Múzeumgeológia

Rieder Gábor

Arcképcsarnok, Modern Képtár, Nemzeti Képtár, Nemzeti Galéria – a magyar országos képtár születésének szövevényes története. Sinkó Katalin a Galéria évkönyvében dolgozta fel a hazai múzeumhistória fejezeteit. Európai hírű szaktudósok, csőlátású pártpolitikusok, közönségkedvenc kiállítások és vastag katalógusok, a tudomány- és intézménytörténet szereplői, vagy inkább mára már néma tanúi kelnek új életre és beszélik el a Nemzeti Galéria Kik vagyunk,  honnan jöttünk-jét, egyelőre még a Merre tartunk? nélkül.

A Magyar Nemzeti Galéria a Kúria épületében, 1963 után. Fotó a díszlépcsőházról, az aulában Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai című képe.

 

A hazai múzeumvilág – a nagy csinnadrattával megnyitott pár új intézmény  ellenére1 – fenséges és mozdulatlan óriásként nyújtózik szét az országban. Mint a megszilárdul kőzettakarónál, kevesen tudják, micsoda vulkanikus mozgások hányták egykor ide-oda a lemezeket. A látszólag időtlen tájfelszínt kialakító erővonalak felvázolása képzett geológust igényel – hacsak egy működésbe lépő vulkán fel nem hívja a figyelmet a föld mélyén fortyogó energiagócokra és a nemrég összeforrott kőzetlemezek közti törésvonalakra. A nyolcvanas évek óta állandónak tűnő magyar múzeumi színtér nyugalmát így törte meg a kétezres évek elején a 4M-vita, tavaly pedig Baán László egy interjúja, amiben megjegyezte, hogy a Nemzeti Galéria akár vissza is térhetne anyaintézményéhez, a Szépművészetihez. Bár a szakma egy bonmot-val („mintha a harmincéves gyereket vissza akarnák tuszkolni az anyjába”) elintézte az ügyet, a múzeumi kéreglemezek közti forrasztási és törési pontok egy pillanatra kitapinthatóvá váltak.2  Aki tisztán akar látni a közintézmények tektonikájába, annak mostantól egy csodálatosan gazdag új könyv áll rendelkezésére: Sinkó Katalin Nemzeti Képtár című opusa.3  A magyar múzeumbirodalom legkiválóbb „geológusa” a Nemzeti Galéria munkatársaként, a műkereskedelem és a historizmus megkerülhetetlen kutatójaként már letett néhány alapművet az asztalra. A téma látszólag 20. század-os művészettörténészt igényel, hiszen a művelődésügyi minisztérium csak 1957-ben hozta létre a Magyar Nemzeti Galériát, 6000 festménnyel, 2100 szoborral és 3100 éremmel. De a történet sokkal korábban kezdődött. Sinkó a Nemzeti Galéria elbeszélésfonalát nem a fél évszázaddal ezelőtti alapításnál veszi fel, hanem jóval korábban, a 19. század közepén.
    
