A HASZNOSULÁSUNK NEM AZONNALI

Szikra Renáta, Topor Tünde

Beszélgetés Radák Eszterrel, a Képzőművészeti Egyetem rektorával


Radák Eszter Herder-ösztöndíjasként saját munkája előtt 1999-ben, Bécsben

Artmagazin: Hogyan indult a pályád, illetve kezdjük még korábbról, milyen családban nőttél fel? Művészek között?

Radák Eszter: Én vagyok az első ezen a terepen, bár utánam már művészettörténész is lett a családban, a húgom, Juca. Egyébként pedig tősgyökeres pesti vagyok anyai és apai ágról is, és reálgimibe jártam, a Fazekasba. Bár nagyon komolyan gondolom, hogy a képzőművészeti szakközép a legjobb alapozó, én pont ellenkező utat jártam be, és csak a gimnázium utolsó évében döntöttem úgy, hogy a Képzőre fogok felvételizni. Mindenből átlagosan, unalmasan jó voltam, de nem kiemelkedő. Ez volt a leghülyébb ötlet, úgyhogy ez tűnt a legnagyobb kihívásnak. Nem is vettek fel elsőre.


Radák Eszter: Hockney-s táj, 2002, olaj, vászon, 100 x 40 cm, Magángyűjtemény, Salzburg © A művész jóvoltából

Nem is rajzoltál előtte? Vagy volt egy jó rajztanárod? A Fazekasban volt egyáltalán rajzóra?

Volt, csak sokszor elmaradt, és lett helyette biosz vagy matek. Katona Kata tanította a rajzot, aki az Iparon végzett. Haász Kati általánosban osztálytársam volt, együtt jártunk rajzversenyekre, de nála egyértelmű volt, hogy a Kisképzőre megy, míg nálam ez akkor fel sem merült. Nyolcadikban egyébként volt egy súlyos betegségem, a család inkább azzal foglalkozott, hogy kikeveredjek belőle, így aztán maradtam a Fazekasban. Mert már óvodába is oda jártam. Ott tanított a nagymamám, oda járt anyukám és később mind a négy testvérem. Gyógypedagógus és vegyészmérnök szüleim inkább azt szerették volna, hogy jogász vagy orvos legyek, és valami rendes diploma legyen a kezemben.

Akkor most örülnek, hogy rektor lettél?

Hát erre nem mernék megesküdni, mert amikor rektorhelyettes lettem Kőnig Frici mellett és felhívtam őket a nagy hírrel, nagy csönd után csak annyit mondott anyukám, hogy ez talán nem annyira kínos, mint a párttitkár... Nekem egyébként mindig jó kontroll volt, hogy nem művészcsaládból jöttem, és otthon az volt az alap, hogy nem kell ettől az egésztől hanyatt esni. Szóval most a rektorság is csak egy fontos hivatali beosztás. Nem kiváltság, hanem kemény feladat.nam már művészettörténész is lett a családban, a húgom, Juca. Egyébként pedig tősgyökeres pesti vagyok anyai és apai ágról is, és reálgimibe jártam, a Fazekasba. Bár nagyon komolyan gondolom, hogy a képzőművészeti szakközép a legjobb alapozó, én pont ellenkező utat jártam be, és csak a gimnázium utolsó évében döntöttem úgy, hogy a Képzőre fogok felvételizni. Mindenből átlagosan, unalmasan jó voltam, de nem kiemelkedő. Ez volt a leghülyébb ötlet, úgyhogy ez tűnt a legnagyobb kihívásnak. Nem is vettek fel elsőre.

Visszatérve a felvételi előtti életedre: akkor hol láttál egyáltalán művészetet? Milyen elképzelésed volt róla, az egész pályáról?

Rendes polgári család volt a miénk, vittek gyerekkoromtól kiállításokra. Szerettem a nagy, színes festményeket.

Van valami konkrét emléked? Ami annyira érdekes volt, hogy megmaradt?

Például a Galériában az Egri nők, a mérete, a megfestése és azok a vörösek. Amúgy az Iparművészetin is gondolkodtam, textiles szívesen lettem volna, imádtam kötni. Órák alatt is folyton kötöttem... De az Ipar inkább tervezés, ott nem én viszem végig a folyamatot, én meg szeretek végig kapcsolatban maradni az anyaggal. Ma is szeretem azt a primér élményt, hogy amit felrakok a vászonra, az ott van, és ha leszedem, azt is én csinálom, nem adok ki semmit a kezeim közül. A festészet mindenesetre már akkor vonzott, akár a fura avíttsága miatt is.


