Kínai tájképfestészet

A vékony kiadvány kivitelezése, tipográfiája és formátuma alapján munkafüzetnek tűnik, amiből a műkedvelő vasárnapi akvarellisták megtanulhatnak ködös ázsiai hegycsúcsokat és kígyózó folyókat festeni, bambusznádcsonkokkal és göcsörtös fenyőfákkal az előtérben. Pedig sokkal többről van szó, a kínai tájképfestészet alapos és részletekbe menő bemutatásáról, ami magyarul igazán ritkaságnak számít.

Kiállításajánló: Halász András a Luxembourg Kertben

Halász András, a hetvenes évekbeli neoavantgárd Rózsa-kör egyik alapítója és sikeres New York-i emigráns festőművész Párizsban állít ki. (A gyönyörűen kialakított Luxembourg Kert kortárs kiállítóteremként funkcionáló épületében, az Orangerie du Sénat-ban, nem messze a Magyar Intézettől.)

Kiállításajánló: Magyarok Párizsban

1968-ban itthon is forradalom zajlott, csak nem a campusokon, hanem a piacosító Új mechanizmust bevezető gazdaságpolitikában és a neoavantgárd színrelépésével újjászülető képzőművészetben.

Kiállításajánló: Piranesi

A fantasztikus építészeti víziók és a precíz városlátképek 18. századi grafikusmestere, Piranesi vendégeskedik a Paksi Képtárban.

Kiállításajánló: Chilf Mária

A nőies, finoman éteri akvarellekről ismert Chilf Mária állít ki a Viltin Galériában Keep smiling! címmel.

Bécsben a törökök!

Április közepén nyílt a bécsi Thyssen-Bornemisza Art Contemporary kortárs török művészeti törekvéseket bemutató új kiállítása, a Tactics of Invisibility. Az isztambuli Arter és a berlini Tanas alapítványok közreműködésével megvalósuló tárlat három évtized munkásságából nyújt válogatást meghatározó alkotók részvételével, mint Sarkis, Füson Onur vagy Ays ̧e Erkmen, akik révén már korábban is figyelem irányult a török művészetre.

Vendégségben Savoyai Jenőnél

Savoyai Jenő, az itáliai és francia ősökkel büszkélkedő, vékonydongájú, zseniális hadvezér szerényen visszautasította, hogy Hollandiában – kormányzóként – életében szobrot emeljenek neki.

Artanzix / 38

Szerkesztői beköszöntő

Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni arról az ötletről, hogy a Műcsarnok kortárs magyar magángyűjteményeket bemutató kiállítássorozatot indított. Már ha sorozatnak lehet nevezni azt, hogy a 2008-as Budapest Art Fair után néhány napig valamilyen díjátadóhoz kapcsolódóan (talán Mecénás?) látható volt a kortárs iránt is elkötelezett gyűjtemények legjava (ezen lehet vitatkozni, de az akkori ambíció kétségkívül a legnagyobbak felvonultatását célozta). Sajnos ennek a néhány napos, tényleg szenzációsnak mondható felvonultatásnak semmi nyoma sem maradt. Pedig elég nagy energiák kellettek már csak a műtárgyak mozgatásához is, és ki tudja, mikor lehet majd még egyszer ezeket a műveket összetrombitálni, és megismételni nyugodt körülmények között, időt hagyva a közönségnek is, azt a kiállítást, amely felért egy fanfáros győzedelmi ünnepséggel, hogy igen, van kortárs gyűjtés Magyarországon, és elég jó is. Most, a második ilyen esemény már be lett harangozva, címe is lett, bár az Art Fanatics meg a plakát alapján elég mellbevágó a Merics-gyűjtemény termébe lépni, őszintén elbizonytalanodik a látogató, hogy akkor most egy kiállítás van, vagy visszatértek a régi szisztémához, amikor is a Műcsarnokban mindig két, egymástól lehetőleg teljesen elütő gondolatkör között kellett ingázni, ajtón ki, másik terembe be. És hiába vannak szinte mindegyik most kiállított gyűjteményben olyan darabok, amitől igazán hálás a látogató, hogy ezt egy fanatikus rajongó vagy egy kedves befektető megvásárolta, őrzi, és most a közönség elé bocsátja, hiába derül ki a bennfentesebb és élesebb szeműek számára, hogy az egyes válogatások mögött milyen lelkületű és társadalmi helyzetű ember állhat, maga a Műcsarnok teremsora szedett-vedett benyomást kelt, nincsenek fanfárok, csak zavart suttogás, aminek a lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy hát ez meg mi? Még egyszer mondom, ez nem a gyűjtemények minősítése, mert azok a maguk helyén, organikus rendben külön-külön nagyszerűek (amiket már láttam) és lehetnek (amiket nem). De így kiszakítva egyes részeiket természetes közegükből, és eléggé lélektelenül kipakolva a Műcsarnok falára, azt hiszem, eufemizmus, hogy nem mindegyik darab él meg. De befejezve a fanyalgást, hogy rendezés: az nem volt, a végkicsengés mégiscsak az: köszönet, hogy láthattam, miket válogat a kollégáitól Fehér László, mibe mit lát bele Gerber Pál, megint elcsodálkozhattam azon, hogy valóban léteznek olyan fanatikus művészetszeretők, mint Merics Imre, akinek a gyűjteménye már tényleg saját maga kiterjesztése, vagy mint Hunya Gábor, aki szintén ritka gyűjtőtípusba tartozik: inkább már kurátor, annyira koncepciózus. És végre láthattam a többiek gyűjteményét is, hogy semmi se maradjon említetlenül: a Barabás-, Hoffmann-, Nyakas Ilona-, K. Petrys-, Kozma–kArton- és Pálfi-gyűjteményeket is.

