Hétköznapi nacionalizmus

Mélyi József

Zászlót leordító ember, putyinista ifjúsági tábor, felvágott erekből folyó nemzeti színű román vér, különös szertartás a szerb–magyar határon, színes kamuflázs zászlósorok, vérrel festett kördiagram, zászlónyelű ásó, terepasztal szobormakettekkel, dinoszaurusz a metróban, a nagymama díszmagyarja és a nagypapa keresztlevele: ilyen képzetek társulnak különböző országok különböző művészeinek nemzeti érzéseihez. Megtaláljuk-e köztük azt, ami a miénkhez hasonlít, vagy nézzünk magunkba és keressünk sajátot?

Société Réaliste (Gróf Ferenc – Jean-Baptiste Naudy): ENSZ kamuflázs, 2011–13 (részlet)

A Tímár utcai HÉV-megállónál, a Dunaparton 2006 óta áll a Makovecz Imre által tervezett és Tarlós István akkori kerületi polgármester által kihelyezett hatalmas rúd, rajta függ a piros-fehér-zöld lobogó. Függ, mert szinte sohasem lobog: ha szélcsend van, vagy csak szellő fújdogál, a túlméretezett zászló bánatosan hozzásimul a rakétaszerűen idegen oszlophoz, ha túl erős a légáram, rácsavarodik, és úgy marad. Csak optimális széljárás esetén mozdul meg; ha statisztikát készítenénk, talán az év minden harmadik-negyedik napján. Hasonló a helyzet Kossuth téri társával, amelynek rúdja hegyes tűben végződik. Az alakulótérré átformált síkon többször kap bele a szél, úgy lengedez talán minden másnap, különös módon szinte félárbócon, mert a tű vége nem alkalmas a teljes zászlófelvonásra. A Parlament előtt fegyveres katonák őrzik, mint egy megtámadható objektumot. Az őrök körül tizenegy, fogantyús súlygolyószerű határoló elem, összeláncolva. Éjszaka, ha nincs katona és nincs zászló sem, magányosan és enigmatikusan ott áll a fémtű, körülötte a tizenegy láncos golyó – a gyanútlan turista sohasem lenne képes megfejteni, milyen különös, Örkényt idéző szimbolikus nyelven üzennek a világnak a magyarok.
   Gyermekkoromban a nemzethez fűződő kapcsolatom elsődleges kerete a labdarúgás volt, benne hősökkel, Himnusszal, piros-fehér-zölddel. Az utóbbi években ez a keret végérvényesen felbomlott, a vákuumot pedig lassan már csak egyetlen szimbolikus elem tölti ki: a zászló. Budapest utcáit járva évek óta folyamatosan és szinte már mániákusan figyelem, hol, milyen formában, méretben és arányban jelenik meg a nemzeti lobogó, s szépen leng-e, ha a megkopott fényű szelek fújják. Szomorúan nézem, ahogy elveszett a mértéktartásunk. Dühös vagyok, hogy aránytalanul nagy rudakra léptékvesztő módon nagy felületű zászlókat aggatunk, miközben köztereinket szélfútta fennsíkoknak gondoljuk. Mintha nagy zászlós buzgalmunkban elfeledkeznénk a szaktudásról, ami a zászlólengetéshez kell. Mintha a puszta makoveczi akarat felülírná a fizika törvényeit. Míg a labdarúgást már érzelemmentesen nézem, addig a zászlóval kapcsolatban egyre erősebb lesz bennem az indulat. Azon töprengek, vajon elképzelhető-e, hogy az egy emberre eső „nemzeti” mennyisége konstans, csak éppen az idő múlásával a projekciós felülete változik. Létezhet-e, hogy köztéri indulatom nem a nacionalizmust konstruálókat, hanem éppen a belőlem kibújó nacionalistát leplezi le?



