Interjú Braun Andrással

Topor Tünde

Szeptemberben, 48 éves korában meghalt Braun András képzőművész, aki után különleges technikákkal létrehozott – montírozott, különböző sablonokra fújt – pszichedelikus absztrakt képek maradtak. Méltatás helyett olyan beszélgetést közlünk vele, amely egy róla tervezett portréfilmhez készült videofelvétel hanganyaga. A portréfilmhez először egy nyaraláson, a Tisza mellett készültek felvételek, majd András Aradi utcai műtermében. A műtermi beszélgetés eredetileg két részből állt volna, ebből sajnos csak az első rész valósult meg, amelyben a kezdetekről, az indulásról esett szó; azt, hogy hogyan dolgozik, miket csinál éppen, már nem sikerült felvenni.
Az itt közölt interjú a 2012. november 6-án rögzített beszélgetés minimálisan szerkesztett változata; igyekeztünk az eredeti szövegből minél többet megtartani.





Braun András, 2012. november 6.

Topor Tünde: Amikor gyerek voltál, milyen kép élt benned a művészekről? Ismertél-e személyesen is valakit, egyáltalán milyennek képzelted a művészeket?
Braun András: A külsőségek alapján könnyű elindulni; igen, ismertem művészeket, köztük olyat is, aki talán túlságosan sokat adott a külcsínre – a hetvenes évek elején még simán belefért a feltűnősködés, lila nadrág, meg amit el lehet képzelni… De voltak olyan aknaművészek, akik meg éppen hogy belesimultak a környezetükbe és meg nem mondtad volna róluk, hogy azok.

Tehát a hetvenes években vagyunk, de hol?
Tiszaújvárosban, azaz Leninvárosban.

Oda születtél?
Miskolcon születtem, de apám a Tiszai Vegyi Kombinátban kapott állást és odaköltöztünk. Tizennégy éves koromig, a Képzőművészeti Szakközép kollégiumáig ez volt a közegem, hétvégeken pedig Miskolc, a Miskolci Galéria, ahol szintén volt művésztársaság.

Jártál bent apádnál a gyárban? Tudtad, hogy mi volt ott?
Á, nem – elég volt annyi nehézfém-terhelés, amennyit így is, úgy is megkaptunk a kéményekből dőlő, szép sárga füstből. Volt akkor is védő erdősáv és a várost úgy építették, hogy ne az uralkodó szélirányba essen, de hiába, ha fordult a szél, akkor kaptunk rendesen. Nem mondom, hogy ezért vagyok ilyen, de volt vizsgálat, ami kimutatta, hogy valóban elég nagy dózist kaptak az ott lakók, köztük én is, ami már csak velem együtt bomlik majd le úgy ötszáz év alatt.



Az Aradi utcai műterem padlójának részlete

Az első művészeti élményeid akkor Leninvároshoz kötődnek?
Hogyne. Ott élt akkor Pataki János, aki rajzszakkört vezetett gyerekeknek. Ovisok, kamaszok, de még felnőttek is megfordultak ott hetente egyszer, egy délután. Az erdő szélén, az ipartelepen, egy csőszerelő műhelyből átalakított jó kis műteremben volt a foglalkozás, amire én nagycsoportosként és később általános iskolásként végig jártam. Itt nem volt beiratkozás, ez nem is volt hivatalosan meghirdetett szakkör. Pataki úgy gondolta, tud adni valamit, és tényleg sokat tudott. Gondold el, melyik az az óvodás, aki monotípiát csinálhat, vagy akár rézkarcot? Még a művészek gyerekei sincsenek ilyen kiváltságos helyzetben. Ő festő volt ugyan, de attól még mindenféle felszerelés volt a műhelyben, ha szobrot akartam csinálni, akkor faraghattam, mintázhattam is. Mindent ki lehetett próbálni, nagy szabadságot adott, de mindig voltak nagyon jó ötletei is, amivel terelgetett bennünket. A monotípia is pont ilyen volt, meg lehetett fordítani, leszedni, hengerelni, csupa olyasmi, amit a gyerekek szívesen csinálnak, mert kísérletezés, kaland az egész.

