albumról

P. Szűcs Julianna

A cím tudatos ferdítés. Báró Szegilongi felesége, Melitta még így énekli az Egy szerelem három éjszakájában: „Tündöklés a boldog keveseknek, / Mely a ránk csukódó éjbe tűnt / Hol vannak a dámák és a krekkek? / Isten veled édes életünk!” A Vas István-vers születése óta több mint félszáz esztendő telt el.

Akkor, az ötvenes évek második felében volt mitől és kitől búcsúzni, a melankóliának is, az iróniának is még valóságfedezete volt. Kegyelmesék városi palotáját hetes társbérlet igényelte ki, a vidéki kúriát a szövetkezeti magtár használta le, a volt tulajdonos – ha kitartott életösztöne – Argentínától Portugáliáig húzta maga után az elegáns kondenzcsíkot. Ha hiányzott az életösztön, akkor Márianosztrán, Recsken, a Hortobágyon, de legalábbis éjjeliőrként egy fülkében végezte.

Isten valamikor a rendszerváltás után akkor hozta (volna) vissza édes életünket, amikor az úri Magyarország stílusának, ízlésének, tárgyi kultúrájának már az emléke is elenyészett. Ki tudja ma, hogy milyen szerszám kell egy osztriga elfogyasztásához? Lassan már a halkést sem ismeri a vendéglátás. Tanítják-e még a szmoking, a gérokk, a frakk viselési alkalmainak árnyalatnyi különbségeit? Rendezők panaszkodnak, hogy a végzett színinövendékek már alkalmatlanok a „játékra a kastélyban”. Csészét tartó kezük kisujját eltartják, akár a belső-ferencvárosi kispolgárok.

E történelmi-lélektani pillanatban vált a műkereskedelem, s éppen ezért a művészetszociológia meg a művészettörténet számára is fontossá egy hamisítatlan kékvérű teljesítménye. Csak ami nincs, annak van bokra – ahogy a költő mondja, nem csoda hát, hogy Batthyány Gyula világának totális megsemmisülése után kezdtünk érdeklődni utána.

A baj csupán annyi, hogy nem eléggé. Az életmű szerteszéledt, lappang, rejtőzködik, java csak sajtókivágásokból, dokumentumfotókból, levéltárakból rekonstruálható. Az életút homályos, a források föltáratlanok, a kritikai visszhang földolgozatlan.  Amikor Molnos Péter e monográfiának álcázott album készítésére vállalkozott, ebből az anyagból ő sem tudott csodát csinálni.

Hiába szponzorálta a vállalkozást a téma ötletadó gazdája és ismert műveinek legfőbb tulajdonosa, Kieselbach Tamás, hiába öltöztette – kissé túlságosan is – pompázatos formába a kötetet kiadó Népszabadság Zrt., a vállalkozás inkább fejezte ki a heveny vásárlói igényt, mint gróf Batthyány Gyula teljesítményének árnyalt leírását.

Igaz, a szerző nem is tukmál ránk hamis árut. A későbbi kutatás számára pontosan jelzi azokat a hatalmas fehér foltokat, amelyeket a gyorsított eljárással létrehozott kötetben neki még nem sikerülhetett besatíroznia, de ha majd múlik a sürgető szükség, mások a feladatot azért még tisztességgel befejezhetik. Például B. „az évtized második felében, feltehetően 1907-ben Münchenbe utazott” (19. o.).

„A források egymásnak ellentmondó közléseiből csak annyit állapíthatunk meg biztosan, hogy a Julian Akadémián tanult”. (21. o.). „Bár konkrét adat nem támasztja alá Nizsinszkij és B. személyes kapcsolatát, szinte kizárható, hogy nem találkoztak egymással.” (25. o.) Ma még nem tudjuk, mikor és miként, de annyi bizonyos, hogy B. 1945 előtt megismerkedett a 20. század egyik legnagyobb kozmetikai cégének alapítójával… Elizabeth Ardennel.” (33. o.)

„A 20. század első felének pezsgő budapesti társasági élete ma még csupán apró szilánkokból, memoárok rendkívül érzékletes, de műfajukból fakadóan töredékes utalásaiból bontakozik ki.” (36. o.) Az Államvédelmi Hatóság által lefoglalt kilenc darab kézzel írt naplójának holléte „sajnos ma sem ismert, pedig minden bizonnyal a legfontosabb források lennének B. életére és művészetére vonatkozóan” (68. o.).