Baglyas Erika: Kompenzáció, 2014, kovácsoltvas, acélsodrony, fa, 274 × 60 × 60 cm

Két zászló között sok idő jut a gondolkodásra. A Tímár utcától azonban csak néhány száz métert kell megtennem (a zászló már megint nem lobog), hogy eljussak a Privát nacionalizmus sorozat budapesti kiállítása, a Képzelt közösségek, magánképzetek első helyszínéhez. A Budapest Galéria kiállítótermébe lépve egy videón rögtön Horváth Tibor agresszív zászlóleordító embere fogad, privát érzelmeimnek azonban a belső tér új keretet ad. Távolságtartóan figyelem Baglyas Erika egyszerre zászlót és ásót formázó objekt-metaforáját. Nyugodt tekintettel nézem, hogyan mászkál egy kontemplatív dinoszaurusz Budapest közterein, Cséfalvay András videóján.



Cséfalvay András: Compsognation, a nemzetállam egy dinoszaurusz szemével, 2013, videó, 11’23”

Mintha pszichológiai kísérlet kellékei közé érkeztem volna. Mintha a „terep” után a galéria csupán laboratóriumi térként funkcionálna, ahol az ingerekre – a kelet-európai nemzeti szimbólumok használatát, kihasználását, az egyes helyi traumákat, identitáskérdéseket vizsgáló művekbe foglalt metaforákra, provokatív gondolatmenetekre – válaszolva láthatatlan tekinteteknek kitéve kellene megfigyelnem saját reakcióimat.
   Az ismerős elemekre és közös tudásokra, érzésekre építő kísérlet kétirányú. Egyfelől mintha madártávlatból néznénk rá a nemzeti történetek szerkezetére; egyegy kiemelt szemszögből pontos távlati képet kapva képzelt vagy valós közösségről, a történelmi emlékezet konstrukcióiról. Mozgó- és állóképeken figyelhetjük meg a megfigyelőket. Daya Cahen Nashi (Mieink) című videóján beleláthatunk egy putyinista orosz ifjúsági tábor életébe – összekapcsolódik bennünk a múlt a jelennel és fenyegetően jelzi a jövőt. Jaroslav Varga Jánosikról, a szlovák nemzeti hősről szóló filmjében szintén történelmi idősíkokat helyez egymásra, a nézőre – generációs tudására, nacionalista kódfejtő képességére – bízva az ítéletet. Mykola Ridnyi Harkovban készült, elsőre ártalmatlannak tűnő videója – amelyben a közterek nyugodt képét azután az erőszak emlékhangjai írják át – a közeli történelmi tapasztalat felmutatása révén építi le a megfigyelő távolságtartását. A megfigyelői nézet mellett a másik vizsgálati szemszög ugyanis a beleélőé. A szintén ukrán Nikita Kadan gondosan megtervezett design-tányérjain a kínzás mai eszközei jelennek meg. Szombathy Bálint a vonat WC-jébe vizelve alázza meg, és így számolja fel a szerb– magyar határt. Dan Perjovschi a Romania szót tetováltatja magára, hogy később eltávolíttassa. Ciprian Muresan rajzán a zsilettpengével felvágott csuklóból ömlenek ki a nemzeti színek. A testünkben, a vérünkben van a nacionalizmus.

Kiállítás enteriőr a Kiscelli Múzeum templomterében: fent a Société Réaliste ENSZ kamuflázsának 193 zászlójából 120 darab függ a mennyezetről, előtérben a Kisvarsó 2011-es Lélekben tomboló háború installációja

