Artanzix

Szikra Renáta

BAROKK SZELFI

Judith Leyster: Önarckép, 1630 k., olaj, vászon, 74,6 × 65,1 cm, National Gallery of Art, Washington, Mr. és Mrs. Robert Woods Bliss ajándéka

A múzeumok közönségcsalogató stratégiája ritkán vág egybe a kutató muzeológusok által előnyben részesített, tudományos alapossággal előkészített, ám gyakran a közönség befogadó- és tűrőképességét próbára tévő kiállítás műfajával. A hágai Mauritshuis patinás intézménye jó néhány barokk kiállítást tudhat a háta mögött, ám a mostanival egyértelműen a szelfirajongók széles táborát (különösen a legifjabb korosztályt) igyekszik megnyerni. A kiállítótérben a holland aranykor festői néznek farkasszemet a látogatókkal, akik az önarcképek láttán elgondolkodhatnak azon, vajon miért pont ilyennek akart látszani a barokk kor embere. Ha a néző – ahogy ez ma már természetes – a szelfi műfajának íratlan szabályaiból indul ki, azonnal konstatálja, hogy a portré műfajának 17. századi mesterei ettől igencsak eltérő szögekből, más tárgyakkal és gesztusokkal, és főleg más arckifejezéssel örökítették meg magukat. A híres festők tekintélyt parancsoló ünnepélyessége, Gerrit Dou vagy az idős Rembrandt komorsága mellett üdítő látvány Judith Leyster halvány mosolya (mégiscsak egy nő, de azért ő sem csücsörít!) vagy Jan Steen önfeledt lantjátékba merült vidám önportréja. De még az ő képeikre is igaz, hogy nem a pillanatnyi öröm rögzítése volt a lényeg. A holland festők önarcképe művészi hitvallás volt, egyben tehetségük kézzelfogható bizonyítéka, és nem mellesleg a további megbízások záloga, szóval nem lehetett elviccelni. A festők méltóságteljes panteonjába igazi vidámságot valószínűleg azok a látogatók csempésznek majd, akik boldogan pózolnak kedvenc festőjükkel a közös szelfihez.
Holland önarcképek – Szelfik az Aranykorból Mauritshuis, Hága, 2016. január 3-ig.


MADRIDI WESTERN



George Catlin: Wash-ka-mon-ya, gyors táncos, harcos, 1844, olaj, vászon, 73,7 × 60,9 cm, Smithsonian Art Museum, Washington, D.C., Mrs. Joseph Harrison, Jr. ajándéka

A western rendkívül népszerű műfaját J. F. Cooper 1820-as években nagy sikert arató kalandregénye, Az utolsó mohikán alapozta meg, amelyben a kihalásra ítélt nemes vademberek és a végletekig elszánt, területfoglaló pionírok kényszerű együttéléséből következő konfliktusok keretéül a vad és romlatlan táj szolgált. A természettel harmóniában élő indiánok szent földje ugyanis a telepesek és az aranyásók számára az „ígéret földjét” jelentette; a két elképzelés összeegyeztethetetlensége háborút és sok szenvedést hozott mindkét félnek. A 19. század elejétől kezdve a pusztítással párhuzamosan egyre többen igyekeztek menteni, megörökíteni, ami a szétdúlt amerikai ősvilágból megmaradt. A madridi Thyssen-Bornemisza múzeumban azokból a korabeli fotográfiákból és festményekből nyílt kiállítás, melyek első ízben próbáltak dokumentarista hűséggel közvetíteni az Újvilág érintetlennek tűnő természeti tüneményeit, kanyonok, vízesések, végtelen síkságok képét, a cowboyok és a kipusztulás szélén álló indián törzsek életének eseményeit. Az autodidakta festő, George Catlin (1796–1872) is ennek szentelte életét: alig hét év alatt 48 indián törzset keresett fel, 310 olajportrét készített több száz, az indián tábor hétköznapjait megörökítő képpel együtt, melyeken ünnepi ceremóniáktól a bölényvadászatig minden jellegzetes téma előfordul. Catlin háttérként a természeti környezet tipikus elemeit is rögzítette, valóságos képes enciklopédiát szerkesztve a Vadnyugatról. A teljes harci díszben ábrázolt törzsfőnökök azonban idegenségükben még az ő dokumentumértékű képein is majdnem olyan ijesztőek, mint ahogy a kegyetlenségükről keringő horrorisztikus történetek alapján az Óhazában elképzelték. Nem véletlen, hiszen a képek realizmusa, objektívnek tűnő látásmódja éppúgy illúzió, ahogy a határ is az volt a telepesek jelképezte civilizáció és a Vadnyugat között. Hol a felfedezők kíváncsisága és eufóriája, hol a „fehér ember” előítéletei helyeztek szűrőt az alkotó és a megörökítésre váró tárgy közé.
Az amerikai határ illúziója: lelkesedés és délibáb Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid, 2016. február 7-ig.
 