Pedig jobb lett volna, ha az ábra előbb lesz tiszta, és az értékelő szöveg csak utána születik. Sorsa úgy látszik az volt és az ma is, hogy a magyar művészetfogyasztó közönség szélsőséges emóciókkal fogadja telesítményét. Vagy gyűlölettel, vagy imádattal. A Batthyány-témában a recepció terepviszonyait ugyanis különleges akadályok nehezítik.

Elsőként. Arisztokratának lenni
a) a neobarokk társadalomban a legfölsőbb polcra helyeztetett (20-as, kora 30-as évek),
b) a fasizálódás árnyékában ízlésbeli különvéleményre jogosított (kora 40-es évek),
c) a népi demokrácia e származást pária-egzisztenciával jutalmazta (50-es, kora 60-as évek),
d) a harmadik köztársaságban pedig erős kompenzációs kényszert szült a korábbi sérelem (90-es, millenniumi évek).

Másodsorban. A következetesen képviselt art decós stíluseszmény
a) divatos dolognak számított az első nagy világégés körletében (10-es, 20-as, kora 30-as évek),
b) a második nagy háború árnyékában a formarendszer porossá, avítossá, passzévá szürkült (késő 30-as, kora 40-es évek), a szocreál hivatalos kultúrájának korában nézhetetlen, utálatos, ficamos produkciónak minősült (késő 40-es, 50-es, kora 60-as évek),
c) az ellenkultúra diadalmenetének idején az avantgárd csakis undorral szemlélhette az effajta látványt (késő 60-as, 70-es évek),
d) a posztmodern pedig a 20. század szemétdombján addig turkált, míg föl nem fedezte kedvencét: a nagypapák és nagymamák leselejtezett rekvizitjeit (mába érő tegnapok).

Harmadsorban. Homoszexuálisnak lenni
a) elfogadott volt valamennyi olyan mikrokörnyezetben, ahol a dekadencia és a normasértés a művészies életforma nélkülözhetetlen kelléke volt (film, színház, muzsika),
b) tabunak számított ott, ahol az ideológia fundamentumát az Isten-Haza-Család alkotta (közerkölcs),
c) kriminalizálódott ott, ahol a totális állam a hálószobákat is szerette volna ellenőrizni (tegnapelőtti és tegnapi BTK),
d) emancipálódott ott, ahol alapjog lett a személyes szabadság tisztelete (liberális demokráciák).

Gróf Batthyány Gyula arisztokratának született, az art deco stílusában alkotott és mellesleg homoszexuális volt. Ettől függetlenül – Molnos Péter finom invencióval összeállított albumából kiderül – időnként izgalmasan vonzó, meggyőző erejű alkotásokat hozott létre, időnként esztétikai eredményeit tekintve fájdalmasan igazolta a vele szemben támasztott valamennyi osztály-, stílus- és erkölcsi okokból igazságtalanul megfogalmazott véleményt. Időnként pedig a kettő között kellemes piktúrát produkált. Mi ilyenkor a teendő?

Csakis a művet magát nézni. Melyből kiderül, hogy méretes tehetsége pályájának első másfél évtizedében virult igazán. E talentum természete a rajzban, az eleganciában és a formai adaptáló-képességben rejlett. Elképesztő ügyességgel érzett rá a korszak nagy szenzációjára, az orosz balett díszlet- és jelmezvilágára, Leon Bakszt, Nyikolaj Röhrich, Alekszandr Golovin fanyar mese-stílusára, valamint a nyugati illusztrációs kultúra Beardsleyt folytató, de a belga Nerée tot Babberich által démonikus kanyarba forduló és a francia Georges Barbier révén mondén irányba váltó vonalvezetésre.

(Gödöllő nem igazán lehetett ínyére, hiába ambicionálta egy újabb művészcsoport odaszervezését. A hely ájtatoskodó szelleme, szemforgató puritanizmusa számára nyilván kisszerű, kisnemesi, kispolgári lehetett. Gondolhatta: akkor már inkább a pórnép…)

Az album 21. képe, az 1912-ben készített Yacht című gouache mutatja, hogy mestere már mindent tud a síkba transzponált tér szeszélyes sziluettel és kényes kolorittal kifejezhető hatalmáról, s persze a figuraképzés szórakoztatóan hűvös humoráról. A 27. kép, az 1923-ban festett Zenóbia festmény tovább megy ennél: itt már a pervertált esztétizálás összesimul a kor uralkodó áramlatával, a világháború utáni Nagy Felejtés globális stílusával.