A Képző új rektora Fotó / © Artmagazin

Arculatváltás lépésről lépésre Fotó / © Artmagazin

És hogyan készültél a felvételire? Hol rajzoltál?

Anyukámnak volt egy ismerőse, akiről tudtuk, hogy a férje festő. Ő volt az egyetlen kortárs művész, akit a családi kapcsolatokon keresztül fel tudtunk kutatni: Sváby Lajos. Ráadásul tanított is a Főiskolán, még éppen nem volt rektor, de ha valaki, akkor ő pontosan meg tudta mondani, mit kell csinálni ahhoz, hogy egyáltalán legyen esélyem a felvételin. Eléggé meg voltam szeppenve, amikor berendelt magához. Azt mondta, aktot kell rajzolni és festeni kell. A festéshez pedig az egyik tanítványát ajánlotta: Imre Mariannt. Úgyhogy én tőle tanultam festeni, tőle vettem magánórákat. Aktot viszont csak szakkörben lehetett rajzolni, úgyhogy a Désibe is rendszeresen jártam. Azért ez a pár hónap kevés volt, hogy behozzam a lemaradást, nem is vettek fel. De a következő évben minden időmet ezzel töltöttem, csak jó fazekasos beidegződéssel tanultam hozzá a művészettörténetet is.

És akkor a következő évben ki vett fel a Főiskolára?

Klimó Károly, aki haladókkal dolgozott; nagyon nehéz volt közöttük, úgyhogy korosztályt váltottam, és a festőszakkal párhuzamosan ’92–93-ban elkezdtem az ELTE esztétika szakára is járni és az akkor induló Intermédiára is áthallgattam. A kronologikus művészettörténet- tanulás nem adott választ arra, hogy mi van most, a jelenben. Nagy szakadék volt a klasszikus tanulmányok és a kortárs művészet között, és elég hamar rájöttem, hogy a művészetelmélet felől könnyebb lesz megközelíteni – a saját helyzetemet is egyébként.

Mit adott az Esztétika Tanszék? Szereztél valami különleges, a szemléletedet meghatározó tapasztalatot?

Papp Zoltán akkor fordította újra Az ítélőerő kritikáját, így két éven át Kantot olvastuk, mondatról mondatra értelmezve a szöveget. Fodor Géza pedig Arisztotelész Poétikáját elemezte és elemeztette velünk hasonlóan szöszölve. Ilyet még sosem csináltam, kemény munka volt. Magamtól nem olvastam volna így, pedig mindig volt belső késztetésem, hogy ebben is otthon kellene lenni. Jót tett, hogy rákényszerültem, és később, a tanításban is hasznos lett ez a tapasztalat.

Hogy ment ez együtt a festéssel?

Nagyon jól. De Maurer Dóra is ezt kérdezte, akihez szintén a problémakeresés miatt mentem. Dórának egyébként – ahogy később elmondta – egyáltalán nem tetszett a felvételim, nagyon habos-babos-barokkosnak tartotta. Expresszív őrület volt, és ebben rejlett a gyengesége is. Elkezdett zavarni, hogy amit felfestek, azt nem tudom irányítani. Vagy sikerül, vagy nem. Ennél valami tudatosabbra vágytam. A színek érdekeltek elsősorban, színtant akartam tőle tanulni, úgyhogy átjelentkeztem hozzá.

Miket festettél a főiskolásként?

Először nagy felületen absztrakt expresszív képeket a nagy amerikaiak, Willem de Kooning stb. nyomán. Dóra osztályába átkerülve pedig strukturalista dolgokat. Adtam magamnak feladatokat, két szín, kis felület, aztán belép egy új szín és akkor mi történik... Dóra figyelte, megbeszélte velem a fázisokat. Csík- és foltfestészet volt, de nagyon hamar elkezdtek formák, figurák belépni ebbe. Vajda Lajos és Gedő Ilka például nagyon erősen hatottak rám. De mindez Párizsban bontakozott ki és ment át tárgyábrázoló festészetbe.

Végre valaki a kortársak közül, akire szintén Párizs hat... Hogy kerültél Párizsba?

Művészeti ösztöndíjjal két nyarat töltöttem az ottani Magyar Intézetben (a pincében). Rengeteget rajzoltam a városban, és ott nyílt először alkalmam arra, hogy szisztematikusan, vissza-visszatérve megnézzem egy klasszikus múzeum anyagát. Mindennap mentem, de csak egy-két művet néztem meg alaposan. Valódi luxus, ha van ideje és lehetősége az embernek a Louvre vagy a Musée d’Orsay anyagát így feldolgozni. Ott jöttem rá például, hogy mennyire bírom, zsigerileg, Poussint. Ki gondolta volna...

