A szavak nem elegek

Beszélgetés Fodor Jánossal

Topor Tünde

Több csatornán is fut a tévében a Dr. Csont című sorozat, amelyben, a címből kitalálhatóan, a főszereplőnő csontmaradványok alapján deríti ki egy-egy bűntény tettesét. Ehhez a mintát egy olyan orvosnő jelentette, aki a pompeji ásatásokon dolgozott, és a megkövült lávafolyamból fejtette ki a megkövesedett testeket. Fodor János művei között egy csomó öntvény szerepel, de nemcsak ezekre jellemző, hogy archeológiai, a művészetet a tudománnyal és a véletlenekkel párosító szemlélet termékei. Egyébként pedig olyanok, hogy 100-200 év múlva, ha múzeumon kívül, csak úgy, találnak majd tőle valamit, művészettörténész legyen a talpán, aki megmondja, hogy az a valami micsoda és hogy keletkezhetett.

Enteriőrkép a Kisterem Lazarus taxon című kiállításából az Éjjeli lámpa, 2015, (vegyes technika, ø 26 cm, Ed. 3/1), a DONOT, 2015 (akril, vászon 100 × 120 cm) és a Telep, 2014 (nyomat, molinó 72 × 115 cm, Ed. 3/1) című munkákkal)
 
Artmagazin: A műveidben a véletlen egybeesések, az érzékelés, illetve a látás kreatív kutatása találkozik egy olyan archeológiai szemlélettel, amit a legegyszerűbben az a Demjén Ferenc-szám ír le, hogy a ma lesz a holnap tegnapja. Mostani kiállításod címe pedig: Lazarus taxon, ami azokra az őslényfajokra utal, amelyek kihaltak, majd újra megjelentek az őstörténetben, legalábbis csontmaradványaik alapján. Ez a fajta visszatekintés nekem is nagyon tetszik, és érdekel, hogy ha ennyire rá tudsz hangolódni bármilyen történész látásmódjára, akkor milyen interjúnak örülne szerinted az, akinek 50 év múlva kerül kezébe ez az Artmagazin-szám?
Fodor János: A művészihitvallás-szerű dolgoktól mindig is irtóztam, engem a műtárgyfejlődés folyamata érdekelne. Hogy egy-egy ötlet hogyan ér el addig a pontig, amikor már tetten érhető az egész eleganciája, az intellektuális mezők összejátszása. Egyébként meg arra törekszem, hogy a létrehozott darabok önmagukban értelmezhetőek legyenek, és inkább darabokban gondolkodom, mintsem kiállításokban. Visszatérve még a felvezetésedre: adott esetben teljesen más szemszögből érdemes megközelíteni jelenségeket, lehet ez pszichológiai is, de engem inkább a hétköznapi dizájn érdekel, efemer dolgok, amikkel egy darabig együtt élünk, de aztán eltűnnek egy emberöltő alatt, vagy még hamarabb: az édességek, vagy akár a berendezés elemei. De a műveimmel kapcsolatban arra törekszem, hogy intellektuális értelemben a megformáltságuk módja bármilyen időben védhető legyen. Valahogy úgy képzelem el, mintha zárványok lennének, ezek a zárványok nyilván valamilyen felderítést igényelnek (de azért azt nem szeretném, ha mindenkinek egy könyvvel kéne nekifognia, hogy felfejtse őket). Általában egyszerű dolgokkal operálok. Próbálom a populáris esztétikát, a felfogható esztétikai nyelvezetet árnyaltabb szemszögből lefolytatott vizsgálódással ütköztetni.
 
Jó, mindenkinek könnyebb lenne, ha valami konkrét példán végigkövetnénk ezt a folyamatot. Válasszunk ki egy tárgyat, mondjuk a címlapunkon szereplő lámpát. Azt milyen kutatások előzték meg? Milyen probléma körüljárásából született?
Ebben a konkrét esetben az éjjeli lámpa, mint olyan, illetve az éjjeli lámpa létezésének puszta ténye érdekelt. Ez egy olyan tárgy, amit roppant ritkán használunk. Inkább csak lefekvés előtt, olvasáshoz. Tehát viszonylag behatárolható használati értéke van, de mindenképpen ez az a fény, ami éjjel, a sötétben valamiféle támpontot ad. A sötétség és a fény közötti viszony az, ami ezt az egészet érdekessé teszi. Egyébként most a Kisteremben a kiállításon van egy könyvszekrény is, ami szintén az éjszakáról, a sötétben látásról szól. Nagyon foglalkoztatott, hogy Lewis Carroll egész életében éjszaka dolgozott, gyakorlatilag sötétben, hogy ne zavarja a családját. Emiatt kidolgozott egy rendszert, ami tulajdonképpen egy lehatárolt blokk volt, kis négyzetekkel, amikbe az írásjelek helyett pontokat és vonalakat rajzolt. Ez, amit egyébként nyctográfiának hívnak, tette lehetővé, hogy éjszaka is tudjon jegyzetelni, sőt, ő ezekkel a nagyon szimpla nyelvi kódokkal írta az összes könyvét, és ez a kód lett később a nemzetközi gyorsírás egyik alapja. Én is ezt a kódot használom, a kiállított könyvszekrény különböző fachjai karaktereket jelenítenek meg, amikből összeáll egy szöveg, ami angolul van, már csak a szerző emléke miatt is, és annyit mond, hogy a szavak nem elegek. Egyébként is érdekelnek a könyvespolcok, több könyvespolcot is terveztem, örülök neki, hogy ez most megvalósult. Visszatérve a sötétség-világosság kérdéshez, a rejtett jegyzeteléshez és az éjjeli lámpához: a lámpa nagymértékben taktilis információ, mert ha már lekapcsoltad olvasás után, és például csörög a telefonod vagy valami egyéb inger ér...
 