Hogy kerültél oda, ő választott ki téged?
Akkor ez még kisváros volt, nem generációk óta ott élő emberek közössége, hanem az ipar és a munka miatt odatelepülőké, de attól még mindenki ismert mindenkit és sokan össze is jártak. Anyám női szabó volt, sokan megfordultak nála a „szalonban”, többek közt a Pataki Jani felesége vagy a nagy ABC vezetőjének és a benzinkutasnak a felesége – jöttek ruhát varratni, dumcsizni. Valahogy ennek az ismeretségnek a mentén kerültem Janihoz. Nem tudom, miből derült ki, hogy ez engem érdekel, de tény, hogy nagyon bejött. A hely is tetszett, a szabadság is, hogy azt csinálhatom, ami az eszembe jut és az élmény, hogy bármihez nyúlok, abból lesz valami.

Innen jött a vagdosás, amit most is csinálnál, ha nem lennénk itt? Vagy lehet, hogy anyukádtól? Mesélj róla!
Először egy férfiszabászatban dolgozott, de valamikor a hetvenes években női szabóként lett kisiparos. Miskolcon járt iskolába, de a leninvárosi szalonja már angol– francia női szabó szalon volt – ahogy a hetvenes évek elején dukál: ABBAdilivel, trapéznadrággal. Részt vett divatbemutatókon, BNV-re (Budapesti Nemzetközi Vásár) hozott fel modelleket – nagyon komolyan vette. A szabászat nagyon kreatív dolog, nemcsak a varrógépet hajtod ezerrel. Rengeteg munkát fektetett bele. Akkor még mindennapos volt, hogy a nők varratnak maguknak új ruhát családi eseményekre vagy csak a szezonra. Volt divatlap szabásminta melléklettel, de azt is le kellett tudni rajzolni, amit a kedves vendég megálmodott. Egyébként nemcsak anyám, apám is nagyon kreatív volt, csak egy olyan korban, amikor ezt aprópénzre kellett váltani. A művészet meg sem fordult a fejükben. Kellett egy rendes szakma, de azon belül aztán elszállás. Én is sokat voltam a szalonban, forgattam a divatlapokat is, de a vágás nem onnan jön – vagy persze ki tudja… A családban él egy történet az első kreatív megnyilvánulásomról, amire én persze nem emlékszem. A nagyszüleimnél voltam Miskolcon, ahol a dédnagyapám mindent összegyűjtött (háborús nemzedék), tele volt a ház és az udvar mindenféle izgalmas holmival. Volt egy halom kiegyenesített, kikalapált szög egy kis faládában. Még járni is alig tudtam, de a favágó tuskót a kiegyenesített szögekkel egy délután alatt televertem. Hagytak, mert látszott, hogy jól el vagyok és megtanultam kalapálni is. De később is, ha kaptam egy darab papírt, ollót, pláne ragasztót, akkor abból biztos csináltam valamit. Nem lehetett nem észrevenni, hogy engem ez leköt, érdekel, sőt csak ez érdekel. Van egy korai élményem is még a szakkör előtti időből. Az oviban sosem tudtam aludni, ezért, hogy szem előtt legyek, az óvó néni asztala mellé állították az ágyamat és onnan figyeltem, hogy az óvó néni nagyon szenved valami munkával. Cilindereket kellett készítenie valami ünnepségre fotókartonból, de nem ugrott be neki, hogyan kell hozzáilleszteni a cilinder tetejét és a karimát a hengeres részhez. A takaró alól sasolva ajánlkoztam rögtön, hogy segítek és elmagyaráztam neki, hogy körkörösen be kell vagdosni, behajtani, aláragasztani, aztán ugyanezt alulról visszafelé a peremmel és kész. Attól fogva mindig segíthettem alvás helyett.

 

  

Két kocka egy 1988-as 35 mm-es kísérleti kisjátékfilm próbafelvételeiből. A filmnek András lett volna a főszereplője, amely végül nem valósult meg, de nemrégiben előkerült a próbafelvételekből 1 perc

 

  

Vecsenynél a Tiszán. Háttal Bek Balla Mónika

 

Akkor ezek után egyértelmű volt, hogy az általános után a Kisképzőben a helyed...
Igen, felvettek ugyan máshová is, de engem akkor már más nem érdekelt.