A másik benyomás, ami nagyon megmaradt, a „hangya”-érzés. A mi generációnk, a kilencvenes években, idehaza túl volt sztárolva. Az előzőkhöz, de a maiakhoz képest is. Mi még megkaptuk a régi keleti ösztöndíjakat, de már nyitva volt Nyugat felé is a pálya, egy csomó új ösztöndíjjal, rezidenciaprogrammal, lehetőséggel. Versenyhelyzetbe ritkán kerültünk: még nem is végeztem az egyetemen, amikor már kiállítottam a Műcsarnokban.

A Párizsi Magyar Intézet akkoriban kapcsolatban volt egy művészteleppel, ahová elmehettem. Jó kis kontraszt volt, hogy néztem a nagy klasszikusokat a múzeumokban, a művésztelepen meg a halom rossz festőt és gyenge melót. Idehaza is termeltünk, de ott pofán vágó felismerés volt, hogy mennyit termelnek a világban. Persze a Louvre Chardin-szárnyában is elkap, hogy az elsőnél még elájulsz, hogy milyen szép, aztán a tizedik, huszadik után már inkább azért, mert leszakad a derekad. A képzőművészet iparszerűségére rádöbbenni, akár a múltat nézzük, akár a mai helyzetet, ez a felismerés nagyon élénken megmaradt Párizsból.

Okozott ez valami válságot nálad, vagy változást a hozzáállásodban?

Nem, valójában eleve kritikus volt a viszonyulásom, talán mert otthonról is kritikusabb visszajelzéseket kaptam. Egyébként ez a felismerés már a diploma környékén történt, tehát még időben jött, hogy hátrább az agarakkal, itt bizony dolgozni kell. Sokat. Ahhoz, hogy mennyiséget és minőséget is produkálj legalábbis. És hogy az idő nem végtelen.

Mi volt a diplomamunkád?

Egy füzet, annak a lapjaira firkáltam. A rajzok áttűnéséből indultam ki, hogy átnyomódnak a következő oldalra. Az volt ebben az érdekes, hogyan döntöm el, mire lesz jó ez a kiinduló nyom? Hogy egy vizuális benyomást térben kiterjesztve vagy síkban színekkel gondolok-e tovább, egy az egyben, vagy felnagyítva, esetleg lekicsinyítve folytatom. Alapvetően azt boncolgattam, hogyan építek fel vagy tovább egy struktúrát és hogyan lépek ki belőle. 190 darabból állt, középen a füzet, és persze minden hatás felismerhető volt, a Vajda áttűnéses raj- zai, a fehéren a fehér Tóth Menyhért nyomán... Otthon csináltam, mindent beborítottak a lapok. Amikor le akartam feküdni aludni, gyakorlatilag át kellett vetnem magam rajtuk. Sajnos nincs már meg, eltűnt a Műcsarnok Olaj-vászon kiállításán egy befotózás kavarodásában.

Nem jellemző, de akkor még kevésbé volt az, hogy a magyar művészettörténeti hagyomány megjelenjen egy hallgató munkáiban...

Korán leesett, hogy folytonosság van. A művészettörténet- oktatás sok előny melletti nagy hátránya, hogy távolságot tart, sőt teremt művészek, stílusok, korszakok között. Nem érzed, hogy egymás mellett léteznek, egyik a másikból táplálkozik, épül. Én „bedolgozó” alkat vagyok, az ömlesztve érkező információkat, benyomásokat egybedolgozva új rendszereket csinálok.

De miért pont Vajda, Gedő Ilka vagy Tóth Menyhért volt neked érdekes?

Tóth Menyhért akkor sztár volt, Gedő Ilkáról Hajdu István mesélt először, még a köny- ve megjelenése előtt. A színtan érdekelt, és Gedő Ilka végigfestette Newton színtanát; meg akartam szerezni, hogy tanulmányozhassam kicsit, de nem sikerült. A Galériába is bekéredzkedtem, hogy akkor már legalább az ott levő Gedő-munkákat megnézhessem, amiket nem állítottak ki. De a Bauhaus színelméletét, pontosabban Ittenét is olvastam, Klee rendszerét is megnéztem.

Amikor már így beleástad magad a színtanba, mindez hogy jelent meg a munkáidban?