Words are not enough, 2015, vegyes technika, 101 × 151 × 24,5 cm, egyedi példány
 
Felriadsz valami rémálomból...
...és fel akarod kapcsolni, akkor, hát ez egy szúrós lámpa, ami legalább annyira fel tudja ébreszteni az embert, mint egy ébresztőóra. Szerettem volna egy kevéssé barátságos éjjeli lámpával kezdeni, és valóban, itt a rémálom is belejátszik a történetbe, úgyhogy egy karácsonyfaformáról beszélünk, amihez az inspirációt egy ikeás karácsonyfáról szereztem, amire spirál alakban volt feltekerve egy ezüstboa. Ennek mintájára próbáltam létrehozni a szúrós lámpát, amin a szögesdrót és az ezüstboa egymásra tekeredik. Különös módon néhány hónapra rá mindez megdöbbentő aktualitást kapott. Szándékomon kívül, mert hamarabb kezdtem el vele foglalkozni, de úgy látszik, beérte a valóság ezt a munkát.
 
Mik vannak még a kiállításon?
Egy szőnyeg, egy irodai szék, ami szintén egy paradox darab, mert az irodai székre mindig úgy gondolok, mint valamire, ami megkönnyíti a helyváltoztatást. Ennek tökéletes antitézise mondjuk a hintaszék, ami szintén mozog, de általában egy helyben. A görgős szék tehát lehetővé teszi, hogy az ember a térben mozogjon. Itt viszont olyan ülőfelületet alakítottam ki, ami egy zsákutca-táblából készült. Ez a helyváltoztatást elég viszonylagossá teszi, plusz ilyen háztáji, csináldmagadszerű dizájn. Amúgy is érdekel a másodlagos felhasználás, nem vagyok egy nagy tárgykészítő, nem szeretem a tárgyakat. Valahol azt olvastam, hogy a tárgyak csakúgy, mint a bútorok, a kultúra csótányai. Túlélik az embereket, jönnek- mennek családról családra. Mi ugye már rég a föld alatt, amikor a székünkön még mindig ül valaki. Kézműves értékük persze lehet, de hát akkor is csak tárgyak. El tudom képzelni, hogy egy ember hiányzik valakinek, de egy tárgy nem, nélkülük mindig meg lehet élni. A tárgykultusz számomra már a fetisizmust súrolja. De pont ezért is érdekelnek, és érdekel a dizájnkultúra. Mert nem vagyok benne feltétlenül biztos, hogy az a gyakran hangoztatott érv, hogy az életünk minőségét a használati tárgyak minősége határozza meg, megállja a helyét. Persze most már könyveket gyűjteni is retró dolog, bármikor le tudod őket tölteni a kindle-re.
 
Nehéz kenyér, 2013, beton, 27 cm
 
És a műtárgyak?
Hát a műtárgyak annyival izgalmasabbak talán, hogy más kontextusból szólnak, úgy tudnám megfogalmazni a különbséget az iparművészet és a képzőművészet között, hogy az egyik oldalon a hasznosság áll, de a képzőművészetben a hasznosságot keresni botorság, nyilvánvalóan haszontalan dolog.
 
Miért hozol létre műtárgyakat? És az előbb azt is mondtad, szeretnéd, ha a műveid úgy funkcionálnának, mint a zárványok.
A dizájnban a fő funkció mindig felülírja a dolgok szépségét. A művészetben pont a funkció hiánya miatt nehéz ezt a dolgot tetten érni, én szeretem kiemelni ezeket a tárgyakat valamilyen módon a saját kis kontextusukból és valamilyen csavarral átdimenzionálni a létezésük alapjait. Az a funkciójuk, hogy mozgatni kell miattuk az agyat, ha kikerül valami az eredeti kontextusából, akkor mindent újra kell gondolni vele kapcsolatban. Annak az intellektuális gyakorlatnak, hogy megértsük a körülöttünk lévő világot, alapvető eleme, hogy új/más szemszögből nézzük a dolgokat, újrakontextualizáljuk őket, felismerjük a szépséget olyan dolgokban, amikben egyébként nem is keressük, vagy elsőre nem tűnik fel. Ha nem optikai módon közelítünk a valósághoz, akkor tulajdonképpen bármiben megtalálhatjuk a szépséget.
 