Nem könnyű dióhéjban összefoglalni azt a bonyolult képletet, amit Sinkó Katalin hosszú fejezeteken keresztül kimerítően körüljár. Adott a főként nemzeti ereklyék és előkelőségek arcképeire szakosodott Széchényi-féle Magyar Nemzeti Múzeum, amibe a kiegyezés után egyre több klasszikus remekmű vándorolt (hogy mást ne mondjunk: az Esterházy képtár), köszönhetően a kiváló szaktudós igazgatóknak, elsősorban Pulszky Károlynak. A honfiúi szíveket megdobogtató nemzeti régiségek raktára és az egyetemes művészettörténeti tételeket gyűjtő Országos Képtár között egyre nőtt a szakadék, mígnem az 1880-as években felvetődik a különálló Szépművészeti Múzeum logikus ötlete. A tervből a millennium idején valóság lett, de közben ez az anyag is tovább osztódott, hiszen egymás mellé kerültek benne a régi mesterek és az egyre gyarapodó, többé-kevésbé kortárs kollekciók. (És akkor még a gipszmásolatokról nem beszéltünk!) A gavallérosan vásárló állami szerveknek köszönhetően a hazai modern anyag rövid időn belül akkorára duzzadt, hogy Petrovics Elek  kénytelen volt szétválasztani egymástól a hazait és a külföldit. Azaz a vegyes nemzetiségű Modern Képtárból kimazsolázták a magyarokat, és átzsuppolták őket a régi Műcsarnok (ma: Képzőművészeti Egyetem) épületébe 1928-ban. Ez az Új Magyar Képtárnak nevezett formáció a mai Nemzeti Galéria egyik elődintézménye, még akkor is, ha pár évvel később – érdeklődés hiányában – visszavitték az egész kollekciót az anyaintézmény falai közé. És itt még nincs vége a sztorinak! Egy központosító programnak köszönhetően egyszer csak összegyúrták az összes országos gyűjteményt, ide-oda csoportosítva a kisebb alegységeket. (Ekkor vándoroltak vissza a Történeti Arcképcsarnok büszke férfiai a Nemzeti Múzeumba.) Plusz – még mindig a harmincas években vagyunk – hirtelen megnőtt a magyar ősök reputációja, előkerültek a gótikus szárnyasoltárok és a Szépművészetiben felavatták a Régi Magyar Gyűjteményt. Közben feltűnt a pesti színtéren az egyre izmosodó városi közgyűjtemény, a Fővárosi Képtár, ami a második világháború után kapott igazán nagy szerepet, igazgatója, Pogány Ö. Gábor miatt. Ő harcolta ki magának (és a szakmának) a Nemzeti Galéria megalapítását 1957-ben, de előtte még bekebelezte a Szépművészeti Múzeum modern magyar képeit. (Illetve ez papíron fordítva történt, de az tény, hogy 1954-től a Fővárosi Képtár állította ki saját otthonában, a Károlyi-palotában, a Szépművészeti Múzeum Nagybányától 1945-it tartó hazai emlékeit.) Hogy a történet még cifrább legyen, a Szépművészeti modern anyagából és a Fővárosi Képtár egykori kollekciójából válogatott Nemzeti Galéria először a Királyi Kúria (ma: Néprajzi Múzeum) volt épületében nyílt meg, nem a várban. Akkor még mindössze az 19-20. század bemutatásáról volt szó, Munkácsyról, Szinyeiről és egy kis szocreálról. Csak amikor – hosszas renoválás után – a Budavári Palota 1973-ban befogadta a Nemzeti Galériát, akkor csatlakozott a másfél évszázadhoz az addig a zsúfolt Szépművészetiben őrzött régi magyar gyűjtemény, a román kori faragványokkal, a gótikus szárnyasoltárokkal és a barokk festményekkel.

 Sinkó Katalin


Bármilyen furcsa, a Galéria fogantatásáról alig maradt fenn írásos forrás. Annyi bizonyos, hogy az ortodox marxista művészettörténet apostola, Pogány Ö. Gábor minden követ megmozgatott az intézmény megalapításáért. Szeme előtt minden bizonnyal a bécsi példa lebegett (és nem a moszkvai), a Kunsthistorisches monolit egységéből kivált, 19–20. század felett rendelkező Österreichische Galerei. Meglepően rövid idő alatt a hivatalos szerveket és a múzeumi szakembereket is meggyőzte igazáról. A Szépművészeti vezetőgárdája – élén az igazgató Pigler Andorral – 1957 januárjában megszemlélte a Kúria épületét, és rábólintott a tervre. Az ügy átszivárgott a minisztériumi íróasztalfiókok és pártbizottsági ülések búvópatakjain, és Pogány gyors győzelmét hozta: a műveket átszállították a Szépművészeti Múzeumból a Kúriába. Közben Mihályfi Ernő (népművelésügyi miniszter-helyettes és különutas marxista értelmiségi) egy újságcikkében követelte, hogy a kiégett és pusztuló budavári palota legyen a kultúra fellegvára.4 A renovált falak közé beköltöző Nemzeti Galéria 1973-ban már komoly klasszikus anyaggal nyitotta meg kapuit, igazodva a kipucolt enteriőrök egykori aurájához. A hetvenes években az intézmény tovább bukdácsolt a közművelődést kikövetelő kultúrpolitika és az ideológiamentes művészettörténet Szküllái és Kharübdiszei között. A nyolcvanas évekre sikerült kiharcolni magának valamennyi szabad mozgásteret: egymást követték a komoly tudományos kutatásokra alapozott kiállítások és katalógusok, sőt, megindult a nyugati szakemberekkel való együttműködés is. (Mindez annak ellenére, hogy a rendszerből éppen eltűnt a pénz.) Ekkor rendezték meg – osztrák kérésre – a Mátyás király és a magyarországi reneszánsz című tárlatot, ami félmilliós látogatószámával a mai sikerkiállítások elődjének számít. Ekkoriban még trendteremtő kortárs tárlatokat is rendeztek a várban, nem lemondva a Modern Képtár funkcióról. (Ami ma már szinte teljes egészében átkerül a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok hatáskörébe.) A Nemzeti Galéria az elmúlt húsz-harminc évben kiállításokkal és tudományos kutatással – nem mindig feltűnően, de tevőlegesen – vett részt többek között a Kelet-Európa image kialakításában és a magyar művészet nehézkes nyugati tálalásában.
    