Eat Art - Daniel Spoerri gasztronómiai bankettje

Avantgárd konyha; ehető műalkotások; végeérhetetlen gasztro-happening. – Daniel Spoerri Eat Artjának általában ez a provokatív és sikkes oldala nyeri el a közönség figyelmét. Ám a düsseldorfi, 1968-ban megnyílt Restaurant Spoerri, az 1970-es Eat Art Galéria és az Eat Art bankettek korántsem a jóléti társadalom bohém igényeinek kiszolgálását tűzték ki célul. Éppen ellenkezőleg: Spoerri az „örökkévaló érték, az emészthetőség, a művészet változásai, a művészet mint fogyasztói termék” problémáit vizsgáló mozgalma, mely kiterjed „a legváltozékonyabb dologra, ami csak létezik: arra, ami ehető”, a (művészet-)fogyasztói társadalom kritikája mellett – „az vagy, amit megeszel…” – inkább a gasztronómiai kultúrában (is) állandósult társadalmi tabuk vizsgálatában és megkérdőjelezésében jeleskedik. Az Eat Artnak ez az oldala csak előtörténetének ismeretében válik hozzáférhetővé.

Brainstorming, avagy kriminális és szabad asszociációs ötletelés a közgyűjtemények fotóhasználati jogairól

A jogszabályok útvesztőjében fontos elvi, szinte banális kérdés, hogy mihez is van joga, mi is a kötelessége az adóforintokból a nemzeti közkincs megőrzésére létrehozott és működtetett hazai közgyűjteménynek és az ott dolgozó szakembereknek. Fontos kérdés/érdek a folyamatos finanszírozási problémákkal küzdő intézmények életében, hogy a náluk lévő „vagyon” hasznosítására milyen módszerek alkalmazhatók és ezen megoldások alkalmazásával hogyan lehet javítani az intézmények működésének feltételein. A kérdés – bármilyen irányból közelítünk – sok aspektust és számos súrlódási felületet generál, hisz ahány érdek, annyi ésszerűnek tűnő megoldás létezik. Egy dolog azonban tény: a magyar közgyűjtemények irányítói sem térhetnek el az érvényes jogi instrumentumoktól, illetve nem szerencsés, ha a saját érdekeikre görbítik a különféle, néha gumicsontként is értelmezhető jogszabályi kereteket. A múzeumok gyűjteményeiben őrzött tárgyakhoz kapcsolódó fotóhasználati jogok esetében úgy tűnik, valóságos brainstorming, ötletroham tombol, amelynek lényege: mindent lehet, ami jónak tűnik. Persze nem biztos, hogy ami rövid távon jónak tűnik, az hosszú távon hasznos vagy korrekt is.

Múzeumgeológia

Arcképcsarnok, Modern Képtár, Nemzeti Képtár, Nemzeti Galéria – a magyar országos képtár születésének szövevényes története. Sinkó Katalin a Galéria évkönyvében dolgozta fel a hazai múzeumhistória fejezeteit. Európai hírű szaktudósok, csőlátású pártpolitikusok, közönségkedvenc kiállítások és vastag katalógusok, a tudomány- és intézménytörténet szereplői, vagy inkább mára már néma tanúi kelnek új életre és beszélik el a Nemzeti Galéria Kik vagyunk, honnan jöttünk-jét, egyelőre még a Merre tartunk? nélkül.

Nőművészet vagy nőművészek? A Centre Pompidou új állandó kiállítása

Tavaly májusban rendhagyó tárlat nyílt Párizsban a Beaubourgban elles@centrepompidou címmel. A koncepcióból két dolog világos már elsőre is: csak női kiállítókkal találkozhatunk és kizárólag olyan darabokkal, amelyek a múzeum gyűjteményéből valók. 
 

Kínai táj, japán ecsettel - Tajvani koktél

Már az utcakép is kaotikus: mintha egymásra tolták volna a szegényes, földszintes bádogviskókat, a két-három szintes téglaházakat, a trópusi virág külsejű, színpompás templomokat és a hatalmas felhőkarcolókat. Az egzotikus Tajvan a művészetkedvelőknek is hasonló izgalmakat tartogat: kínai táj japán ecsettel festve, globális csúcstechnológiával felvértezve. Buddhista templomok és Starbucks-kávézók, a Tiltott Város kincsei és digitális videók, tradicionális kalligráfia és globális műtárgypiac. Úti benyomások – a Kína árnyékában is virágzó – Tajvan szigetéről.

A kép lelke, avagy az animáció diadala

„Már rég nem festők alakítják az eszményi képeket: az új médiumban ez a rendező, az operatőr vagy a vágó teljesítménye.” Most, hogy az animáció az egyik vezető kortárs művészeti műfajjá emelkedett, nézzük, születésénél hány magyar bábáskodott. Műfajtörténeti alapvetés és a kutatási irányok kijelölése mellett rengeteg érdekes adalék a következő oldalakon a Bauhaus szín-fény-hangjátékaitól a Disney-alternatíván keresztül egészen a Ludwig Múzeum legújabb szerzeményéig.