Mióta gondolkodsz így? Mikor fedezted fel, hogy téged érdekel a művészet?
Már gyerekkoromban is érdekelt, meg tudomásom is volt arról, hogy létezik. Hatnyolc éves koromban már rengeteg pasztellt készítettem. Egy impresszionisztikus tájképpel meg is nyertem egy budapesti rajzversenyt, annak dacára, hogy biológia szakos voltam a Veres Péter Gimnáziumban. Ez volt a menekülési útvonal, hiszen nem érdekelt sem a biológia, sem a matek, addigra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a humán dolgok vonzanak. De hazudnék, ha azt mondanám, utána úgy kezdtem neki az életemnek, hogy művész leszek. Először el kellett hinnem magamról, hogy képes vagyok ilyesmire, és ez nem ment egyik napról a másikra, szerintem 24-25 éves koromig tartott, mire rávettem magam.
 
Enteriőrkép a Grimmuseum kiállításából A hold sötét oldala, 2012 (üveg, átmérő 88 cm) és A legrégebbi fény, 2013 (üveg, átmérő 88 cm) című művekkel
 
A családotokban volt ehhez minta?
Édesanyám testvére naiv festő, de a nagymamám is, aki varrónő volt, rendszeresen festett tájképeket. Tehát annak ellenére, hogy nem művészcsaládból jövök, mindig volt ilyen eleme a családnak. Emlékszem, az indított el ezen a pályán, hogy Fehérváron igyekeztek PR-menedzsert faragni belőlem, miközben én azon siránkoztam az egyik barátomnak, hogy az összes régi kreatív kollégámat felvették valami egyetemre, iparművészetire, építészetire, csak velem nem történik semmi ilyesmi. Éveken keresztül siránkoztam ezen, aztán egy nap a barátom megkérdezte: arra gondoltam- e már, hogy növelném az esélyeimet azzal, ha felvételiznék? Ez megvilágosító erejű gondolat volt, úgyhogy felvételiztem. Fehérváron a Kodolányi János Főiskolán – ahol egyébként remek helyzetben voltam, mert a család egyik fele fehérvári, így aztán voltak ismerősök, másrészt jót tett, hogy kiszakadtam a Szentendre–Budapest mátrixból – hirtelen megértettem, hogy milyen az, amikor az ember talajt érez a lába alatt. Jó volt, mert tanultunk pszichológiát, meg egy sor egyéb dolgot. Aztán felmértem, hogy ha itt befejezem az iskolát, akkor másra nem lesz esélyem, mert az állam nem fizeti a másoddiplomát, és a tanulás már akkor is nagyon sokba került volna, szóval inkább abbahagytam a Kodolányit a 2. év végén, adtam magamnak egy kis időt a rajziskolában, aztán felvételiztem.
 
Hová?
A Képzőre, Intermédiára. Elsőre nem vettek fel, de ez nem tántorított el túlságosan, mert azt hallottam vissza a kémeimtől, hogy meg voltak velem elégedve, csak nem volt elég hely. Ez arra bátorított, hogy leszámolva a nyakasságommal, másodszorra is próbálkozzam, és akkor már sikerült. Ettől meg is nyugodtam kicsit.
 
Milyen volt az intermédia, ki inspirált ott a leginkább?
Rengeteg kurzus volt, mindegyiket inspirálónak tartottam. Próbálkoztak azzal, hogy más típusú oktatás legyen, mint a többi tanszéken. És én semmilyen hatást nem utasítok el, amit be tudok olvasztani.
 
Hogy jött az az ötlet, hogy Horváth Tiborral felmérjétek és bemutassátok képzőművészek magángyűjteményeit? Tulajdonképpen mi innen ismerjük egymást, mert a gyűjteményekről készített videóitok szöveges változatát mi kezdtük el közölni az Artmagazinban.
Az ok nagyon prózai volt, Tibor felettem járt egy évvel, őt művészettörténetből újrázásra parancsolták, aztán mit ad isten, engem is, és úgy döntöttünk, hogy munkával fogjuk eltölteni ezt a kellemes egy évet. Időnk volt, és ezáltal művészettörténettel foglalkoztunk.
 
