PICASSO ÚTI FÁK

Fáy Miklós

Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek.” Ezt írja Illyés Gyula Bartók-versében, ami számomra folyamatos döbbenet, nemcsak Picasso miatt, bár nyilván nem valami nagy gondolat egy versbe belerángatni az akkoriban, 1955-ben egyértelműen a világ legnagyobbjának, legellenállóbbjának, legavantgárdabbjának és legakármilyenebbjének tartott képzőművésze nevét.


Daniel-Henry Kahnweiler, Maurice Jardot, Aczél György a műcsarnoki Picasso kiállítás megnyitóján, 1967. április 8. Forrás: Műcsarnok, Budapest, Irattár

„ Lehet, hogy ócska kis csel, ahogy a vers eredetijében ócska módon hangzik el Zerkovitz neve is (ezt később Illyés kijavította), mindenesetre megpróbál közösséget teremteni közte és Picasso között, megpróbálja meggyőzni az olvasót, hogy ők ketten valahogy egy dolgot mondanak, és melléjük csatlakozik Bartók is. Hárman vannak az általános félreértésben: azért készülnek ezek a ronda dolgok, csúnya képek és csikorgó zenék, mert a világ visszásságát csak így lehet ábrázolni. Minél rondább, annál igazabb. Minél igazabb, annál rondább. De jó is, hogy vége van az ötvenes éveknek. Hogy Picasso nem a Guernica meg a békegalamb, hanem Eva, Olga, Marie-Thérèse, Dora, Françoise és Jacqueline. Egyik művész-sztereotípiából bukunk bele a másikba, nyilván nem véletlen, hogy értelmes ember ma nem hivatkozik Picassóra, csöndben mondja, hogy neki ez nem sokat jelent, ő nem bírja. Legyen a tömegeké, de értelmes ember nyilván ilyet sem mond, nem beszél magas lóról, nem képzeli magáról, hogy külön áll, valami magaslaton, és onnan szemléli a Picasso körül kerengő ostobákat.
   Ha dönteni kellene, mégis melyik Picasso- félreértés tetszik jobban, akkor szívesebben maradok a mában. A hős Picasso mégis képtelenségnek tűnik, legfeljebb meghatódni lehet a neki címzett ötvenhatos leveleken, kedves Mester fessen egy új Guernicát Budapestről, ahol piros a vér az utcán. Igen? És akkor mi lesz? Az oroszok a homlokukra csapnak, és kivonulnak? A világ értelmisége fölháborodik? A világ értelmisége végül is mást sem csinál, csak fölháborodik, lehetőleg valami távoli jelenség miatt, amiről pontos fogalmai nincsenek, tenni pedig végképp nem tud ellene. Ha valakinek ebből a Picassóból elege van, ha valaki úgy gondolja, hogy ezeket az időket még visszasírni sem érdemes, nem csodálkozom. Helyettem ne háborodjon föl senki, helyettem ne emelje föl a szavát valaki a tengerparton. Majd ha én lakom ott, szívesen fölemelem a szavam a társadalmi igazságtalanságok ellen, addig kíméljük egymást.
   De közben ott van ez a másik Picasso, aki azóta kísért, amióta építőtábori könyvraktárosként elemeltem a Brassai-könyvet, Beszélgetések Picassóval. Vagy talán még korábban kezdtem, amikor az általános iskolában kizavartak a tanóráról, és unalmamban a folyosói faliújságot bámultam, rövidgatyás, kopasz bácsi álldogált egy bronzkecske mellett. Csak a képre emlékszem, de az évszám nyilván 1973, tavaszi, friss hírek. Nyilván van, aki meg tudja magyarázni, hogy miért van egy személyiségnek akkora ereje, hogy egy kilencéves büdös kölyök is megáll a képe és a műve előtt. Nyilván van, akit ez az erő is taszít, úgy érzi, hogy közéjük áll, mármint a kép nézője és a kép közé, és beindul ez a fejlettebb bennfentes kapcsolat. Nálam ez olyan szintre jutott, hogy a Brassai-fényképek útmutatása alapján még egy kockás mamuszt is beszereztem, és csak akkor bizonytalanodtam el a ruhadarab menőségét illetően, amikor a takarítónő „jó kis házicipő”-nek mondta, és megkérdezte, hol vettem.