Sinkó a feldolgozott hatalmas mennyiségű forrásanyag segítségével nem csak a Magyar Nemzeti Galéria történetét írta meg, hanem egy szerteágazó múzeumtörténeti és kiállításelméleti alapművet. A muzeológia és a gyűjteménypolitika számtalan részterületét feltárta, kivesézte, helyrerakta vagy újrafogalmazta. Olyan izgalmas epizódok kerültek elő, mint például a Szépművészeti szerzeményezési filozófiája. Pulszky berlini kollégáját, Wilhelm von Bodét követve nem szégyellte bevonni a gazdag magángyűjtőket sem a múzeumi vásárlásokba („System-Bode”), a legmodernebb német gyakorlat nyomán5  pedig hajlamos volt összekapcsolni egymással a kortárs és a klasszikus szekciókat. A kiállításrendezés fordulatai is élesen kirajzolódnak a könyvből, az a folyamat, ahogy Bode reneszánsz ládákkal telepakolt enteriőrjeit és a színes tapétákat itthon is leváltotta a modernista white cube. Vagy itt egy pikáns adat a közgyűjteményekről: a Szépművészeti Múzeum 1949-ben több mint kétszáz magyar festő művét adta el a teli raktárakból. És egy másik érdekesség: a sikerkiállítások hazai őse a Munkásmozgalmi Múzeum parasztvakító installációkkal kidekorált Rákosi elvtárs harcos élete című születésnapi tárlat volt 1952-ben, amit 480 ezren láttak! (A kiállítás a Rákosi-per egykori helyszínén, a Kúria épületében volt látható – ahová pár évvel később a Nemzeti Galéria költözött be.) Sinkó széles látókörébe bekerült a francia impresszionisták sztárolásának megálljt parancsoló osztrák hangulatkép-festészet (Stimmungsimpressionism) kutatásának bemutatása is, valamint a kelet-európai avantgárd szövevényes utóéletének tárgyalása, és úgy egyáltalán, az összes nagy galériabeli kiállítás művészettörténeti háttere. De a kötet vörös fonalát mégis a tudósi autonómia elemzése jelenti. A szerző bő másfél évszázadon át követi végig a múzeumi függetlenség alakulását: ahogy a rendi keretek között születő intézmény irányítását átvették a szaktudósok, mindmáig harcolva a tudományos szabadságukat megnyirbáló, központosító törekvésekkel szemben.
 

1 Lásd.: Ludwig Múzeum, MODEM stb.

2 Somlyódy Nóra: Kényes gyomrok – Kerekasztal-beszélgetés a Magyar Nemzeti Galéria örökségéről. In.: Magyar Narancs, 2009. március 5.
     
3 Sinkó Katalin: Nemzeti Képtár. „Emlékezet és történelem között.” Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009. (A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008.)
     
4 A Rákosi-korban politikai intézményeket terveztek a várba költöztetni. (Mihályfi Ernő: Legyen a Vár a kultúra vára. Magyar Nemzet 1957. november 27.)
     
5 A legendás művészettörténész, Julius Meier-Graefe hozta divatba a németeknél a modern francia festészetet, fejlődéscentrikus koncepciójában a múltat összekapcsolta a jelennel (pl. El Greco és Renoir). Ezt a művészettörténeti modellt Hugo von Tschudi ültette át a múzeumi gyakorlatba, aki a berlini Nationalgalerie igazgatójaként a modern franciákat gyűjtötte, kiváltva a konzervatív német közönség felháborodását.

Full 000812