De hogyhogy pont a gyűjtés, sőt a gyűjtéstörténet érdekelt? Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy intermédiások erről csináltak teljesen szakszerű anyagot. Érdekes volt látni, hogy ugyanabból a szempontból is tudjátok nézni a dolgokat, mint mi.
Pedig tényleg csak onnan jött az ötlet, hogy Szentendrén, ahol laktam, lehetett művészeket ismerni. Aztán az is kiderült számomra, hogy jelentős mennyiségű mű van magánkézben, akár még klasszikus darabok is. A 70-es években a múzeumi gyűjtés nem volt a csúcson, úgyhogy a privát kézben lévő művek adott esetben nem is voltak láthatóak. (Ahogy ma sem.) Azt gondoltuk, hogy részben népnevelő, részben kármentő jelleggel megérné összegyűjteni ezeket az adatokat. Nyilvánvaló, hogy a kollégák gyűjtik egymást, de ha ezek a kollégák meghalnak, akkor mi történik a gyűjteményekkel? Szétszóródnak és egy csomó belőlük esetleg soha többé nem kerül elő. Egyrészt érdekes volt megörökíteni az oral historykat, másrészt meg az motivált, hogy valami módon láthatóvá tegyük ezeket a dolgokat.
 
Mi történt azután?
Elvégeztük az egyetemet. Úgyhogy 2006-tól restaurátorként dolgoztam és újságíróként egy nagyon jó művészeti lapnak, ez persze kielégítő volt, de nem tudtam belőle elég pénzt keresni. Láttam a 35-36 éves forma restaurátorokat, hogy mennyit dolgoznak és mennyi pénzt kapnak, ez arra ösztökélt, hogy próbálkozzak inkább mint képzőművész.
 
Enteriőrkép a Kisterem Lazarus taxon című kiállításából az Új tükör, 2015 (üveg, 32,5 × 56 cm), a Spektrum, 2015 (light box, 40,5 × 61 × 10 cm) és a Reform, 2010 (fém, textil 41 × 7,5 cm) című művekkel
 
De hogyhogy restaurátorként dolgoztál?
Az akkori jogszabályok szerint, ha egy épületet műemlékileg kellett felújítani, egy talicska tolásához is olyan ember kellett, akinek van művészeti felsőoktatási intézménytől diplomája. Úgyhogy festők, szobrászok közül is többen így kezdtek pénzkeresési karrierbe. Könnyű munkák voltak, és nem utolsósorban roppant érdekesek, nagyon szerettem. Dolgoztam például az Opera mellett, ami a Callas étterem lett, de volt fent a Várban is egy épület, azt szerettem a legjobban. Azért szerettem ezt a munkát, mert fallal dolgoztam sokat, és nagyon érdekes volt látni, hogy amikor leütsz egy vakolatot, amire 200-300 éve festenek folyamatosan, tehát effektíve senki nem látta az eredetit emberemlékezet óta, akkor hogy lehet finoman kikeresni, megtalálni elemeket. Elindul egy inda, a végén egy madár lesz, vagy ki tudja mi. Ezeket nagyon bírtam. Mindenesetre eközben is dolgoztam, mint képzőművész is, és egyszer csak kaptam egy ajánlatot a Künstlerhaus Bethanienből, mert Peter Lang, aki sajnos tavaly meghalt és aki a Künstlerhaus Bethanien egyik utazó kurátora volt, több embert megnézett itt a városban, de engem választott, aminek nagyon örültem, mert így tiszta úton sikerült távoznom a közegből, nem úgy, hogy valaki delegált volna, hazai szál nem volt a történetben. Így aztán elmentem Berlinbe, ahol még soha nem jártam. Megérte anyagilag, és jól is éreztem magam. Arra gondoltam, hogy több értelme van, ha ott folytatom, és hát azt kell mondanom, hogy ez be is vált. Ez a paranoid klausztrofóbiás kultúra, ami a magyar, már akkor is nyilvánvalóan nem volt képes felvenni a ritmust a valósággal folytatott párbeszédben. Nyilvánvaló volt, hogy ez előbb vagy utóbb olyan irányba fog menni, ami nem felvirágzása, hanem inkább összeomlása a kultúrának.
 
Ezt most is így látod?
Most úgy látom, hogyha most 1996 lenne, akkor nem lenne semmi baj, de nem ’96 van. Nem akarok túl sokat beszélni erről, nem hinném, hogy a politikusokkal van a baj, én azt hiszem, hogy a kultúrával van a baj, és ez elsősorban az önreflexió hiányát jelenti, meg a szolidaritás teljes és tökéletes elutasítását. Nem volt mindig így, emlékszem, hogy 14-15 éves koromban ez egy optimista kultúra volt, magabiztos. A mostani helyzet oka részben a kapzsiság, részben meg a társadalmi szabályok gondos felszámolása.
 
Hogy érted?
Elsősorban az emberek közötti bizalomra gondolok. Egy skandináv országra az a felfogás a jellemző, hogy elsősorban a jót feltételezed valakiről, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. De még akkor is hajlamosak arra, hogy ne kedvetlenedjenek el, ha párszor csalódtak valakiben. Én ezt roppant jónak tartom, bár magyar ésszel nem volt könnyű beépítenem, de végül megértettem, hogy ők azért nem paranoidok, nem rosszindulatúak, mert azt gondolják, hogy inkább verjék át őket, minthogy mindig ezen aggodalmaskodjanak.
 