Az elején alibi volt a forma, viccesnek gondoltam, hogy absztrakt képet festek és van rajta valami. Először mindig felrajzolom, de én „rosszul” rajzolok, vagy inkább azt mondom, nálam ez nem zsigerből jön, mert kimaradt a látvány leképezésének öröme és begyakorlása, ami a 12–16 éves korosztályra jellemző. Meg tudom csinálni, de nem ugyanaz, mint amikor valaki csípőből feldobja. Nem a kezem rajzol, fejből oldom meg, és akkor már szerkesztek, komponálok, átírom, tehát sokkal bonyolultabb lesz az egész. Ezt a problémát például Kőnig Frici nem is érti, ő bármit bármikor megrajzol, miközben én átérzem azt, ha mondjuk a hallgatók fotó után rajzolnak és nem boldogulnak a torzítással vagy kiegészítéssel.

Diploma után? Mi következett?

Hátravolt még a 6–7. év, de közben, amikor Párizsból hazajöttem, kaptam egy ajánlatot. A Radnóti gimibe kerestek rajztanárt, és rögtön fel is vettek. Ezt másfél évig csináltam abszolút kezdőként, míg megkaptam végre a Herder-ösztöndíjat, és kihúztam Bécsbe. Egy évig ott jártam egyetemre. Hubert Schmalixnél tanultam, őt Los Angelesből hívták meg. Pont akkor volt nagy botrány abból, hogy Hundertwasser és Arnulf Rainer, bár mesterosztályuk volt, gyakorlatilag meg sem jelentek az egyetemen, világ körüli útjukról néha-néha videokazettán üdvözölték a tanítványaikat. Végül Bécs, a bonbonváros úgy döntött, hogy nyitnak, és messzebbről is hívnak oktatókat. Schmalix sem volt ott állandóan, viszont volt egy jól kidolgozott szisztémája és segédei – az osztály is igazi nemzetközi csapat volt. Az ottani akadémiai képzés eléggé hasonlított a miénkhez, annak hibáival és előnyeivel együtt. Ők is a Nyugatot másolják, csüngenek az angolszász kultúrán, folyamatosan a periférián érzik magukat, miközben nem veszik észre a maguk egyedi, sajátos vonásait. De voltak különbségek is: nálunk mindig a középszert támogatják. Aki gyenge, azt megpróbálják felhúzni, aki jó, az meg nem nyerhet háromszor egymás után, mert lecsapják. Ott láttam először azt, hogy milyen az, ha valakit kilőnek, és folyamatosan tolnak.

A következő évet, 1999-et festéssel töltöttem, sima festő akartam lenni. Fura év volt, közben alkalmi munkákat csináltam, népességszámlálást, ilyesmit. Éri Gyöngyi, az Éri Galéria, aki akkoriban Bak Imrével, Maurer Dórával, Laknerrel dolgozott – ő foglalkozott velem is. A profit és nonprofit szféra akkor még nem vált el élesen, mindegy volt, hogy az Ernst Múzeumban vagy egy galériásnál volt kiállításod. Ebben az időszakban kezdett fontos témává válni a feminizmus – nekem is volt elég problémám vele, hogy most mit mondjak, feminista vagyok? Nem. Fenntartom a lehetőséget, hogy valaki feminista nézőpontból közelítse meg a munkáimat, de ez nem lehet az egyetlen értelmezés.

Keserü Ilona mellett is dolgoztál, az mikor volt, hogyan lett?

A remete festő-életmód nekem nem jött be. Én akkor élek, pörgök, ha vannak körülöttem. Az, hogy felkelek, festek, eszem valamit, újra festek – nem az én világom. Műtermem sem volt soha, csak egyszer Nagy Krisztával közösen, egyébként mindig otthon dolgoztam. Az az egyszeri műterem sem volt hosszú életű, mert három hét után kirúgott minket Maurer Dóra, mivel Krisztával nem tudtunk megegyezni a berendezést illetően, ezért folyton a Lukácsban ültünk, hogy megbeszéljük. Dóra meg odaadta a műtermet másnak, aki jobban értékelte. De szeretek otthon dolgozni, a földön festek, ami egészen más nézőpontot jelent. És színes falak vannak, tele az őseim gyűjtötte nagy, sötét és homályos biedermeier festményekkel, a többségük sokadrangú. De érdekes, hogy ha ezek között a festmények között is működik egy absztrakt kép, akkor az jó. Közöttük kiugrik minden hiba, a klasszikus kompozíció, a klasszikus barna nagyon leveri, ha valami rossz. És ebből a helyzetből adódik az is, hogy gyakran alulfestem a képeimet, mivel nincs rendes műtermi világításom. Viszont ha otthon működik egy kép, akkor a kiállítótérben is fog. Érdekes egyébként, hogy a festésben mennyi mindentől függenek a technikai megoldások, meghatározza őket a környezet, de én például nagyon kemény faktúrájú, rücskös képeket festettem, amíg rá nem jöttem az Alsol (kenőcs) áldásos hatására. Allergiás vagyok ugyanis a terpentinre, és ezért hacsak lehetett, nem használtam hígítót. Kézzel csináltam egy csomó mindent, úgyhogy nem tettem a festékbe terpentint, hogy ne tegyem tönkre magam – most viszont, ha csurig bekenem a kezem Alsollal, akkor simán megcsinálok bármit, és a végén csak lemosom a kenőcsöt a csap alatt. Mindenkinek megvan egyébként a maga speciális technikája. A saját rajzaimat például mosogatószivaccsal korrigálom. Itt is húsz évembe telt megtalálni a számomra ideális megoldást, de megvan! A szenet ugyanis nem szeretem, koszos lesz tőle a felület, ami az én színeimet tönkrevágná.