Feljöttél tizennégy évesen Pestre. Milyen volt a Kisképző?
Koleszos lettem, nagyon sokat dolgoztam és tanultam. A mi szakkörünk ugyanis nem az akadémikus képzésről szólt. De még amikor otthon szóba került a Kisképző, Jani, aki egyébként nem végzett főiskolát, pontosan tudta, mit kell csinálnom, mire számíthatok. Mellesleg az ő munkáin sem látszik, hogy benne van a kezében ez az egész, az akadémiai stúdiumokkal együtt. Tíz napig napi nyolc órában foglalkozott velem, felkészített a felvételire. Olyan volt, mintha iskolába jártam volna, de egész nap rajzoltam és megtanultam az alapokat. Az általános iskolai rajzórák nem voltak rám nagy hatással, amit tudtam, azt Janitól tanultam. A Kisképző nagyon jó volt abból a szempontból, hogy az egyik legkevesebb kötöttséggel a festő szak járt. Voltak kötelező feladatok, tűzzománc, üvegablak – tehát a technikai dolgokat meg kellett tanulni, rajzra viszont a Károlyi Zsigához kerültem elsősként, akkor még ő is csak két-három éve tanított ott. Azokkal a dolgokkal foglalkoztunk, amik őt is érdekelték. A tananyag az ő szűrőjén ment át, tehát egy gondolkodó ember és nem egy rutinba belefáradt mester közvetítésével vettük sorra az akadémiai stúdium lépcsőit, a mindenkinek kötelező kockológiától és csendélettől kezdve. Anyám a múltkor megkérdezte, hogy hova mennék vissza vagy mit változtatnék meg az eddigi életemben, és azt feleltem neki, hogy a Kisképzőbe mennék vissza. Tényleg rengeteget dolgoztam, bejártam a többi szakra is, pontosan azért, mert minden érdekelt, amivel még nem volt dolgom. Az üveg szak például. Üveghuta nem volt Leninvárosban és bronzot sem tudtunk önteni a szakkörben. Szóval visszamennék, de csak hogy még többet tanulhassak. Igaz, megbuktattak fizikából és matekból, mert ezek különösebben nem érdekeltek, de ami kellett nekem, például a geometria vagy a fizika gyakorlati része, abban mindig jó voltam és tudtam is használni. (A Főiskolán meg simán levizsgáztam abból, ami a Kisképzőn ragadt rám.) Apám, nagyapám villanyszerelő volt, nagyapámmal sokat jártam nyáron szerelni, dolgozni. A miskolci templom harangját együtt elektromosítottuk – az például meghatározó élmény volt. Az ilyenfajta problémamegoldást nagyon szerettem. Elszállhattam volna és lehettem volna afféle barkácsoló művész, amiből lássuk be, van egypár. Csörgő mondjuk kivétel. Mert ő barkácsol ugyan, de pontosan tudja, hogy mit csinál, miközben sokan csak próbálkoznak, aztán technikust hívnak, hogy csinálja meg. Na, én meg tudom csinálni, de nem szálltam el ebben – saját döntésem volt, hogy a táblaképre szorítkozom.

Mikorra tehető ez a döntés, mikortól vannak csak táblaképek?
Szakközépben még a technikai tudás és alapvetően a figurális dolgok érdekeltek. Néhány régi rajzomon ma már látom, hogy csak feladatnak tekintettem. De akkor még nem körvonalazódott, mit akarok: az egyik kép ilyen volt, a másik olyan – erősen feladatfüggő. Persze ez valamennyire ma is így van, hiszen a kép diktál: nem én nyomasztom le a képet, hanem ő dob fel engem – ha lehet így mondani. A táblakép pedig úgy jött, hogy amikor a Kisképző után nem vettek fel a Főiskolára, akkor Óbudán béreltem egy kis műteremlakást, ahol elkezdtem nagy méretben, olajjal vászonra festeni. A szakközépben nem is dolgoztunk vászonra, inkább farostlemezre. Eldöntöttem, hogy ez már nem tanulmány, hanem kép lesz. Fél év alatt csináltam tizen-egynéhány festményt.

Milyenek voltak ezek az első képek?
Előtte nem túl fényes körülmények között laktam egy munkára teljességgel alkalmatlan műteremben, ahol sok kis vázlatot készítettem, amik meg is maradtak (most már inkább rajzolok, de azok montázsok voltak). A nagy képek festése persze igazából mégis tanulmány volt. Megtanultam, hogy hogyan tudom a vázlatokat nagyban is megcsinálni, mivel a gesztus, a hozzáállás nyilván nem úgy működik nagyban, mint kicsiben. Kísérleteztem akrillal, olajjal, különböző trükkökkel, spray-vel már akkor is – bár sosem voltam street-artos. Filmben, kivitelezésben graffitiztem és használtam spray-t, de saját melókban a szakközépben nem fújtam. Megkerestem tehát azokat az eszközöket, amik nagyban is működtek.