Azt mondtad, jó döntés volt, hogy Berlinben maradtál. Hol tart most a kinti karriered?
Tavaly ősszel volt kiállításom a Grimmuseumban. Örültem nagyon, mert jelentős mennyiségű műtárgyat készítek, és ez folyamatos raktározási problémát jelent. Nem vagyok túl aktív az interneten, ezért muszáj, hogy fizikai valójukban meg tudjam mutatni a dolgaimat. Előtte öt évig nem volt szóló kiállításom, úgyhogy 150 műtárgyat sikerült egyszerre bemutatnom. Enrico Centonze a főnök, ő képzőművészből lett szervező és kulturális menedzser.
 
A Grimmuseum a neve keltette várakozásokkal ellentétben nem múzeum, ugye? Főleg nem a Grimm testvéreké.
Nem ilyen egyszerű, de persze, nem múzeum. Viszont: a Grimm testvérek közül nem feltétlenül volt mindenki író. Volt egy másik ág, rengeteg festővel és képzőművésszel. Van is egy ház a Kreuzberg negyedben, amit részben még mindig a Grimm-örökösök laknak. Az egyik Grimm nevű festőnek, aki híresebb volt, lett egy múzeuma, ami tulajdonképpen elfekvő típusú múzeum volt, roppant minimális látogatottsággal. Az intézményt üzemeltető tulajdonosok úgy döntöttek, hogy akkor inkább szálljon be valaki, és akkor jött a képbe Enrico, aki megtartotta a múzeum nevét, de új funkcióval ruházta fel a régi teret. Teljesen más lett a program, most inkább project space, illetve egy profit-nonprofit mix. A finanszírozást nagyon hibrid módon próbálják megoldani. Ha jól tudom, idén megnyerték a project space fesztivál egyik díját Berlinben, így biztosítva van a működésük továbbra is. Minthogy korábban inkább csoportos kiállításokkal foglalkoztak, én nem is kerestem meg őket, hogy szeretnék ott valamit csinálni, de aztán legnagyobb örömömre tavaly megszólított Enrico és felajánlotta, hogy legyen ott kiállításom szeptemberben, ha akarom. Igent mondtam egyből. Fontos volt számomra, hogy ne valami régi nagy kommersz galériával kezdjek, mert elsősorban nem az érdekel, hogy eladjam a műtárgyaimat, vagy ha igen, akkor inkább egy múzeumnak, mintsem egy gyűjtőnek. Semmi bajom a gyűjtőkkel, de azért nem tudok nem tetten érni egy-két olyan financiális gesztust, ami adott esetben nem kedvez a műtárgyak túlélésének. Pont emiatt szerettem volna valami olyasmivel kezdeni, ami felívelő, újszerű és még sok ideig jól fog működni. Kölcsönösen jól jártunk. Arról nem beszélve, hogy egy csomó tárolási problémát levettek a vállamról. Roppant kemény dolog a tárolás, mert mondjuk Berlinben pörög a művészeti piac Budapesthez képest, de azért állandó gond ott is, hogy hiába vannak nagy terek, a műtárgyak tárolásához speciális kondíciók kellenek.
 
A legkisebb szoba, 2008, vegyes technika: poliakril, kerámia, műanyag, 10 × 10 cm
 
Te nagy vagy kis műveket csinálsz?
Inkább kicsiket, de sokat. Nem nagyon hiszek a méretfétisben. Az is csak egy fétis. A 80-as évek egész festészete, ami a méretről szólt elsősorban, valahogy mindig távolságtartásra késztetett. Nem gondolom, hogy a méret a fő tényező. Gondoljunk csak az óriásplakátokra, attól még nem lesz jobb az üzenet.
 
Te a különleges anyagok széles spektruma iránt is eléggé élénk érdeklődést mutatsz.
Hogyne, érdekel, hogy milyen új típusú anyagok vannak.
 
Miket szoktál használni?
Kerámiát, polimer kerámiát, műgyantákat, fémet, fát. Van egy kisebb műhelyem és van egy nagyobb műtermünk. Egész jelentős mennyiségű olyan projektem is fut, ahol szükségem van arra, hogy másokkal dolgozzak együtt. Ez teljesen normális, a produkciós vonal logikája mentén muszáj haladni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy csomó barátom, akiket viszonylag könnyedén meg tudok vesztegetni. Ott is meg itt is. Itthon olcsóbb dolgoztatni, részben ezért is járok vissza, meg persze, nem szeretnék tökéletesen elszakadni ettől a kultúrától, hiszen én is a terméke vagyok. Nem szeretném elfelejteni, hogy honnan jöttem, ami egyébként elég könnyen megy, ha nem látogatok haza.
 