Visszatérve Ilonára...

Addigra kijártam a Képző minden létező szakát, de még tanulni akartam. Elmentem volna a jogi egyetemre, de az, így néhány diplomával a zsebemben, már fizetős lett volna, úgyhogy amikor indult a festőknek is doktori iskola 2000-ben, rögtön jelentkeztem Pécsre, ahol már volt egy kis tapasztalatuk. Keserü Ilona volt Dóra mellett az a másik nagy egyéniség a szakmában, akivel úgy éreztem, hogy muszáj találkoznom. Sikerült is a felvételim, aminek örömére elmentem pár hónapra Londonba a húgommal, hátizsákkal és stoppal – mondjuk úgy soha többé...

Itt mi történt, mi hatott rád leginkább?

David Hockney mindenképpen, a látvány elem- zése. Kitalál valamit és azt végigvezeti. De még Michael Craig-Martin, Julian Opie, Tracey Emin is például. De ha a többi hatást is végigvesszük: a kedvenc festőim közül már mond- tam Poussint, a római ösztöndíj alatt a mozai- kok érdekeltek nagyon, a kontúrok – amit Kitajtól vettem, meg Czimra Gyulától. A kontúrt valaki vonalrajznak érzékeli, én meg csak megkülönböztetek, elválasztok vele két formát vagy színfelületet – az absztrakt művészet felől közelítve, a művészettörténeti háttér tudatában. Nagyon bírom Kitaj sztorijait, ahogy Kitaj hazudik, történeteket talál ki a képeihez. Nálunk a tanszéken Tölg-Molnár Zoliéknál a narratív festészet szitokszó volt, kínos – én meg bírtam, hogy ilyet lehet. Nagy Krisztának is ez jött ki belőle, csak ő a médiával csinálta ugyanezt.


Radák Eszter: A romantika, lássuk be, nemcsak a harmincas férfiaknak lehet ijesztő... 2017, olaj, vászon, 130 x 100 cm © A művész jóvoltából

Ott tartunk, hogy visszajössz Londonból...

Amikor visszajöttem, Károlyi Zsiga felkért tanársegédnek, akkor kerültem már tanárként a budapesti tanszékre. Sok volt a csaj, egészen eltolódtak az arányok, Zsiga azt mondta, ezt én jobban bírom nála – van elméleti hátterem és a feminista vonal is erősödik. Ez volt a printkorszak a 2000-es évek legelején, amikor szinte senki sem festett. De például Udvardi Emese, Deli Eszter, Töttös Kata kerültek be akkor.

Csak még egy kérdés a festői pályádról: annak az is egy állomása, hogy a Virág Judit Galériához kerültél, náluk vagy azóta is. Ez hogyan történt?

A doktori programban a pécsi egyetemen festett képekkel rögtön volt egy kis gondom, ugyanis harmadév végén szokott lenni az osztozkodás, hogy mit visz magával egy festő és mi kerül az egyetem gyűjteményébe. A Petrányi rendezte Klíma kiállítás felhívására adtam be terveket 2001-ben – ez akkor, még jobb anyagi viszonyok között úgy ment, hogy ami megtetszett az intézménynek, annak megvalósítására adott is pénzt (anyagköltséget). Volt tehát egy tervem, egy még nem létező munka, amit a Műcsarnok finanszíroz, de végül a pécsi egyetemé lesz. Egy ilyen helyzetre maga az egyetem és a mesterek sem voltak felkészülve – hogy pénz folyik be a művészetből. Judittal úgy találkoztunk, hogy Jerger Krisztinával volt valahol egy zsűriben, és utána megkeresett, hogy kortársakkal egészíti ki a klasszikus kínálatát. Haász Kati szürkébb, szigorúbb, Korodi Luca expresszív, oldottabb festészetet művelt, és én a kis vidám, színes a művészetelméleti dolgokkal – nagyon ki volt találva a mi hármasunk, amit fel tudott fűzni a klasszikus, klasszikus-modern előzményekre.