   Az idősíkok közti összefüggés, a közelvagy távolnézetből látott jelenség ebben a szimulált laboratóriumi környezetben mégis akkor válik a legplasztikusabbá, a leginkább átérezhetővé, amikor színpadra kerül. A távolság és a túl közelség elidegenítő hatását, a személyes érzelmek és az absztrakt nemzetfogalom közti ellentmondást legjobban talán Kerezsi Nemere Omagiu című műve oldja fel. Kerezsi a színpadon állva egy hatalmas súlyú zászlót próbál meglengetni, majd tehetetlenül eldobja azt. „Zászló hiányában az ember rejtettebb helyeken teremti meg belső biztonságérzetét” – írja maga a művész, aki a következő képsorokon közönségének légsúlyú aranyfüst-lapocskákat osztogat.
   A kiállítás másik helyszíne, a Kiscelli Múzeum templomtere és oratóriuma önmagában is színpadszerű. Itt nincs laborhangulat; a hatalmas terekbe helyezett művekből megfagyott színház lesz, a képekből díszlet, a ruhákból jelmez. A megfigyelés helyét a közvetlen hatáskeltés mechanizmusai veszik át. Kisspál Szabolcs óriási felületre vetített fiktív állatkert-történeti Trianon-tanmeséje mintha Óz, a varázsló projekciója lenne. Chilf Mária nagymamájának díszmagyarja – amely a Nemzeti Múzeumot is megjárta – itt jelmezszerűen hat, hasonlóan Gerhes Gábor inkvizíciós vagy Gluklya tüntetőruháihoz. A Société Réaliste színes zászlóerdeje mintha a zsinórpadlásról lógna le. Középen pedig a Kis Varsó miniatűr emlékmű- installációja tölti be a teret, hangosra erősítve a színpadi hatást. Ebben a közegben minden szemfényvesztéssé válik, a nemzeti múlt traumái fantomfájásként jelennek meg. A megközelítésmód nem új: a nemzeti heroizmus, a hősiesen elbukott csaták pátosza, az érzelmi pótszerek felvonultatása már több mint egy évszázaddal ezelőtt is színpadi nevetség tárgya volt. A Vígszínház 1896. május 1-jén, közvetlenül a nagy millenniumi karnevál előtt nyitotta meg kapuit Jókai Mór Barangok vagy a paeoniai vojvoda című darabjával. Jókai, aki maga is részt vett a „valódi” felvonulás megtervezésében, ironikus műben rántja le a leplet a díszmagyarkodásról. Medvebőr kacagányba bújtatja a magyarul alig beszélő tót rokont, s a Barang család Ubul bácsiját teszi meg Árpádnak, aki ott vonul a pesti utcákon a bandériummal. A darab csúfosan megbukott, de a millenniumi ünnepségek megmerevedett jelmezes színjátékának maradványa még ma is ott áll a Hősök terén: a hét vezér, a már a századelőn is bírált, kevéssé korhű ruhában; pogányok, nemzeti szentségként.



Nikita Kadan: Vizsgálószoba, 2009–2010, installáció (részlet)

   A nacionalizmus a templomi, oratóriumi színtéren (és nemcsak Jókai óta: a színpadon) színjátékként lepleződik le. Eközben a köztérben a színjáték leplezetlenül zajlik. A nacionalizmus egyszerre személyes („rejtettebb helyeken” zajló) és szélesebben nyilvános, köztéri tudatosításához, a finom különbségek művészi meglátásához, láttatásához a múzeumnak, galériának az önmagában álló színpad és a lehatárolt, steril laboratórium helyett eleven köztérré, a nyilvánosság önreflektív terévé kell alakulnia. Ehhez azonban újra kellene definiálnia a közönségét. Ennek nehézségét a legpontosabban talán Ungváry Rudolf fogalmazta meg egy interjúban: jelenleg a magyar társadalom egyharmada hívőn és eltántoríthatatlanul kormányhű, egyharmada demokrata, akinek nem kell magyarázni, egyharmada pedig azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Egy, a nemzet konstrukcióiról szóló, kelet- európai hangsúlyú, metaforakereső kiállításnak ma Magyarországon legalábbis a Nemzeti Múzeumban kellene lezajlania ahhoz, hogy túllépjen saját – demokrata, nacionalista konstrukciókra érzékeny – közönsége korlátain. Ha viszont megmarad a saját területén, és nem lép túl a megfigyelői felmutatáson és a színpadi leleplezésen, azzal letesz arról, hogy a nemzeti érzések és a nacionalista konstrukciók működési módja közti (a színpadon kívül csak sejtett) különbséget a néző – akár az érzékeny, demokrata néző – önmagában vizsgálja. Önvizsgálat nélkül pedig a privát nacionalizmus absztrakció marad.

Kerezsi Nemere: Omagiu, 2007, videó, 2’19”

Képzelt közösségek, magánképzetek, Privát Nacionalizmus Budapest Budapest Galéria, Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, 2015. december 13-ig.