Művésznő vagy kurtizán? - Anita Berber (1899–1928) tündöklése és bukása

Gergely Mariann

A Színházi Élet című lap 1923-ban arról adott hírt, hogy a berlini „meztelen táncosnő”, Anita Berber szenzációs fellépése a budapesti Parisian Grillben estéről estére tomboló sikert arat.[1] A mindössze huszonhárom éves, de nagy múltra visszatekintő, hírhedt díva akkori férjével, az extravagáns Sebastian Droste mozgásművésszel Bécsből érkezett, ahonnan botrányos viselkedésük miatt kiutasították őket. A sajtó őrjöngő tapssal ünneplő pesti közönségről tudósított, amely felfokozott érdeklődéssel figyelte az egzotikus kosztümökben és szokatlan összeállítású díszletek között játszódó táncjeleneteket. Persze a műsor kihívóan feltárulkozó, akár szemérmetlennek is értékelhető előadásmódja megosztotta a nézeteket. A konzervatív szemléletű lapok újságírói, a közerkölcs védelmében felháborítónak tartották a színházi eseményt.[2]

 

Anita Berber mint Salome, 1923

Oláh Gábor naplójegyzete is hasonlóan elutasító hangnemben íródott: „Kár, hogy ilyen beszédesen szép testtel nem valami művészi táncot mutatott be a hírhedt színésznő, akit Pesten kifütyültek, s mikor a tánc hevében utolsó kis nadrágját is letépte magáról, hogy anyaszült meztelenül riszálja farát az éhes ifjúságnak – a rendőrség kitiltotta a fővárosból. A tánc degenerációja az, amit ő művel.”[3] Balázs Béla Asta Nielsen erotikus kisugárzása kapcsán lesújtó kritikát közölt a berlini táncosnőről. „Sohasem vetkőzik le [Asta Nielsen], nem mutatja combjait, mint Anita Berber (akinek ilyenkor nehéz megkülönböztetni az arcát a fenekétől), ez a táncoló csábdémon mégis iskolába járhatna Asta Nielsenhez. Minden hastáncával együtt szelíd bárány csak a felöltözött Asta Nielsenhez képest, (…)”[4]

 

Anita Berber pesti szereplése Vaszary Jánost is a Parisian Grill nézőterére csábította; eddigi ismereteink szerint két változatban is megörökítette az emlékezetes produkciót.[5] A festőt egyébként mindig is vonzotta az éjszakai élet, izgatták a látványos színpadi jelenetek, élvezettel nézte a rivaldafényben a szereplők összehangolt mozdulatait. Elmerült a látványosságok forgatagában, hagyta magát elvarázsolni a „pillanatnyi kábulatok felhajtásától”.[6]

Párizsi utazásai során rendszeresen végiglátogatta a lokálokat és mulatókat, a Moulin Rouge, a Folies Bergère, a Casino de Paris, a La Cigale közönsége és ünnepelt sztárjai jelentek meg könnyed ecsetvonásokkal odavetett kompozícióin. Színes ceruzával és vízfestékkel pillanatképeket rögtönzött, remek karakterérzékkel rajzolta meg a korszak jellegzetes figuráit. A revüjelenetekről készített akvarelljein kevés eszközzel, a technika virtuóz használatával érzékeltette a látvány elevenségét, a jazz lüktető ritmusát. Anita Berberről készült remek grafikai lapjáról – a korabeli híradásokat megcáfolva – nem a nőiesség hangsúlyos jelenlétének erotikus izgalma sugárzik, hanem egy expresszív színpadi előadásmód eksztatikus hevülete. Ez a képi interpretáció azt a művészettörténeti álláspontot erősíti, amely a Berber–Droste páros előadásait a performance-műfaj legkorábbi megnyilvánulásaként értékeli.[7]
 