Mostanra már 18 éve tanítasz folyamatosan az egyetemen. Mi az, amit a tanári tapasztalatokból rektorként hasznosítani tudsz?

Az oktatási szisztéma folyamatosan változik ugyan, de egy intézmény evidensen nem tudja gyorsan lekövetni a művészeti felfogás változását. A kortárs már művészettörténetté válik, de az egyetem még nem tud igazodni ehhez. Azt természetesnek gondolom, hogy az intézmény történetében vannak rosszabb és jobb ciklusok. Van, amikor nyitottabban, progresszívebben viszonyul az adott helyzethez, máskor belemerevedik a hagyományaiba – ez hullámzó. De ahogy egy kolléga is megfogalmazta: a rossz szokások nem biztos, hogy nemes tradíciók. Muszáj felmérni, mi az, amit csak megszoktunk, és lusták vagyunk változtatni rajta, mi az, ami megtartandó a hagyományok közül és mi szorul megújításra. Itt van például az anatómiai stúdiumok helyzete. Amikor én kezdtem a főiskolát, akkor éppen nagyon kínosnak tartottuk és a strukturalista munkákhoz nem is éreztem létfontosságúnak, hogy csontvázat rajzoljak. Mára viszont nagyon érdekessé vált, ahogy a mai hallgatókkal például arcrekonstrukciókat csinálnak. Amikor mi jelentkeztünk, mindenkinek muszáj volt tudni látvány után rajzolni, csak úgy lehetett bekerülni, ma ez nem így van – az anatómián azt is pótolhatják, amit nem tanultak meg a felvételi előtt. A mostani hallgatóknak az előképzettségük és az „elmélyültségük” (egyik kedvenc kifejezésem, bármit jelentsen is) más, másképp közelítik meg a problémákat. Sok dologról tudnak, sok apró információt rakosgatnak össze és abból gyúrják, alakítják ki saját elképzelésüket egy adott dologról. Több nézőpontú képet, lazább határokkal, könnyed átjárással az elit kultúra és a kommersz között. Nincs türelmük annyit olvasni vagy bíbelődni egy képpel, de vajon minden esetben szükség van erre? Hogy milyen kérdéseket teszek fel egy korrektúra során, az a kortárs művészet aktuális helyzetével, a társadalmi kontextussal együtt amúgy is folyamatosan változik. Tanársegédként csend- életet festettünk az első csoportommal. Két-három hetem a felkészüléssel ment el, nemcsak azt néztem végig, hogy melyik korszakban mit jelentett a csendéletfestészet és mit hogyan oldottak meg, hanem konkrétan meg is festettem, amit tanítani készültem, mert fontosnak éreztem, hogy technikailag tudjam is, amiről beszélek Giottótól a kortársakig. De ez csak a dolog egyik fele, az én programom. Azt, hogy hogyan sikerül átadni, megvalósítani, nemcsak tőlem függ, lényeges az osztály érdeklődése és felkészültsége vagy adottsága – akik ráadásul ahányan vannak, annyifélék, de együtt vannak az első évben, akármerre veszik is azután az irányt. Nagy mítosz alakult ki akörül, hogyan válogatjuk össze az osztályokat a felvételin. Lehet egyből határozott programmal indítani, mint ahogy Klimó az absztrakt expresszionizmussal, amibe én is belecsöppentem. De ha az osztály erre nem vevő, akkor mit teszel? Vagy ezt kivédendő olyanokat kell felvenni, akinek pont ehhez van affinitásuk? A felvételin nézzük az egyéni kvalitást, de azt is, hogyan tudunk a hallgatóval kommunikálni, együtt dolgozni. Nekem nagyon fontos, hogy hogyan illeszkedik be a közösségbe. A régi mester és tanítvány viszony szerintem rég elavult. A mester szót sem szeretem, mert azt sugallja, hogy majd én megmutatom, mit csináljanak, átadom nekik a technikai tudást. A követőimnek... Ezt én elutasítom. Vannak tanítványaim, akikről azt mondják, hogy hasonlítanak rám, de ha jobban megnézed, egyáltalán nem. Ötévente van egy, aki színes felületekből, foltrendszerből építkezik. Mindenki mást hasznosít és máshonnan is inspirálódik. Nem feltétlenül azt kell tanítani, amihez én értek, hanem módszertant, hogy hogyan fogjuk fel a képzőművészetet, hogyan közelítsünk meg művészi problémát úgy, hogy azt ő majd a saját eszközeivel tudja megoldani.

