Nemzeti önképünk nagy temetője
Ravennában temették Rómát, Mohácson temették nemzeti nagylétünket. Nemzeti nagylétünk emlékét pedig éppen most temetik Budán, a Nemzeti Galéria kiállításán. Nyilván nem rosszindulatból teszik, mondhatni nem is azért teszik, mert tenni akarnak valamit. Nem akarnak semmit, de a múzeum ilyen műfaj, időnként kiállításokat kell benne tartani. Hogy pontosan miért a nemzeti önkép a téma, azt nehéz megmondani, vagy nehéz nem megmondani, a nemzeti önkép mindig lehet téma. Ha van róla mit mondani.
Ha nincs, akkor is. Pontosan azt lehet érezni a kiállításon: attól olyan otthonos, mert itt sincs senkinek fogalma arról, mit is akar mondani. Mi a magyar? Még csak nem is rút, szibarita váz. Későn érkezők az Európa hajón, akiknek a csomagját már nem sikerült föltenni, így aztán a fent lévők levetett gönceit próbálgatja magára. Pucér pasas keshedt oroszlánok vontatta szekéren, egy meg nem valósult színházi függönyről. Tüzes szemű menyecske, akit gonosz egyenruhások erőszakolnak meg egy akasztófa közelében. Attila utódai, akiknek majdnem sikerült sarkuk alá hajtani a nagyvilágot. Kun László fiai, akik pörge bajusszal mosolyognak a későbbi ellenségekre. Mária Teréziáért életet és vért adók. Bujdosók, kivégzettek, nótáskedvű legények, holtrészeg parasztok. Betyárok, miszerint Hungarian bandits. Ebből kellene összeraknunk önmagunkat.
Ha nem sikerül, az nem a Nemzeti Galéria hibája. Hogy ennyire nem sikerül, azt viszont senki nem mossa le róluk.
A kiállítás a legelső pillanatban kiábrándító, amikor még nincs is kiállítva semmi, csak a falon elhelyezett iskolás pedantériájú szövegből kell megtudni, hogy „A kiállítás nemzet és művészet eszmei összekapcsolódásának legjellemzőbb képi emlékeit mutatja be a 18. század végétől az első világháborúig terjedő időszakban.” A nagy loholással kezdünk, szaladunk a világ után, mi is létezünk. A szépmesterségek nálunk is elkezdődtek. Nehéz megilletődés nélkül nézni a Pásztorlánykát, minden bajával, márványhibájával, himlőhelyessé pattogott bőrével együtt.
De akármilyen meghatottan áll is az ember a kezdeteknél, végig azt érzi, hogy legalább adnának egy portörlő alkalmatosságot, hogy a vastagon odaszállt piszkot le lehessen törölni a szegény lány hátáról. Mintha valami temetésen lennénk, ahol olyan emberek sírnak a vállunkon, akikből a naftalinszag árad, kizökkentenek a megilletődésünkből is. Vagy bele se engednek esni.
Nem szívesen lovagolok állandóan a szövegeken, nyilván inkább a műtárgyakról szól a kiállítás, és nem a magyarázatokról, de adnak bőven elkedvetlenedési lehetőséget. Például Barabás képénél, az Utazó cigánycsalád Erdélyben címűnél, ahol az a benyomásom, hogy egyáltalán nem sikerült megfejteni, mi látható a képen. Ideális szépségű cigánylányról beszélnek, de az ideális szépségű az pont nem cigánynak látszik, hanem a rongyosok között népviseletet hordó menyecskének. A lány mintha hordódongákat vinne a vállán, a kosarában is áru van, nyilván vásárolt a családtól, és még próbálják rábeszélni valamire, tehát aligha igaz az a megállapítás, hogy a kép nem egy jelenetet ábrázol. Azt írják, hogy koldul a cigánypurdé, pedig láthatóan már van valami a nyitott tenyerében, és ki lehet találni, hogy mi, kukoricát csörget a velük utazó sertésnek. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ennyi tévedés egyetlen kép kapcsán legalábbis bizalmatlanságot szül. A bizalmatlanság pedig gáznemű anyag, szereti kitölteni a rendelkezésére álló helyet.
Talán azért mond olyan keveset a kiállítás, mert az egész körül hasonló a bizonytalanság, tetszőleges témákat helyeztek egymás mellé, nem vezetik a figyelmünket. A bujdosó Thököly mellé kerül egy síró középkori ifjú, mert hasonló pózban görnyed, mint az ifjú fejedelem. Van könyöklő sarok, ahol mindenki karózza tökfejét, ez a magyar, nekibúsult náció, alkarján kidagadó erekkel. Csakhogy a könyöklők között ott van a Búsuló juhász, és hiába röhécsel a néző, hogy Izsó a testvérét öltöztette be díszparasztnak, ha egyszer annyira megkapóan finom munka, a lágy kontúrjaival, itt-ott lecsorbult csipkéivel. Lennénk búsuló juhászok, de még Izsó sem hagy illúziók között, üvegkalickában ott van a Holtrészeg paraszt, jó estét, jó szurkolást.
Ebből a végtelen esetlegességből és rendetlenségből, amit a kiállítás hoz, talán mégis valami értelmes derül ki nemzeti önképünkről. Nem is az, hogy nincs nemzeti önképünk. Inkább csak a törődöttség, illúziótlanság, amivel kicsit nehéz szembenézni az ősökkel. Annyira nehéz, hogy nem is nézünk, inkább kinevetjük őket. Főleg Petőfit, aki elméretezett fejjel, könnyes szemmel, romantikus frizurával írja a porba önvérével, hogy HAZÁM. Ha Izsó a kiállítás nyertese, Madarász Viktor az abszolút vesztes, és talán már modern a gondolat: nagyon nemzetinek kellett lennie egy ennyire rossz festőnek, hogy mégis bekerülhessen a legnagyobbak galériájába. Ha igaz, hogy Madarász Petőfi-képe valóban ott lógott a legtöbb magyar család szobájában vagy konyhájában, akkor legalább nem kell csodálkoznunk a mostani vizuális kultúra általános állapotán. Csak azt esszük, amit főztünk.
Aki nem szégyell vihogni a múzeumban, annak még ott Csontváry Zrínyije, amit mintha a kifejlődőben lévő Csontváry-bessz adujaként tettek volna Hollósy Simon mellé. A magam részéről jobb szeretem azt a tanácstalanságot, ami soha nem hagy el bennünket, amíg velünk élnek a hősök. Ahogy ma nem tudunk mit kezdeni a körülöttünk élő 56-osokkal, úgy kínlódtak a 19. század végén a honvédokkal. De végig lehet úgy menni a kiállításon, hogy épp olyan tanácstalanul lépünk ki, ahogy beléptünk, nem tudjuk, mit akartak megmutatni, mit akartak bebizonyítani, mi más tanulság van azon túl, hogy a képzőművészeti globalizmus sajnos elbánt a magyar festőkkel, ha tűz ütne ki ezekben a termekben, a világ észre se venné, hogy valami hiányzik belőle. És mi se nagyon vennénk észre.
Vagy végig lehet úgy is menni, hogy az utolsó pillanatban, kilépés előtt még egyszer balra nézünk, ott vannak azok a piros foltok a zöld közepén, Szinyei pipacsai, és egyszerre teljesen mindegy mit mond a világszellem, hol tart a piktúra, mi a magyar, ki a magyar, csak az a jó érzés marad, hogy itthon vagyunk. Itthonabb, mint bárhol másutt.
XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
A kiállítás megtekinthető: 2010. november 5 - 2011. április 3.