Anita Berber revüszínpadon, Berlin, 1920 körül

Anita 1920-ban ismerkedett meg a hamburgi Willy Knobloch, alias Sebastian Drostéval, aki nemcsak balett-táncos volt, hanem koreográfus és költő is. Szélsőségesen extrém életformája alapvetően meghatározta a fiatal művésznő további sorsát. Droste már kapcsolatuk kezdetén is drogfüggő volt, az ő hatására nyúlt Anita a morfiumhoz és a kokainhoz. Drostét a társadalmi deviancia vizuális megjelenítése foglalkoztatta (táncfantáziái: pl. Öngyilkosság, őrültek háza). 1923-ban A bűn, a rémület és az eksztázis táncai címmel színpadi koreográfiát készített, valamint fotókkal és rajzokkal illusztrált verseskötetet jelentetett meg.[8]Ő tervezte az előadások jelmezeit és díszleteit is. A hagyományos táncbemutatóktól eltérő diszharmonikus mozdulatokat, szándékosan frivol, megbotránkoztató gesztusokat alkalmazott a pódiumon, az emberi test szabad feltárulkozásával a biológiai lét és a nemiség jelenségeit hangsúlyozta. A húszas évek dekadens szabadossága érvényesült az előadásokban, a tradíciók és a kiüresedett társadalmi formák provokatív megkérdőjelezése fogalmazódott meg a színpadi tánc eszközeivel.

Anita Berber ekkoriban már Berlin egyik kedvenc éjszakai táncosnője volt. A lipcsei születésű leányt szigorú nagyanyja nevelte, miután szülei, a hegedűművész-karmester apa és a kabaré-énekesnő anya különváltak. Tizenéves korától komoly táncoktatásban részesült, Rita Sacchetto balettóráit és Emile Jacques-Dalcroze ritmikusgimnasztika-kurzusát látogatta. 1917-ben már önálló táncbemutatót tartott Berlinben, és az év végén Budapesten is fellépett a mai Új Színház helyén állt Kristálypalotában, majd a Nagymező utcai Télikertben.[9] Ezzel párhuzamosan számos némafilmben kapott kisebb-nagyobb szerepet, többek között Richard Oswald és Fritz Lang rendezők alkotásaiban.[10] Divatmodellként is foglalkoztatták a Die Dame és az Elegante Welt női magazinoknál. 1921-ben a hamburgi Alkazar mulatóban debütált meztelen táncosnőként. Ekkorra már elvált asszony volt, bizalmas kapcsolatban élt Susanne Wanowskival, egy ismert berlini leszbikus lokál tulajdonosnőjével és jó barátságban volt Magnus Hirschfeld szexológus pszichiáterrel. Önálló estjein egzotikus kosztümökben túlfűtött expresszivitással táncolt Debussy, Richard Strauss, Delibes és Saint-Säens zenéjére.

És akkor egy rövid időre egymásra talált a két extravagáns táncművész: Anita Berber és Sebastian Droste. Közös produkciójukat Bécsben, majd Budapesten mutatták be; a megdöbbentő előadás hangulatát egy korabeli rövid dokumentumfilm és archív fotók érzékeltetik.[11] Az erős vizuális effektusok és a szélsőségeket sem nélkülöző eksztatikus előadásmód ragadta tehát magával Vaszary Jánost is. Felismerte az erőteljes kifejezés modernitását és aktualitását, megérezte a táncban a művészi hitelesség értékeit. Szenvedélyes

Vaszary János: Anita Berber, akvarell, 1923

nő jelent meg a színpadon, aki önálló individuumként vállalta testi-lelki vágyait, gyengeségeit és szenvedését.

Az intenzív művészlét és az önsorsrontó életforma azonban szűkre szabta a művészpár életét. Villámházasságuk viharosan ért véget, szétválásuk után külön-külön tartottak ugyanafelé a végzet felé. Droste New Yorkba hajózott, de rövidesen visszatért Hamburgba és szülei házában halt meg tüdőbajban és kokaintúladagolásban. Anita Berber tovább folytatta botrányokkal tarkított táncosnői karrierjét. Férjhez ment egy Berlinbe látogató amerikai táncoshoz, akivel európai turnéra indult. Lokálokban, kabarékban, revü-összeállításokban lépett föl, zajos orgiáival és botrányos kapcsolataival mindenütt kétes feltűnést keltett. Az alig huszonhat éves Anitáról készült Otto Dix-portréról kiélt arcú, megfáradt kurtizán – a berlini éjszakai élet jellegzetes alakja – tekint ránk.[12] Az alkohol és a drog fogságában vergődő asszony 1928-ban egy közel-keleti vendégszereplés során teljesen összeomlott, és már csak meghalni tért vissza Berlinbe. Huszonkilenc éves volt, és mindössze egy évvel élte túl Sebastian Drostét.