Ezek absztrakt vagy nonfiguratív képek voltak?
Teljesen nonfiguratív absztrakt, nem pedig absztrahált valami.

És milyen színeket használtál?
Voltak köztük olyanok, amik később abszolút jellemzőek lettek, például sárga-narancs- vörös. De volt kék, zöld, fekete, még ezüsttel is próbálkoztam.

Akkor most már a Kisképző után vagyunk. Hogyhogy nem vettek fel a Főiskolára?
Még élt a Kádár, ez akkor volt. És a párttitkár, aki egyben matektanár volt a suliban (igaz, engem nem ő tanított) negyedik év végén behívatott, és felajánlotta, hogy válasszak, matekból vagy fizikából bukok meg. Tök rendes volt, nem? Egyikből meg kell buknom, de legalább én választhattam. Akkor még csak ez az egy képzőművészeti szakközép volt az országban, szakmai tárgyakból is kellett érettségizni, amit más gimiben nem lehetett megcsinálni, így nyilvánvaló volt, hogy nem is érettségizhetek. Egyedül buktam az évfolyamon, csak miattam pedig nem csináltak pótérettségit. Attól még elmentem felvételizni, de mint kiderült, nem én voltam az első a történelemben, aki a Kisképzőből így próbálkozott. Ezért eleve odatelefonáltak a Kisképzőbe, hogy ki az, akinek nem sikerült ezt az akadályt vennie. Harmadik napra ez ki is derült és el is küldtek. Nem vettek fel, és akkor kezdtem el dolgozni magamnak, akkor kezdtem festeni az óbudai műteremben.

Meddig tartott ez az állapot?
Nem sokáig, úgy fél évig, ha jól emlékszem. Közben pénzt is kellett keresni, dolgoztam a Balázs Béla Stúdióban hivatalsegédként, filmekben díszletet csináltam, meg úgy mindenbe belekóstoltam azon a téren. Aztán másodjára vagy hát hivatalosan elsőre – miután letettem a pótérettségit a következő évben – felvettek a Főiskolára.

Ott kinek az osztályába kerültél?
Elsőre nem a Zsigáéba. Ez még ugyanis az úgynevezett „főiskolai forradalom” előtt volt. Dienes Gábor vett fel.

Akkor még a tanár választotta ki, hogy ki kerüljön az osztályába?
Iiigen, igen, nagyjából. Azt, hogy festő, azt beírtad, de hogy melyik tanár lát benned valamit, azt ők döntötték és intézték el egymás között. Nem feltételezem a Dienesről, hogy olyan csuda jó szeme lett volna a diákválasztásra, mindenesetre a Tölg (-Molnár Zoltán – T.T.) ismert engem a Kisképzőből, ők ketten meg spanok voltak, a Tölg szerintem úgy gondolta, nekem a Dienes jó lesz és ezt így megbeszélték. De a Tölg sem tanított akkor még a Főiskolán. Aztán másodikban volt az, hogy nem értem rá nagyon iskolába járni, nem is vizsgáztam.

Miért, mi történt?
Dolgoztam színházzal is, és a félévi vizsgaidőszakban pont egy hónapig voltunk az Árvai Gyögy – Bozsik Ivett-féle Természetes Vészek Kollektívával az Egyesült Államokban fellépni. Én voltam a technikus, a díszletért, világításért, hangért felelős harmadik, akinek nem kell színpadra lépnie, a keverőpult mögött állnia vagy az egészet fejben tartania, de meg kell olda nia minden az előadással, utazással kapcsolatban felmerülő problémát. A BBS-en keresztül kerültem kapcsolatba velük, a Kamondy Áginak volt éppen egy filmje, arra kifejezetten engem kért ki mint rendezőasszisztenst. Őt pedig úgy ismertem meg, hogy a vizsgafilmjéhez a Kisképzőben keresett szereplőket és engem is kiválasztott. Ott díszletet is csináltam már. Kiki és a hímek volt a címe, és meg kell hogy legyen az archívumban még. Tehát a félévi vizsgákról a TVK miatt maradtam le, az év végiekről pedig azért, mert az akkori csajom, szintén táncosnő, Noémi kiment Olaszországba. A második vizsgaidőszakban (amikor nem lehetett műtermet használni) én is elutaztam Olaszországba, szétnéztem, lestoppoltam Rómáig és ott bekkeltem ki a vizsgaidőszakot. Úgyhogy halasztanom kellett egy évet, na de addigra jöttek a forradalmárok és elérték azt, hogy a Károlyi is oda jött tanítani. Károlyi össze is adta az éveket, hogy mennyit jártunk együtt iskolába a Kisképzőn és a Főiskolán. A mai napig jó a viszonyunk, ami már a Főiskolán kollegiális volt. Hiszen volt egy osztálya, akiket nem ismert még. Oda járt a Káldi Kata, a Szabó Dezső az aktívabbak közül, a szakközepesek közül a Gaál András – na most megint olyat mondtam, akit talán nem kellett volna. Voltak tehát, akikből aktív művész lett, de nem jellemző, hiába festő szak, hiába Károlyi – azért jobb volt az arány nyilván, mintha a Kisképzőt végzetteket nézzük, ahol iparművészet, alkalmazott művészet ugyanolyan arányban volt a szakmai tárgyak mellett és a termelékenység is fontos tényezőnek számított.