Most akkor haladjunk a művek mentén. Mik a korai Fodorok?
Sajnos az egyik első kedvencem elveszett, azt hiszem, a Képzőn egy évig őrzik a felvételi darabokat, és mire kapcsoltam, addigra már kuka volt. Már akkor érdekeltek a tárgyak, és ez egy Koh-i-noor márkájú fogkefe volt, szürke. Levágtam a szőreit, helyette Koh-i-noor ceruzák grafitjait helyeztem rá. Japánban egyébként tradicionálisan a nők feketére festették a fogukat, azért is nevetnek mindig úgy, hogy a kezük az arcuk előtt van, mert az nem számít szépnek, ha kivillannak a fogaik. Vannak is olyan régi fotók, amin nők fekete fogakkal látszanak. Egyébként a kezdet kezdetén a fényképezés is érdekelt, de akkor még nem volt digitális fényképező, a műtermi fotó meg nem annyira vonzott. Szériákban szerettem gondolkozni, az archiválás érdekelt, nagy adatbázist összerakni és utána levonni a rendszerre vonatkozó következtetéseket, fáradhatatlanul.
 
És a rajzok? A Nemzeti Galéria Petrányi Zsolt által válogatott kortárs anyagában nagy méretű rajzzal szerepelsz.
Sokat rajzoltam, meg rajzolok is. Régebben a rajzolást úgy fogtam fel, mint a szociális érintkezés egy formáját, sokat kellett utaznom, vonatozni, az ember ilyenkor könyvet olvas vagy zenét hallgat, én arra gondoltam, hogy megtanulok rajzolni a vonaton, tollal, és kihívásnak éreztem, hogy kiblokkoljam az állandó rezgést, illetve hogy ezt a véletlenszerűséget beolvasszam a koncentráción keresztül a rajzokba. Ez minden helyzetben jól jött ki, mert hát ki ne szeretne kapni egy rajzot, teljesen mindegy, hogy kitől, és gesztusnak is sokkal jobb, mint mondjuk egy cukorkát adni valakinek.
 
Akkor valamelyik vonalon nagy számban vannak háztartások Fodor-rajzokkal a fiókokban. Honnan hová utaztál?
A Fehérvár–Budapest-vonalon, meg a HÉVen, de ez még a múlt században volt. Aztán a rajzolásnak ez a része elkopott, otthon folytattam. Elsősorban vázlatokat készítettem, és a vázlatok közt volt egy- kettő, amelyik képként is megállta a helyét. A galériabeli kép kicsit más, a konkrét darab címe az, hogy Snooze Sheet. Nem tudom, van-e annak az üzemmódnak valamilyen neve magyarul, amikor le tudod halkítani az ébresztőóra által kibocsátott zajt. De ami ilyenkor van, az a félálomszerű állapot mindig nagyon érdekelt, mert én ilyenkor vagyok a legkreatívabb, már felébredtem, de az álom és az ébrenlét határán sokkal könnyebben össze tudok illeszteni dolgokat, nappal nem, mert akkor túl sok dolog vonja el a figyelmemet. Középiskolában például szemüveget kellett volna hordanom, de nem hordtam, inkább megtanultam szemüveg nélkül élni, ez roppant vicces helyzeteket hozott, mert egy idő után az alapján is felismered az embereket például, hogy milyen színű ruhákat hordanak, milyen típusú mozgást produkálnak. Akkoriban előfordulhatott volna, hogy ha egy közeli ismerősöm épp temetésre megy, nem ismerem fel. De ez a fajta érzékelés könnyebbé tette, hogy a kisebb és közeli dolgokra fókuszáljak, és másképp működik a tudat, ha nem foglalnak le a részletek. Engem eléggé érdekel az észlelés. Tehát a nagy rajz címe Snooze Sheet, konkrétan franciaágy-méretű (a sheet lepedőt jelent – A szerk.), kétoldalas, meg lehet fordítani, mármint fejjel lefelé.
 
 
Veretlen, 2010, acélsodrony, 62 cm
 
 
Kétnézetű.
Csináltam ilyenből néhányat, van egy olyan, ami négynézetű.
 
Mikor kezdted el csinálni a kis tárgyaidat, például a dugókból (nem parafa) faragott kis figuráidat?
Kis tárgyak mindig is voltak. Ha már a kis dugófigurákat említetted, azokból még bőven az egyetemi felvételi előtt gyártottam rengeteget. Nem volt más dolgom egy-két évig, mint kijárni Szentendrére és dolgozni valami boltban. És mondom, mindig érdekelt ez a fajta kommunikáció. Közelebb hozni az embereket. Ahogy mondani szokás, az apró ajándékok erősítik a barátságot. De gyakran olyan embereknek is szívesen adok dolgokat, akikkel biztos, hogy többet nem is fogok találkozni, és biztos vagyok benne, hogy majd ki is dobják. Ahogy öregszem, fáj a szívem, hogy egy-két jobb darab is eltűnt, de hát ez az ára.
 