Ahogy Mistinguette vagy Josephine Baker a párizsi éjszakai élet tündöklő sztárjaiként vonultak be a modern szórakoztatóipar történetébe, úgy a tragikus sorsú Anita Berber a weimari Németország emblematikus nőalakjaként vált a korszak dekadens életformájának szomorú legendájává. A fiatal művésznő emlékezetes táncszerepeiről még életében sokszorosított porcelán díszfigurákat terveztetett a Rosenthal-cég[13], és ő volt a modellje annak az erotikus grafikai mappának, amely Lovis Corinth feleségének nyolc litográfiáját tartalmazta.[14] Leo Lania regényes életrajza egy későbbi filmváltozat és egy amerikai színházi produkció irodalmi alapjául szolgált.[15] Művészi pályájának legfrissebb, tudományos igényű feldolgozása Lothar Fischer munkája, akinek ezúttal mondunk köszönetet, hogy hozzájárult a mellékelt fotó-összeállítás közléséhez.[16] A korabeli dokumentumokat, leveleket, visszaemlékezéseket feldolgozó monográfia alcíme: Az éjszaka istennője. A történelmi távlat igazolta, hogy Anita Berber több volt egyszerű revütáncosnőnél. Művészi táncprodukciói az elragadtatás „isteni magaslataiba” vagy még inkább az érzékek „pokoli mélységeibe” vezették a színházi közönséget – ezt örökítette meg Vaszary János az itt közölt mesterien komponált akvarellen.

[1]Színházi Élet, 1923. 5. sz. 22. o.
[2]Papp Jenő: A meztelen táncosnő közönsége. Magyarság, 1923. április 8. o. n.
[3] Oláh Gábor: Naplók. Debrecen, 2002.
[4] Balázs Béla: A látható ember. A film szelleme. Budapest, 1984. 116. o.
[5]Anita Berber. 1923, akvarell, tus, papír, 470x370 mm, j.b.f.: Vaszary J., j.j.l.: Anita Berber. Pasztell változata: Jelenet, magántulajdon, Pozsony (Bratislava).
[6]Vaszary János: Párisi napok. Magyar Művészet, 1925. 2. sz. 155. o.
[7]Funkenstein, Susan: Anita Berber. Nude Dancer, Expressionist, Artistic Subject. Woman’s Art Journal, 2005. 1 sz. 26–31. o.
[8]Berber, Anita – Droste, Sebastian: Die Tänze des Lasters, des Grauens und der Ekstase. Wien, 1923. A fotók Madame d’Ora (Dora Kallmus) műtermében készültek.
[9]Kristálypalota [Szerecsen utca 35., ma Új Színház, Paulay Ede utca]. Színházi Élet, 1917. 49. sz. 47. o.; 1918. 1. sz.. 46. o.
[10]Richard Oswald: Prostitution / Das Gelbe Haus. 1919; Fritz Lang: Dr. Mabuse, der Spieler. 1921/22.
[11]Rolf Zuber rövid dokumentumfilmje: Moderne Tänze / Tänze des Lasters, des Grauens und der Ekstase. 1923.
[12] Ott Dix (1891–1969): Anita Berber portréja, 1925. Olaj, tempera, farost, 120x65 cm, Kunstmuseum Stuttgart.
[13]Constantin Holzer-Defanti: Koreai tánc, 1919; Pierette, 1920. (Porcelánfigurák, Rosenthal)
[14] Charlotte Berend-Corinth: Anita Berber. 8 eredeti litográfia. Berlin, 1919.
[15] Lania, Leo: Der Tanz ins Dunkel. Anita Berber. Berlin, 1929; Rosa Von Praunheim filmje: Anita. Dances of Vice. 1987; Mel Gordon színpadi produkciója: The Seven Dances of Lust. Los Angeles, 1994.
[16] Fischer, Lothar: Anita Berber. Göttin der Nacht. Berlin, 2006.

 

2007/5. 7-11.o.