All We Need is Love
Szenzáció a 6. Liverpool Biennálén
Mit várjon az ember, ha biennále címén az érzékeit és érzelmeit veszik célba, és ha a művészet meg akarja érinteni? Vajon a szenzáció mely értelmezése nyer teret? Csillámokkal teletömött érzelmi légballonokra vagy netán művészeti paradigmaváltásra számítsak? Mert szögezzük le az elején: ez lehet itt a tét.
Eric Berne pszichológus, a tranzakcióanalízis kidolgozója a lehető legszélesebb értelemben állítja: „Minden embernek szüksége van a simogatásra.”(1) Olyan – akár pozitív, akár negatív – ingereket (ún. stroke-okat) ért ezalatt, melyek jelzik, hogy egy ember tudomásul veszi a másik jelenlétét. Ez tartja fenn az élethez való affinitást. Ezért vágyunk kapcsolatokra, érintésre, emberi szóra, kifejezett érzelmekre és azok cseréjére. Ezek nélkül az emberi test és psziché megbetegszik.
A tranzakcióanalízis felől értelmezve az idei Liverpool Biennále ígéretes és heroikus vállalkozásnak tűnik. Kezdeti gyanakvásom nem lehetett egyedi,
gondoltam, amikor a 6. Liverpool Biennále (2) beköszönő szövegeit olvasgattam. Már a cím (Touched) is magyarázkodásra készteti a szerzőket. Ebben a puhának csúfolt művészeti közegben, melyben mintha épp a „puha” témák tartoznának a legkínosabb kategóriába, tulajdonképpen érthető is az igyekezet. Különösen, hogy a szenzációhajhász kiállítások tömege sem segíti a kurátorok misszióját.
Lewis Biggs, a biennále művészeti vezetője ugyan durva túlzásba esik, amikor az érzéki tapasztalás univerzalitásáról értekezik, Lorenzo Fusi, nemzetközi kurátor viszont kivételes problémaérzékenységgel és remek stílusban közelít a témához, és azon keresztül az egyes művekhez. Az egyik legfontosabb gondolatot mégis Biggs idézi Michael Hardttól és Antonio Negritől: „A szeretet az, ami hiányzik. Tisztában vagyunk vele, hogy sok olvasót hoz zavarba a kifejezés… Mégis hisszük, hogy a filozófia és politikatudomány lényeges fogalmának kellene lennie. Hogy ez mégsem így van, az a kortárs gondolkodás egyik legnagyobb gyengesége.” (3) Ez a biennále nem kevesebbre vállalkozik tehát, mint hogy testben, lélekben és kognitív szinten is megérintse a látogatót, hatással legyen rá.
Hogy reménykedhetünk a szándék sikerében, arra okot ad az is, hogy a Liverpool Biennále 1998-as alapítása óta gyors ütemben küzdötte fel magát Nagy-Britannia legjelentősebb kortárs képzőművészeti eseményei közé. A szervezők a kezdetektől fogva arra törekszenek, hogy minél több helyspecifikus, új alkotás szülessen a biennále égisze alatt – idén például több mint negyven. Ehhez pedig kivételesen izgalmas épületeket és tereket tudnak felajánlani a művészeknek, még ha nem is különösebben vidám okok miatt.
Liverpool, ez az egykor virágzó ipari központ a kolonializáció végével drámai hanyatlásnak indult, a mélypontot a Thatcher-éra jelentette. A munkanélküliség az egekbe szökött, a kikötőváros lakossága mindössze félmillióra csökkent. A hirtelen funkciótlanná vált ipari épületek szellemtanyákká váltak. Erre a jelenségre reflektál Cristina Lucas videója (Touch and Go, 2010), melyben a titokzatos nevű Europleasure International Ltd. épületével foglalkozik, és ott is mutatja be munkáját. A szabadságvágy, kontrollálatlan düh és frusztráció egyszerre jelenik meg, ahogy az egykori munkások és családtagjaik andalító zene kíséretében kövekkel dobálják be az épület ablakait. A homlokzaton a hiátusok által rajzolódik ki az üzenet: Touch and Go. Ez emlékezteti a járókelőt a folytonosan változó, bizonytalan körülményekre, melyeknek ki vagyunk szolgáltatva.