Igen, innen indultunk, hogy a tárgyak nem fontosak.
Tényleg nem, a gyakorlat a fontos, nem maga a produktum. Folyamatosan kell gyakorolni, mert nem tudod, hogy mire vagy képes. Nem tudhatod, hogy milyen lehetőségekkel ajándékozhat meg a sors, és ha nem vagyunk tökéletesen felkészülve, akkor nem lesz még egy. Gyakorlás alatt azt értem, hogy folyamatosan gyártom a művészetet. Dolgokat készítek, amik gyakorlatilag haszontalanok. Zömüket el is felejtem záros határidőn belül. Megszületnek és ezzel véget is ér a folyamat, aztán néha roppant depressziós leszek, mert úgy érzem, hogy nem csináltam semmit. Ha nagy ritkán rábukkanok a régi dolgaimra, gyönyörrel szoktam nézni őket, fellapozni, hogy ja, tényleg, volt ez is. Van, aki gyerekeket gyűjt, van, aki művészetet, van, aki meg őstermelő. Én őstermelő vagyok, elvetem a magokat, aztán várom, hogy kisarjadjanak. Az aratás meg a kész termékek menedzselése nem annyira az én világom. Nincs is rá kapacitásom, persze muszáj beszélni ebben a vertikális produkciós vonalban mindenkinek a nyelvét, nincs egy asszisztensem vagy egy infó-moderátorom, át kell látnom az egészet. Ezért is erőltettem a professzionális művészkarriert. Mert ha nem nagy méretű olajképeket készítesz, vagy nehéz bronzszobrokat, vagy nem olyasmiket, amik már önmagában a beleölt anyag miatt értékesek, akkor nem feltétlenül irányul a műveidre kereslet. Persze mondjuk más kultúrákban, ahol van ennek hagyománya, ott nem az a legfontosabb szempont, hogy milyen anyagból készült a dolog, hanem a kontextust nézik. Esetleg az időbeliség, ahogy megszületik egy tárgy, fontosabb, mint az anyagok. De hát a műgyűjtők szempontjai mindenhol nagyon sokfélék lehetnek.
 
Visszatérve a tárgyakhoz meg a tárgyak történetéhez fűződő viszonyodhoz. Milyen múzeumba szeretsz járni? Milyen kiállításokat szeretsz nézni?
Imádom az összes múzeumot, a kelet-ázsiai dolgokat, a tengeri meg a technikai gyűjteményeket. Mostanában a kedvencem két kicsi magánmúzeum Berlinben. Az egyikben roppant régi fogorvosi székek vannak, meg mindenféle rejtélyes funkciójú dolog, elég szürreális világ, ezek az újrakontextualizálás miatt érdekelnek. Kint nagyon erős az efemer dizájn gyűjtése is, a nagy kedvencem, amit mintha nekem találtak volna ki, a Museum der Dinge. Műanyag termékeket, például tusfürdős palackokat meg ilyesmiket lehet itt találni különböző korszakokból, szín alapján vannak válogatva. Jellemzően olyasmik, amik eltűnnek. Mint gyerekkorunk rajzfilmjeinek produkciós anyagai. Emlékszem, hogy régen voltak Mazsola és Tádé-s textilek, hát ilyeneket nem lehet ma már szerezni. Szóval ez a fajta kármentés is érdekel. Még visszatérve a múzeumokra, azért szeretek eljárni mindenféle kiállításokra, ami elvileg a legtávolabb áll az érdeklődésemtől, mert általában ezeken a helyeken nyerem a legnagyobb inspirációkat. Elképesztő dolgok érnek néha össze. De közben folyamatosan bújom a deep weben azokat a nagy archívumokat, amiket nem nagyon listáznak, mert valami specifikus érdeklődést elégítenek ki. Az egyetemi kutatók is elsősorban ilyenekből dolgoznak, nem a google-ba ütik be a kereső szavakat. Lenyűgözve nézem az ismeretterjesztő tévécsatornákat is. Magyarországon pedig a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum a kedvencem, és van egy másik is, a Keleti környékén, ott van kitömve a híres kutya, Kántor.
 
Akkor az a Rendőrség-történeti Múzeum.
Innen, a rendőrségi múzeumból tudtam meg például azt, hogy a rendvédelmi szervek jelvénye ’45 után rövid ideig a háromágú kék csillag volt. Magyarországon tehát néhány évig a rendőrsapkákon effektíve Mercedes-jel volt. Érdekelnek a szimbólumok is.
 
És milyen művek voltak rád hatással?
A teljes művészettörténet. De azért akit fontos referenciapontnak tartok, az Mike Kelley. Elsősorban azért, mert nála nem a vizualitáson volt a hangsúly, és a munkái nem a képségről szólnak. Hanem a mögötte lévő tartalomról, és bármennyire banálisan hangzik, biztos vagyok benne, hogy a lényege a világunknak nem látható. Úgyhogy az ő metódusa mindenképpen követendő. Persze még mindig nem adtam fel azt az ambíciómat, hogy életemben legyek sikeres, de csak azért, hogy több lehetőségem legyen, és több forráshoz tudjak hozzájutni. Közben igyekszem elkerülni az éppen aktuális irányzatokat vagy kurátori expozíciókat. Attól is távol tartottam magam, amikor őrült módon szociális érzékenységű munkákat kellett építeni, meg az összes többitől is igyekszem, nem szeretném semmilyen címkével illetni magam, de nagyon örülök, ha valaki rám akaszt egy címkét, azonnal el is fogadom. Így próbálom annyira szétnyújtani ezt a dolgot, hogy lehetőség szerint cikázóan értelmezhetetlen legyek.
 
