Nőművészet vagy nőművészek? A Centre Pompidou új állandó kiállítása

Somosi Rita

Tavaly májusban rendhagyó tárlat nyílt Párizsban a Beaubourgban e[email protected] címmel. A koncepcióból két dolog világos már elsőre is: csak női kiállítókkal találkozhatunk és kizárólag olyan darabokkal, amelyek a múzeum gyűjteményéből valók. 
 

ORLAN: Le Baiser de l'artiste. Le distributeur automatique ou presque! n'2 [A művész csókja. Automatikus kiválasztás vagy majdnem az. n'2], 1977, ezüst-zselatin nyomat Diasecen, egyedi példány, 1996, 157x110 cm, bande son du Baiser de l' artiste, document recto-verso en 3 parites |Musée national d' art moderne, Centre Pompidou

A hetvenes évek emlékezetes eseménye volt az 1977-es párizsi FIAC vásáron a francia Orlan, A művész csókja című performansza. A művész e korai munkájában egy meztelen női torzó formájú pénzbedobó automatát helyezett maga elé, s 5 frank ellenében megcsókolta a bedobót, amint az érme a lába közötti kis tárolóba esett. Maga a cím is kétértelmű: a francia " baiser" szó egyaránt jelent csókot és közösülést, ám a performanszon csak az előbbire került sor.

 


„Nőtematikus” tárlatra számtalan példa volt már, állandó kiállítást azonban most rendeztek először kizárólag nőművészek részvételével. A kurátorok arra keresték a választ, hogy teljes képet kaphatunk-e a huszadik század művészetéről, ha a férfiakat kihagyják.

A kiállítás hét egységre tagolódik. Kronológia helyett téma szerinti a csoportosítás a Beaubourg teljes negyedik szintjén, sőt részben az ötödiken is, a modern gyűjtemény termeibe „ágyazva”. Időrendben itt, a huszadik század első felének női alkotóival (Sonia Delaunay, Natalja Goncsarova, Frida Kahlo) kezdődne az anyag, ám mivel a bejárat egy szinttel lejjebb van, tulajdonképpen a jelennel kezdünk, s csak a végén sétálunk fel a modernekhez, ahol számos alkotónév kevésbé saját, inkább mások jogán ismerős: Suzanne Valadon Renoir és Toulouse-Lautrec modellje volt, Dora Maar nevét is a Picasso-képek, mintsem szürrealista kompozíciói miatt ismertük eddig.

A kortárs anyagban már nincs kétértelműség: a politikai, szociális problémákkal foglalkozó részben Niki de Saint Phalle hatalmas keresztrefeszítése (1965) és a Guerrilla Girls New York-i plakátjai fogadják a látogatót. A gorilla-maszkot viselő művészek 1989-es plakátjának ma már legendás kérdése, vagyishogy vajon a nők csak meztelenül (aktként) kerülhetnek-e be a Metropolitan Múzeumba, akár a mostani kiállítás címéül is szolgálhatott volna.

Az izraeli Sigalit Landau tel-avivi külvárosban szögesdróttal hullahoppozó videója (2001) sokkoló, bár közelebbről látszik, hogy a szögek kifelé vannak fordítva. A bécsi akcionisták határvonalán működő Valie Export saját testét használó, mára klasszikus akcióit több videón követhetjük nyomon.

Innen egyenes út vezet a sztereotípiákra és a testi reprezentációra fókuszáló termekhez. Első látásra bőrruhának tűnik Jana Sterbak próbababára akasztott alkotása (1987), ám a mellé helyezett fotón látszik, hogy húsdarabokból összevarrt műről van szó, amely idővel annyira kiszáradt, hogy elvesztette materiális tartalmát. Hiúság, divat és testszobrászat kérdései ugyanúgy megjelennek e munkában, amint a művészet időbeli kiterjesztésének igénye, a műtárgy-jelleg meghaladása. Vele szemben, Atsuko Tanaka égőtestekből állított össze fényruhát 1956-os Denkifumu című művében. Nem hiányozhat Marina Abramović sem, aki több videomunkával képviselteti magát.

Az absztrakció résznek magyar vonatkozása is van, Vera Molnár személyében, akinek több, szabályos véletlenszerűségre komponált munkája került kiállításra. Reigl Judit nagyméretű festményei több teremben is feltűnnek, jelezve, hogy messze nem kizárólag női tematikájú műveket válogattak. Az absztrakt kompozíciók is azt hangsúlyozzák, hogy ezeken a gender-független alkotói területeken is élvonalbeliek a nők.

Virginia Woolf egyik 1929-es esszéjétől kölcsönözték A room of one’s own (Saját szoba) címet, ami a személyes térbe való belépést szimbolizálja. Sophie Calle egy velencei szálloda szobalányaként örökítette meg az utazók tárgyait, szobáját (1981), míg Mona Hatoum saját testébe kalauzol endoszkopikus felvételek segítségével (1994).

Egy gyűjteménynek mindig jó tesz, ha más perspektívából láthatja a közönség. A tágan értelmezett női tematika a gendernél szélesebb merítést tett lehetővé; nem meglepő, hogy a kiállítás főszponzora egy kozmetikai cég, s az állandó gyűjtemény tartós főtámogatója is egy divatmogul. S bár a kurátoroknak meg volt kötve a keze, hiszen csak a múzeum raktárából válogathattak, ahol a női alkotók a gyűjtemény alig egyötödét teszik ki, mégis sokszínű és a kortárs (részben a modern) művészetet lefedő kiállítást állítottak össze.
 
A specifikusan gender munkáktól eltekintve igen sok alkotás témaválasztása, anyaghasználata független az alkotó nemétől. Azonban ha előkerül a sokat vitatott kérdés: az alkotó személye (neve, neme, társadalmi besorolása) vagy maga a mű a fontosabb, akkor jelen esetben a készítő neme tűnik döntőnek, és ez számos ritkán látott művet segített reflektorfényhez. A kizárólagos női jelenlét ellenére ez nem a nőművészet, hanem a női művészek kiállítása – bő másfél évig, hiszen 2011 februárjában már nyílik az állandó kiállítás új rendezése. Vajon azon egy nem-semleges tematika mellett milyen lesz a női arány?

A tény, hogy egy nemzetközileg vezető múzeum immár az állandó kiállítását, a kanonizálás e fő instanciáját is a nőkre szabta, azt mutatja, hogy e műveknek már inkább az esztétikai értéke, mint a társadalomkritikus mondanivalója fontos. Lehet örülni ennek az emancipációnak – illetve józanul tudomásul venni, hogy a polgári társadalom már ennyire megszelídítette, intézményesítette az egykori amazonokat.

A téma más megközelítését, jó összehasonlítást kínál a Bécsben a kelet-európai nemi szerepekről megrendezett Gender Check (lásd Artmagazin 2009/6.), illetve Rómában a modern múzeumban februárban nyíló Donna, amely az osztrák Verbund Gyűjtemény vállaltan feminista részéből mutat be válogatást. Már csak idő kérdése, és biztos nálunk is folytatódik a sor.


 

Full 000810