A 90-es évek közepétől, többek között a szolgáltatóipar megjelenésének köszönhetően lassú, de folyamatos javulás érzékelhető a városban. A központot szinte teljesen felújították, ám a kijjebb eső területek jobbára érintetlenek maradtak. A biennále egyik helyszínének, a Tate Liverpoolnak (és a Beatles Múzeumnak) is otthont adó Albert Dock pozitív példa, a London Eye-ra hajazó energiatemető óriáskerék viszont mindenképpen túlkapás. A 2008-as Európa Kulturális Fővárosa fedőnevű instant pénzpumpa szintén ambivalens eredményekkel járt. Új vagy régi, de továbbra is sok az üres, kiadásra hiába várakozó épület. Mindegyik más és más történettel, jellemzően olyanokkal, melyek joggal tartanak igényt művészek érdeklődésére. A Liverpool Biennále szervezői pedig nagyon helyesen arra törekszenek, hogy a művészek játékba hozzák ezeket az épületeket, reagáljanak rájuk és alakítsák őket.
Így tett többek között Benczúr Emese is, aki a Day by Day projekt után ismét a jövőről való gondolkodásra hív a Futurist mozi hirdetőtábláján elhelyezett impresszív neonfelirattal: Think About Your Future (2010). A kultúrák keveredésének konfliktusai ihlették Do Ho Suh-t, aki a kínai negyed közelében, két épület közti szűk résbe „pottyantott be” egy tradicionális keleti házat (Bridging Home, 2010). A punk rock amerikai fenegyereke, Raymond Pettibon a punk esztétika jegyében alakított tovább egy telegraffitizett garázst a szórakozónegyed közepén, míg Danica Dakic´ Liverpool nevezetes katedrálisában, Tony Cragg-szobrok közvetlen szomszédságában mutatja be videóját (Grand Organ, 2010).
A helyszínek változatossága azonban ezzel nem merül ki. Évről évre számos intézmény kapcsolódik be a biennáléba, így az Open Eye, Anglia egyik legelismertebb fotós galériája. Lars Laumann, akit többek között a berlini fallal összeházasodott Eija- Riitta Eklöf Berliner-Maurerről készített videójáról ismerhetünk, ezúttal a cenzúra témájával foglalkozik a Franny és Zooey iráni filmadaptációján, valamint Selma Lagerlöf Nils Holgerssonján keresztül. A „csodálatos kalandok” célja Svédország történelmének és földrajzának bemutatása volt. A faji kutatásokban involvált, egyébként Nobel-díjas író az ország délnyugati részében fekvő Halland tartományt azonban „kifelejtette” a katalógusból. Azt ugyanis etnikailag tisztátalannak tartotta.
A Bluecoatban Nicholas Hlobo színes szalaglabirintusában bolyongani nyugtalanító fizikai élményt jelent, az A Foundation egyik félreeső, de gigantikus ipari terében pedig Sachiko Abe performance-a kavar fel. Abe álló nap magányosan üldögél hófehér ruhájában. A csendet monoton hanghatás töri meg: az előtte heverő üres papírlapokat a művész aprólékos műgonddal szabdalja hajszálvékony csíkokra, melyek szép lassan hatalmas, hófehér papírboglyává épülnek (Cut Papers, 2010). Hasonlóan lenyűgöző alázat jellemzi Tehching Hsieh-t, aki a FACT-ben (Foundation for Art and Creative Technology) állítja ki One Year Performance-ának dokumentációját 1980–81-ből. Hsieh egy évre száműzte magát a társadalomból egy szűk szobába. Minden nap minden egész órájában portréfelvételt készített magáról, amit egy blokkolóórán is dokumentált.