A SZECESSZIÓ KERTJE



Nagy Sándor: Kertben, olaj, vászon, 31,7 × 44 cm Városi Képtár – Deák Gyűjtemény

A gödöllői művésztelep szellemiségét még évtizedekkel az alapítást követően is híven képviselő Nagy Sándor munkáiból nyílt kiállítás a székesfehérvári Városi Képtárban. A szecesszió valódi értelmében a falusias Gödöllőre költöző művészkolónia radikális reforméletmódjáról már lapunk hasábjain is szó esett (Révész Emese: „Egészélet szigetén” – Reforméletmód a gödöllői művésztelepen, 2013/3. 28–33. o.). A természetközeli élet, amihez a rendszeres testedzés, szabadban alvás, vegetáriánus életmód és a kert művelése is hozzátartozott, az angol Arts and Crafts mozgalom szellemében egészült ki az élet hétköznapi tevékenységeit is átható művészi megformálás iránti igénnyel. A tárlat az 1919-es Kertben című festmény köré csoportosítja Nagy Sándor gazdag és műfaji szempontból is változatos életművét, hiszen nemcsak festmények készültek a Nagy család műtermében, hanem például saját használatra szánt, művészi kivitelezésű, ám rendkívül praktikus gyerekbútorok, kényelmes szabású, modern ruhadarabok – és mindez a természetszeretet jegyében. A tárlaton a kert motívumai nemcsak festményeken, hanem könyvillusztrációkon, freskó- és üvegablakterveken, valamint virághímes kárpitokon jelennek meg.
A gödöllői szecesszió kertje, Székesfehérvár, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, 2015. december 20-ig.


KINETIKA/KIBERNETIKA



Nicolas Schöffer: Lux 14, avagy S.E.C. (kombinálható elemekből álló szobor), 1973, színes műanyag, fekete-fehér struktúra, 8 színes különálló lap, 262 × 140 × 95 cm

Alexander Calder, a kinetikus szobrászat úttörője 1931-ben Párizsban készítette az első mozgó szobrot – melyet Duchamp keresztelt el „mobilnak” –, s ezzel a háromdimenziós műfajt az időfaktor beléptetésével egy negyedikkel tágította. Az alig pár évvel később a francia fővárosba érkező 24 éves Schöffer Miklós is ezen az úton indult el, hogy végül az ötvenes években a kifejezetten futurisztikusnak tűnő, programvezérelt kibernetikus művészet egyik úttörőjévé, választott hazájában pedig sztárművésszé váljon. Akkoriban hipermodernnek számító kibernetikus fénytornyai köztéri szobrokként épültek Lyonban, Liège-ben, illetve némi késéssel Kalocsán is, ahol 1980-ban nyílt önálló múzeuma. A Párizsban világkarriert befutott magyar művészek itthoni újrafelfedezése évek óta zajlik: Hantai Simon és Reigl Judit retrospektív kiállításai után most a Műcsarnok rendez „retró-futurisztikus” kiállítást a művész egykori műtermében tárolt, idehaza eddig be nem mutatott munkákból – korai festményekkel és meg nem valósult építészeti, valamint urbanisztikai tervekkel árnyalva a Schöffer-életműről eddig kialakult képet. Valami lehet a levegőben (vagy a negyedik dimenzióban), mert a budapesti Schöffer-kiállítással egy időben Londonban éppen Alexander Caldernek nyílt retrospektív tárlata a Tate Modernben.
Heuréka! Schöffer – retrospektív Műcsarnok, Budapest, 2016. január 1-ig.
Alexander Calder: Performing Sculpture Tate Modern, London, 2016. április 3-ig.