Hogyan látod az egyetem mai helyzetét? Főleg úgy, hogy a másik művészeti egyetem, a MOME elképesztő módon építkezik, fejleszt.

A MOME nagyon jó időben, nagyon jól váltott, jól definiálta újra magát. Pedig az Iparművészeti Főiskola (később egyetem) nem volt mindig jó helyzetben, a rendszerváltás után a könnyűipar eltűnt alóla. Több rektori cikluson át tartott, mire kiforrta magát az új elképzelésük. Sok régi mester, nagy név tűnt el onnan, és ez kívülről nézve is fájdalmas vajúdás volt. De az intézmény érdeke ezt kívánta, és az idő őket igazolta. A kreatív ipar létező dolog, húzóág az egész világon, de ezt nehéz összemérni az autonóm képzőművészet helyzetével, akkor is, ha mindkettő a vizualitásból indul ki. Nekünk is újra kell definiálnunk magunkat, és éppen ezt csináljuk most. Kelet és Nyugat között vagyunk, a képzésünk hagyományos, viszont nagyon sokféle dolog bejött az utóbbi időben; valójában sokkal izgalmasabb az egyetem belülről, mint ahogy az kívülről látszik. Nagy a kínálat a hagyományos bronzöntéstől a 3D rajzolásig, az anatómiai stúdiumoktól az aktivista művészetig – de éppen ez okozza a problémát is. Hogy nincs arcunk. Ezen vívódunk éppen. Belülről szeretnénk felgöngyölni a problémát, nincs értelme nyöszörögni, hogy baj van; mindenhol az van, vagy hogy nincs pénz a képzőművészetre – másra sincs. Egyébként másutt is, szerte a világon az öndefiniálással vannak elfoglalva egyetemek (a képzőművészetről nem is beszélve). A diplomás pályakövetés elég kiábrándító eredményeket mutat nemcsak nálunk, hanem például Nagy-Britanniában is. Azokat a 20-30 évvel ezelőtti ígéreteket, hogy a diploma magasabb fizetést, jobb életkörülményeket garantál, ma nem lehet biztosan beváltani, és így talán azt sem, hogy a tudásátadásnak az egyetem lenne a legjobb formája, bár én ebben hiszek. De az biztos, hogy folyamatos megújulásra van szükség, sokkal rugalmasabb helyzetfelismerésre és igazodásra. Fokozottan igaz ez ránk ebben a haszonelvű szemléletben, mert a „hasznosulásunk” nem látványos és azonnali.

Mondjuk látványosnak, látványos...

Egy művész sok esetben ötvenéves kora körül érik be, és ha mondjuk a diploma után fut is vele a szekér egy darabig, akkor sem biztos, hogy a pályán marad, pláne csak ebből meg is él. Egy mérnökdiplomával már kifutotta magát az ember, sőt nyugdíjba megy, amikor a festő még éppen csak elkezdte. A művészek későn érnek, a diplomaosztón lehetetlen megjósolni, hogy kivel mi lesz.

Hogyan viszonyulsz az egyetem előző, Csanádi Judit rektorsága alatt meghirdetett programjához? Ahogy jöttünk, pont lefotóztam a tavaly megnyitott (bár mostanra újra bezárt) bejárat feletti molinót a „Nyit a Képző” felirattal – ez a program, úgy tudom Judittól, éppen a te ötleted volt.

Judit bele is vágott, de ez nem kétéves munka, ez időbe telik. Most kezdődik az aprómunka. Sok az oktató, kevés a hallgató, nehéz fenntartani magunkat, konkrétan az egyetem épületét is. Most az összes oktatónkat bevonva találjuk ki a stratégiát, hogyan boldogulhatnánk jobban. Volt egy anonim felmérésünk, több mint száz oldalas kérdőív, amin az oktatók saját maguk munkáját, a tanszéküket és általában az egyetemet értékelték. Ebből az is kiderült, hogy egymás munkájáról is többet kéne tudnunk, és persze arról is, hogy mennyi képesség és tudás halmozódott itt fel, amit az egyetem javára más módon is hasznosíthatnánk. Most az az elvárás, hogy minden intézménynek bevételt kell produkálnia. Úgyhogy végignéztük az intézmény történetét, a hasonló jellegű korábbi kezdeményezéseket, és most mindenki eldönti, hogy milyen területen tudja legjobban kamatoztatni a tudását és a tapasztalatait.