A mezítelenül tevegelő palmirai császárnő flitter-aurája, a bajadérok a mocsári haleledeleket, a tubifexeket szégyenítő táncvonaglása, a hosszú combok, a keskeny csípők komikumba hajló arányai nem történelmi-mitológiai jelenetet, inkább egy nagy revü záróképét idézik. Frivolan pikáns, onirikusan idézőjelbe tett az egész, aranyosbarna, villódzó sárga, pezsgővörös és kaviárkék minden, különb látványt nem is kívánhat az éji mámorba menekülő, gazdagon szomorú felső kaszt.

A pálya közepén ez a könnyed, természetesen „bűnös” vonalkultúra és önfeledten ledér játék mintha megbicsaklott volna. A harmincas évektől egyre gyakrabban bukkannak fel olyan művek, mint a Magyar szépségek (76. kép), a Hölgyek konflisban (81. kép) vagy mint a 101. képen látható Előkelő hölgy képmása, háttérben az esti Budapesttel. Tekintetük üres, sminkjük reklámízű, körvonaluk csupa póz. Valamennyi megrendelésre festett portré olyan, mintha egy vígszínházi díszlet vagy egy Kabos-film (1938-tól Páger-film) kulisszájának része lenne. Mintha e festmények csak utánozni akarnák a festményeket, könnyeden, lazán, a bevilágítás homályában bízva, csak a dekoratív részletek hibátlanságára ügyelve. Frivolság tűnőben, humor halkulóban, idézőjel immár sehol.

Tény: divatos festő lett, ecsetje előtt sorban álltak – érdekes módon inkább a nők, mint a férfiak –, egzisztenciája akkor is kivételes státuszt biztosított volna, ha cím és családi vagyon ebben nem segít semmit. De futószalagon készített portréinak sajnos nem adatott meg, hogy a megrendelés rutinos teljesítésén túl fölcsillantsák legfőbb szakmai erényeit. Sőt még az sem, hogy „azsúrba” kerüljön a műfaj korabeli klasszikusaival.

Szépészeti szempontból Batthyány finomkodó díszmagyart és túlfényesített dauert, komolytalan taftot és mutatós crépe de chine-t hordó mache hölgyeit akkora távolság választja el már ekkor a kor divatos európai portréfestő-produkcióitól, az École de Paris virtuózától, Kees Van Dongen modelljeitől vagy a Sachlichkeittel kacérkodó francia–lengyel Tamara de Lempicka hűvösen szadista asszonyaitól, mint általában a Horthy-Magyarország hivatalosan is elviselt modernizmusát a vágyott-utált nyugati modernizmusoktól. (S akkor még szót sem szóltunk az angol Spencer, a német Dix vagy az olasz Casorati felsőbbrendű portré-teljesítményeiről.)

Igazságtalan a szaldó? Van benne valami. Ez a végösszeg olyan mérlegen készült, amelyet a magasművészet számára kalibrált a kritika. Batthyány azonban nem elit-művészetet csinált, ő legföljebb szociológiai értelemben tartozott az akkori elithez. Vizuális könnyű műfajként nézve dolgait azonban egyszerre csak megcsap minket egy semmihez se hasonlító utánozhatatlan hangulat. Az a couleur locale, amit nagy művektől hiába is várunk.

Ez csak a szekszepiles, de gyarló, érdekes, de a bírálat által könnyen „kikezdhető” műveknek adatik meg. Szinte halljuk Melitta szongját – persze Sennyei Vera hangján: „Pannónia szálló és Vadászkürt, / Ó, a disztingvált különterem! / Pertis hegedűje, jaj hová tűnt? / És a bár, a kis Parisien? / Jánoshegyi reggeli utána, / És a sikk, amellyel vétkezünk – / Isten veled, szívünk minden álma, / Isten veled, édes életünk!”

Full 002135
Full 002147
Full 002146
Full 002145
Full 002144
Full 002143
Full 002142
Full 002141
Full 002140
Full 002139
Full 002138
Full 002137
Full 002136
Full 002148