A reneszánsz Magyarországon

Könyvkritika

A magyar reneszánsz fő baja, hogy amit ismerünk belőle, az már nem létezik, ami pedig még megvan, az senkit sem érdekel. Ha valaki a korszakhoz pátoszmentesen próbál hozzányúlni, menthetetlenül mítoszokat rombol. Így tesz Mikó Árpád is, a Magyar Nemzeti Galéria kiváló reneszánszkutatója, aki a Corvina kiadó magyar korstílusokról szóló könyvsorozatának legújabb kötetét jegyzi.
 



 
Mikó Árpád: A reneszánsz Magyarországon. Corvina, Budapest, 2009, 204 oldal, 4490 Ft

 Mikó nem udvariaskodik, lekever pár pofont a Mátyás-legendáriumnak. Persze amit leír, egy-két évtizede a szakértők körében már jól ismert, de a köztudatban élő Mátyás király-képpel sehogy sem egyezik. Arról van szó, hogy a hízelgő Bonfininek nem szabad nagyon hinni, nem azért, mert mindig lódított, hanem mert vérbeli humanista volt, aki a klasszikus latin szókészlettel tudta csak körülírni a középkori épületeket is. Vagyis egy gótikus zárterkélyből – persze csak papíron – gondolkodás nélkül varázsolt görög oszlopcsarnokot, amit mi olaszos lodzsaként fordítottunk le. Az ebből kibontott palotakép tökéletesen hamis. A művészettörténet (és a nagy mérvű pusztulások miatt a régészet) jelenlegi állása szerint Mátyás nem itáliai palazzókat emelt, hanem csak hozzátoldott a Zsigmond király alatt épített pazar gótikus várakhoz. Igaz, azt kiváló itáliai mesteremberek segítségével tette, reneszánsz márványkapukkal, szökőkutakkal díszítve, majolikacsempékkel kibélelve a középkori tereket. Tekintve, hogy az Alpokon túl ekkor még nem álltak hasonlóan modern, reneszánsz enteriőrök, vállalkozása így is grandiózus volt. (Még akkor is, ha nemcsak humanista neveltetése inspirálta, hanem alacsony származásából eredeztethető komplexusa.) A magyar reneszánszkutatás legnagyobb tragédiája, hogy ebből a pompás udvarból gyakorlatilag csak a corvinák maradtak meg, azok is szétszóródva a világban. A másik gond pedig a 19. századi reneszánsz (a „röneszansz”) szellemi konstrukciója, ami Kelet- és Közép-Európában nehezen működik. Itt ugyanis a késő gótika a 16. században még jócskán virágzott, helyenként összefonódva a reneszánsszal. Maga a reneszánsz pedig a barokk katolicizmust elutasító Erdélyben még a 18. század elején is vezető irányzat maradt. Mikó inkább használja a korabeli all’antica, vagyis az „antik módra” stílusmegjelölést. Ugyanis a reneszánsz spiritusztól függetlenül az antik rozetta, a fogazott párkány és a perspektíva egyszerű divatként is elterjedt Európában. Mikó gyönyörűen megírt könyvében így bőven teret engedhet a Jagellók felemás humanizmusának és a Mohács utáni sokszor meglehetősen provinciális hazai emlékanyagnak, a faragott síremlékektől az ötvösművészetig. Vagyis nemcsak a sosem volt, de teljesen megsemmisült Mátyás-univerzummal foglalkozik, hanem a kései reneszánsz gazdag és izgalmas termésével is.

R. G.

Artmagazin 2009/ 4. 81.o.