A műtárgyeladás például bonyolult dolog, részint mert Magyarországon ma nincs olyan piac, amire alapozhatnánk, másrészt ha az egyetem elkezdené olcsón kiárasztani a friss, kortárs munkákat, az még a meglévő piacot is szétverné és egyben a művészek jövőbeni lehetőségeit is aláásná. Viszont másként is hasznosíthatjuk az itt létrejött műalkotásokat. Szeretnénk például feléleszteni a műtárgybérlés rendszerét. Sokszor gond, hogy vállalkozó ugyan akadna, de nem tudja, milyen formában szponzorálhatná az egyetemet, mit tudna a saját költségvetésébe beilleszteni. Aztán fontos lenne, hogy nagyobb restaurálási munkákat, freskók felújítását stb. bízzanak megint a hallgatókra, ennek az egyetem alapításától kezdve komoly hagyománya van. Ma már a kerületi önkormányzatok nem számolnak ezzel a lehetőséggel, azt se tudják, hogy az egyetem létezik – nekünk kell megkeresnünk őket, újra felvenni a kapcsolatot és megszerezni a megbízást, mert ilyen jellegű munka Pesten mindig akad. A harmadik vonal a nemzetközi képzések bővítése, a külföldi egyetemekhez fűződő kapcsolatok megerősítése, például hogy közös projektekkel indulhassunk nemzetközi pályázatokon. Például Jeremy Deller érkezik vendégprofesszornak a következő évben, ez nagyon komoly. (Jeremy Deller (1966) angol képzőművész, videomunkákat, filmeket, installációkat készít. 2004-ben nyerte el a Turner-díjat. Egyik legismertebb műve a 2001-es Battle of Orgreave, ami az angol bányászok és rendő- rök 1984-es összecsapását játszotta újra, ezt 2012-ben a Kassák Múzeum is bemutatta. – a szerk.) Ráerősítunk a toborzás megszervezésére is, hogy a Képzőre jelentkezők sokkal többet tudjanak a lehetőségekről, reális képet kapjanak a képzésről, ne csak a képzős mítoszra támaszkodhassanak. Emellett oktatóinkkal külsős tanfolyamokat is indítunk a csúnyán hangzó „népnevelő” szándékkal – mert nagyon kevesen értenek a művészethez, különösen a kortárshoz, amihez jó kézikönyvet, tankönyvet is nehéz találni. A leendő hallgatóknak is jól jönne valami, amiből készülhetnének – ezt is szeretnénk megcsinálni. Én a nyitást praktikusan ilyen konkrét feladatokra lebontva értelmezem és menedzselem. Szakmai arculatot kell az egyetemnek adni. A sok tanszék mind másként definiálja önmagát, mindenki másképp képzeli el a jövőt, de ahogy a sok színből is végül szürke massza lesz, a sok jó ötlet is kioltja egymást, ha nem találjuk meg azt a közös részt, amit mindenki fel tud vállalni. Tradíció és innováció – tudom, hogy mindegyik egyetem ezt mondja – de mi nagyobb átéléssel tesszük!

Az épülettel mi történik?

Új az államtitkárság, újra kell kezdenünk a tárgyalásokat, de a Lotz-freskók restaurálása biztos, hogy elkezdődik.

Jó, ne a Lotz-freskókkal fejezzük be, inkább a magánéleti szállal: hogyan él az egyetem új rektora? Ki a férje? Hány gyereke van?

Van egy nagy fiam, 13 éves, a férjem pedig angol állampolgár, akivel barátokon keresztül ismerkedtem meg. Össze akartak hozni minket, gondolván, hogy nekem egy laza angol nagyon bejön majd – holott a hideg kirázott a gondolattól, hogy én és egy angol hippi, aki a nyolcvanas évek óta itt él és biztos imádja az egzotikus Kelet-Európát... Neki pedig mondták, hogy festő vagyok és nagyon művelt – őt meg a művésznőségtől rázta ki a hideg – szóval kerültük egymást ismeretlenül. Aztán amikor találkoztunk, kiderült, hogy csak a reklámszöveg volt komplett tévedés. Egyébként oknyomozó újságíró volt és a rádiónál dolgozott, ma cégeket világít át.