A hatalmas kiállítótérben katonás rendben sorakoznak az önarcképek. Az ázsiai érzelemkifejezés-korlátozási szabály ellenére, ha figyelmesen fürkésszük, lassan megismerjük ezt a különös arcot. A legapróbb rezdülésekből olvasva érzékelhetjük a lelki hullámvölgyeket és heroikus magaslatokat, melyeket a művész átélhetett a repetitív folyamat közben. Hsieh munkája a FACT Mother Touch kiállításának része, mely a gyökerektől való elszakadás, a szeparációs szorongás és a feltétel nélküli szeretet kérdéseivel foglalkozik. Meiro Koizumi megkapó alkotása egy felnőtt férfi drámája, aki mobiltelefonjába kapaszkodva, halott édesanyjának tesz vallomást Tokió zsúfolt utcáin (My Voice Would Reach You, 2010). Minouk Lim infravörös hőkamerával készített alkotása (The Weight of Hands, 2010) pedig az emberi test melegének metaforikusságával játszik.
A belső folyamatok megjelenítésének, a hozzáférhetőségnek egy másik aspektusa jelenik meg Rosa Barba indusztriális lowtech szobrában (Free Post Mersey Tunnels, 2010). A gigantikus csőlabirintus a föld gyomrának perisztaltikáját – a liverpooli metró zaját – vezeti fel a Renshaw Street-i biennále helyszín 4. emeletére. A Renshaw utcai teret Lorenzo Fusi három tematikus kiállítása tölti meg. A The Human Stain a kimondatlan birodalmába invitál, énünk elfojtott rétegeiben végez mélyfúrásokat. Ebbe a szekcióba elsősorban festők kaptak meghívást, köztük Kis Róka Csaba is (Dynamism of Love, 2010). A fiatal magyar művész markáns, társadalmi normákat aláaknázó, erőszakkal és iróniával teli alkotásai előkelő helyre találtak Markus Schinwald és Edi Hila festményei között. A Re:Thinking Trade szekció alternatív gazdasági formákat mutat be.
Hagyományosan úgy tartjuk: az idő pénz. Az időbankok elve azonban épp fordított: a pénz az idő maga. Julieta Aranda és Anton Vidokle Time/Bank című projektjébe bárki bekapcsolódhat a világhálón (4), aki az ún. Ithaka-órákhoz hasonló elven cserélné el idejét (szolgáltatást, tudását) másokéval. Lee Mingwei viszont semmit nem kér cserébe azért, hogy megvarrja a látogatók elszakadt ruhadarabjait. A javításokat azonban nem rejti el, sőt: rikítóan színes cérnáival hívja fel a figyelmet a szakadásokra (The Mending Project, 2009). Mingwei mellett számos művészt foglalkoztat az egymással való törődés fontossága és kínzó hiánya. Mind közül talán épp egyszerűségével emelkedik ki Song Dong videója, a Touching the People (2010). Az embereket nem csak Kínában tartja vissza társadalmi szabályok sokasága attól, hogy megérintsék, megsimogassák egymást – akár fizikailag, akár emocionálisan.
Dongot édesapja sosem ölelte át. Talán ezt a fájó űrt pótolja, amikor emberek testére vetíti rá gyengéden simogató kezét. A Liverpool Biennále nem egyszerűen tematizálja az érzelmeket, de az emóciók megkopott rangjának visszaadását követeli a kortárs gondolkodásban. Egy paradigmaváltás előszele? „Ha nem simogatják a gerincagyadat, akkor kiszikkad” – mondja Berne. A Beatles egyszerűbben fogalmaz: „All we need is love.”
(1) Eric Berne: Games People Play. The Psychology of Human Relationship. Ballantine Books, New York, 1964
(2) Touched. 6. Liverpool Biennále. 2010. szeptember 18 – november 28. Kurátorok: Lorenzo Fusi, Peter Gorschlüter (Tate Liverpool), Patrick Henry (Open Eye Gallery), Sara Jayne Parsons (the Bluecoat), Mike Stubbs (FACT), Mark Waugh (A Foundation Liverpool).
(3) M. Hardt – A. Negri: Commonwelth. Harvard University Press, Cambridge, MA, 2009. p. 79. (fordítás S. T.)
(4) www.e-flux.com/timebank