   Elmúlt, többé-kevésbé elmúlt, csak Picasso maradt, mint az Üllői úti fák, emléknek, hogy volt ifjúság. Nevetséges, tudom, de talán más is megküzdött ezzel, hogy valahová beállította magát a sorba, mennyire van távol Picassótól. Utálja Françoise Gilot-t, mert ez az ostoba nő azt képzeli, valahogy egy szintre kerülhetett festőként azzal az emberrel, akivel szexuális életet élt. Kineveti Juan Gyenest, aki nyilvánvalóan túldimenzionálja kapcsolatát Picassóval, miatta fényképezte a bikaviadalokat, meg ott volt a nyolcvanadik születésnapon (ahogy Orosz Adél is, ő viszont erről nem szokott beszélni). Milyen viccesen kegyetlen a fénykép: amikor Gyenes önkioldóra állította a gépét, hogy legyen közös fényképe a mesterrel, Picasso az exponálás pillanatában éppen lehunyja a szemét. Szereti a kutyákat körülötte, Kazbek az afgán agár, Yan a boxer. Lump, a tacskó, amelyik megette a Picasso által dobozból készített műnyulat. Az egyetlen kutya, akit Picasso fölvett (még jó, azelőtt inkább nagy testű ebei voltak), aki tíz nappal Picasso előtt halt meg, hozzá hasonlóan valószínűtlenül élemedett korban, 18 évesen.
   Mit is akarok mondani. Tele a fejem értelmetlen adatokkal, tényekkel, képekkel, amelyek közelebb visznek a festőhöz, és nem tudom, nem visznek-e távolabbra a képektől. Már azt sem tudom, hogy létezik- e ez a kettősség, nem kerülnék-e még messzebb tőle, ha a 20. század művészetét akarnám megtapasztalni egy életművön belül, és Sztravinszkij meg kubizmus, Apollinaire és a szürrealisták járnának a fejemben. Azt értem csak, hogy elégedetlen vagyok a pillanatnyi helyzettel, hogy kevésnek érzem ezeket a neveket, amelyek eszembe jutnak: Sabartés és Paloma, Massine, Gyagilev, Satie. Az avignoni kisasszonyok, akik persze a barcelonai Avinyó utcából valók.
   Újraélednek a régi reflexek egy ilyen kiállítást látva. Eszembe jut a sok Ovidius- illusztráció, ugyanitt, az ember kicsit tántorgott, amikor kijutott újra a napfényre, miért nincs bennem huszonévesen annyi élet, mint ebben a vénemberben a halála előtt? Közben meglehetősen gyanús, hogy nem helyes a viszonyulás, ez egy festő, nem egy csíkos pólós, szexuálisan túlfűtött ürge, aki véletlenül fest is. Hogyan lehetne átkapcsolni?
   Az egyik lehetőség nyilván a hátrébblépés. Helyretétel, az mégsem úgy történt, nem ő találta ki, nem ő a 20. század, nem őt szeretjük, hanem, mondjuk, a benne lévő Matisse-t. Az igen, az festmény, nem úgy, mint ezek az eszelős vonalazások, a megtévedt grafikus, akinek ecsetet nyomtak a kezébe. Szelíd mosollyal fölmenteni: nem lehet ezernyolcszáz jó képet festeni… Nem tudom, ezt valahogy még gyűlöletesebb kiindulási pontnak érzem.
   Menj oda, és hagyd, hogy a képek hassanak. Marie-Thérèse szobra, nagy, bazi bronzdarab. Jó, de már láttam fehéren, gipszből Brassai képén, talán úgy szebb is. Nincs tiszta lap. Ki van írva, hogy Picasso. Ott van hússzorosra nagyítva a feje. Együtt öregszünk, és nem vágják ki a fákat az Üllői úton. Most ez baj?


Pablo Picasso: Jacqueline összekulcsolt kézzel, Vallauris, 1954. június 3., olaj, vászon, 116 × 88,5 cm, Musée national Picasso-Paris, Jacquline Picasso-hagyaték. 1990

Picasso – Alakváltozások, 1895–1972, Magyar Nemzeti Galéria, 2016. július 31-ig.