Lehet sopánkodni. Egy politikus korlátozni szerette volna a művészi szabadságot! A progresszív képzőművészet képviselői és hívei váratlanul új impulzust kaptak. Noha Magyarországon a kortárs kiállítások az értelmiség jó részét hidegen hagyják, a Kis magyar pornográfia című tárlatot megelőző rendkívüli fejlemények váratlanul hatalmas publicitást biztosítottak egy kortárs alkotás számára.

Izgalom lett úrrá a kékharisnyákon. Mintha mégiscsak fontos dolog lenne a művészet. Másrészt a honi politikai provincializmust – Esterházy Péter nagyszerű könyve nyomán – témájául választó tárlat hirtelenjében maga is a politikai diskurzus részévé vált. Persze nem esztétikai okokból. És nem is azzal az árnyaltsággal, ahogy Székely János Caligula helytartója című drámájában megjelenik a kérdés: szabad-e bevinni a szobrot a templomba? Nincs abban semmi meglepő, hogy a politikusok, akik sajtótájékoztatón jelentik be amiatti megdöbbenésüket, hogy a polgármesterről szobor látható egy kiállításon, egyáltalán nem mutatnak érdeklődést az alkotás mint művészeti produktum iránt. Kit érdekel a művészet? Őszintén szólva nem sokakat. Nem csodálkozhatunk hát, ha a publicisták ez ügyben nem kívánnak megjeleníteni esztétikai szempontokat, ha a – jórészt találgatásokra és pletykákra alapozott – blogbejegyzésekben is csak politikáról van szó. De mégis. Az, ahogy a történet a hazai kommunikációs térben megjelent, kisszerű és elfajzott volt, mintegy bizonyítékát adva annak, hogy a Rendszer, amiben élünk, továbbra is: kis magyar pornográfia.

De végtére is mi történt a Modemben? Kora tavasz óta szerveződött egy tematikus kiállítás, amelyre húsz magyar művész, illetőleg csoport készített munkát. Köztük Gerhes Gábor. A tárlat kurátoraként csak a koncepcionális keretet adtam meg; mivel meggyőződésem szerint a felkért művészek mindegyike jelentős alkotó, az egyes művekkel kapcsolatban nem kívántam semmiféle kontrollt alkalmazni (egy esetben ez mégis megtörtént – esztétikai okokból). Gerhesnek eredetileg két ötlete volt, a megvalósult mű az én javaslatomra készült. A kiállítás megnyitása előtti napon a város polgármestere tőlem értesült róla, hogy az egyik alkotás az ő MTI-fotói alapján megformált műanyag szobra. Mivel a MODEM tulajdonosa az önkormányzat, ráadásul a kiállítás teljes egészében saját szervezésben valósult meg, felmerült egy kérdés, amellyel korábban én nem vetettem számot: etikai szempontból elfogadható-e, ha az önkormányzat pénzéből a város által tulajdonolt intézményben a polgármestert ábrázoló szobrot állítanak ki?

Miután Kósa Lajos többekkel konzultált, azt a kategorikus, elvi álláspontot alakította ki, hogy: nem. Ez nem lenne etikus. Szintén elvi szinten megfogalmazott ellenvéleményemmel, mely azon alapult, hogy egy konceptuális műalkotást nem szerencsés úgy tekinteni, mint egy emlékmű-szobrot, nem sikerült meggyőznöm. Ráadásul azt is gondoltam – és most sem gondolom másként –, hogy politikai kontextusban a polgármester álláspontja helyes. De egy művészeti kiállítás elsődleges kontextusa soha nem lehet politikai – mindaddig, amíg politikusok valamilyen intézkedésükkel (többnyire betiltással) azzá nem teszik. Amikor a beszélgetésünk után – néhány órával a megnyitó előtt – visszaérkeztem a Modembe, természetesen tudtam, hogy ez esetben az elvi vitának nagyon is konkrét következményei lehetnek. Ha „csupán” kurátora lettem volna a tárlatnak, alighanem kihasználtam volna azt a nem mindennapi protestálási lehetőséget, amit a művészi szabadság ilyen fokú megsértése jelent, s első felindultságomban azonnal otthagytam volna a kiállítóhelyet és a várost is. Ám intézményvezetőként nem tudtam eltekinteni attól, hogy a kialakult kínos patthelyzet a Modem végét jelentheti. Vannak precedensek az elmúlt két évtizedből arra, amikor politikai alapon dőlt el, hogy mit lehet kiállítani (az egyik munka, amely a szakmai döntést követő politikai beavatkozás miatt nem juthatott el a Velencei Biennáléra, éppen most Debrecenben látható), de ettől függetlenül azt gondolom, hogy a hitelesség ilyen sérülése után jogosan lehetetlenül el egy kiállítóhely. Nincs kétségem afelől, hogy a Modemre ez a sors várt volna, ha az inkriminált mű nem kerül ki a kiállításra. Miután Gerhest telefonon tájékoztattam, ezért kértem a már helyszínen lévő művészeket arra, segítsenek kitalálni, hogyan menthetnénk meg azt, ami menthetetlennek látszik. A javaslatukra létrejött újabb megbeszélés a polgármesterrel végül eredményt hozott: a mű posztamensére kikerült egy tájékoztató szöveg a várható politikai inszinuálás ellen. Erre persze sokáig nem kellett várni: még javában tartott Vallai Péter – a vernisszázs részeként megrendezett – Esterházy-előadása, amikor valaki kezembe nyomott egy printet az egyik országos napilap online oldaláról, ahol azt írták, hogy mivel nem kerülhetett ki a kiállításra a Kósa-szobor, elmaradt a színházi produkció…

A megnyitót követő, hajnalba nyúló beszélgetésen a legtöbben úgy vélték: végül minden érintett jól járt. Én azt gondolom, épp ellenkezőleg: ezzel a történettel mindenki veszített valamit. Talán az egyetlen nyereség, hogy viszonylag pontosan kirajzolódott: ma Magyarországon meddig érnek a kortárs képzőművészet határai. Ebből a szempontból is sokatmondó tény, hogy e sorok írásáig – a több mint száz politikai cikk mellett – egyetlen érdemi műbírálat sem jelent meg a kiállításról. Pedig a tárlat munkáinak többsége éppen a politika mindent agyonnyomó, abnormális státuszáról, az aggasztó magyar közállapotokról szól – sokkal árnyaltabban, mint ahogyan az a közbeszédben képes megjelenni.