Ez most nem fog sikerülni. Például kell valamit mondanod arról is, hogy milyen a viszonyod a műveidhez. Minek alapján ítéled meg őket?
Amit a művész pszichológiájának tartunk, az azért valahol beteges. A folytonos bizonyítási kényszer, hogy tényleg legyenek dolgok, amik létrejönnek és nem csak egy papíron vannak, vagy fecnin, és elfelejtődnek, hanem valamilyen módon kerüljenek ki a valóságba. De ezt a felét szeretem a legkevésbé. Imádom a megnyitókat, meg az egész galériás őrületet, egyrészt azért is, mert ebben a közegben szocializálódtam – ennyi év után azt is elmondhatom, hogy az én Facebookom az éjszaka és a megnyitók közönségéből kerül ki, nem pedig a megfelelő számú klikkből. Valahol bosszant a személyesség, szeretnék kevéssé személyes dolgokat csinálni. De valahogy mindig megkapom, hogy ennek dacára, mégis milyen személyesek és intimek a dolgaim, pedig pont arra törekednék, hogy a személyiségemet hátérbe szorítsam. Azt szeretném, hogy egyszerűen csak tessen az, amit csinálok. Azért állok kicsit hadilábon a konceptuális, intellektuális megközelítéssel, mert szerintem nem szükséges ahhoz, hogy valami jó legyen, vagy hogy elnyerje a szemlélő tetszését. Sokat foglalkoztam ezzel a témával, volt egy szövege Duchamp-nak, aki valamikor a tízes évek végén tartott egy előadást, talán Philadelphiában, amelyben a művészeti együtthatóról beszélt. Húzott egy vonalat a műtárgy és a műalkotás között. Műalkotást mindenki tud csinálni, de hogy abból mikor lesz műtárgy, mikor értelmeződik úgy, mint művészet, vagy hogyan kanonizálódik, az teljesen más kérdés, és Duchamp-nak az volt a sejtése, hogy ebben nagy valószínűséggel nagyobb része van a befogadóknak, mint az alkotónak. Egyszer egy csavaros matematikai képlettel ki is számoltam, hogy mennyivel több, és az jött ki, hogy kb. 12 százalékkal több ráhatása van az örökkévalóságnak vagy a kortársak értékítéletének, mint a művészi gyakorlatnak. Úgyhogy olyan dolgokat szeretnék csinálni, amivel én meg vagyok elégedve. Nem nagyon van más mérce. Azért is próbálok kibújni a kontextus szorító örve alól, mert az is behatárol. Azt sem szeretem, amikor van egy szerző, ott egy munka tőle, és rögtön tudjuk, hogy az az övé. Ha mindig egyforma dolgokat csinál a végtelenségig, nem vált stílust. Önmagukban megálló világokat, amik egy konkrét tárgy köré csoportosulnak: lehetőség szerint én ilyeneket akarok létrehozni. És általában mindig azokat a munkáimat szeretem a legjobban, amiken éppen dolgozok, és ha sikerül befejezni, és kb. úgy is néz ki, ahogy akartam, akkor jó, ha nem úgy néz ki, akkor nem lesz belőle semmi, a részleteket illetően hisztérikus vagyok. De ami jól sikerül, azokat nagyon szeretem egy ideig, aztán elfelejtem, vagy később rájövök, hogy nem is olyan jók. Nekem idő kell ahhoz, hogy összeérjenek dolgok, mert úgysem látom jól saját magamat. És a saját magam gyakorlatát kívülről. Nem nagyon van tükör, meg hát nem is nagyon szeretném, hogy legyen. Az idő az a faktor, ami saját magam számára is értelmezhetővé tesz egy művet és eldönti, hogy a saját oeuvre-ömben van-e helye. Kihangsúlyoznám, hogy közben arra törekszem: ezzel ne kelljen foglalkozni. Ha egy rúdugró mindig azzal foglalkozna, hogy melyik volt az utolsó legjobb ugrása, akkor vége lenne a világnak. Nem a gyakorlásról szólna a dolog. Shakespeare-t idézem: a tett tuzere jeget fu a szo. Nem érdemes túl sokat agyalni a dolgokon, csinálni kell, arra kell koncentrálni, hogy jó legyen az, ami éppen abban a helyzetben kivitelezhető.
 
 
Fodor Janos: Lazarus taxon
Kisterem
2015. október 16-ig