4711, 2009 papír, akril, vászon 140 × 140 cm



Borúra derű, 2009 papír, akril, vászon 140 × 140 cm

Itt a Főiskolán azonban már a magas művészet volt, nem?
Igen, de itt is táncrend (tanrend) szerint haladtak a tanárok. Zsigában mindig az volt a jó, hogy csináltál valamit és ő személyre szabottan tudott tovább vezetni belőle. Nagyon tájékozott volt és érdekelte is a dolog. Mindig azt mondta, hogy gondold végig, hogy ez most miért pont ilyen lett – akár egy rajzról vagy csak egy firkáról volt is szó. És ha nem ismered, akkor nézz utána ennek és ennek. Egy főiskolásnak mindig lehet olyan művészt mondani, akinek a munkájára hasonlít az övé. Ha megnézed azt a művészt, látsz egy életművet. Azt is, hogy honnan kezdte, hogy alakultak a dolgai. Akkor még könyvtáraztunk, most meg itt az internet – bárkinek az életművéhez könnyen hozzáférhetünk.

Milyen volt az élet főiskolásként, hová jártatok?
Én kidolgoztam magam nappal, kihasználva a természetes fényt. A festők rossz szokása; lámpafénynél már nem dolgoznak. Este már mehettem akárhova, történhetett akármi – ez már a szakközépben is így volt. Akkoriban még alig voltak éjjel is nyitva tartó helyek, mondjuk az FMK volt, de a Fekete Lyuk még nem. A Rádió mellett a Háry borozót akkoriban latin- amerikaiak vitték, ott hajnalig lehetett maradni. Onnan mentünk a Zsigával be az iskolába, de előbb még ejtőztünk kicsit a Kálvin téren, napoztunk tavasszal. A Balettcipő mellett már csak amolyan „elfekvő” borozók voltak, mint a Mecsek Budán, ahová a masszív alkoholisták és az akkori hajléktalanok jártak, akkor még nem voltak annyian, mint most, és beengedték melegedni őket, egy fröccs vagy kávé mellett kihúzhatták reggelig. Kifejezetten szórakozóhely, ahol buli volt, vagy ahová mindenki járt, az később a Főiskola alatt a Fekete Lyuk és a Tilos az Á volt, de hát a helyszínek mindig változtak.

Milyen koncertekre jártál, melyik volt meghatározó?
A Bizottság mindenképpen. Középiskolás koromban voltak rövid életű együttesek, a Kassák Klubban viszont rendszeresen voltak Bizottság-koncertek. Volt persze Európa Kiadó, Kontroll Csoport is, de nekem valamiért mégis ők jöttek be. Nyilván, mert valami közük volt a képzőművészethez. Úgy ismerkedtem meg velük, hogy Kukta Erzsinek, az énekesnőjüknek (ismertebb nevén Kokó) volt egy öccse, és én állítólag nagyon hasonlítottam Bélára, aki negyedikes volt a szakközépben, amikor én elsős. Belógtam egy Bizottság-koncertre úgy, hogy azt mondtam, én vagyok a Kokó öccse. Persze lebuktam, de Béla akkor nagyon kedvesen bemutatott a nővérének. BP Szabó Gyurival is így ismerkedtünk össze, a BP Szerviz amúgy egészen más zenei vonalat képviselt, mint az akkori „alternatív trendi”.

Külföldi zenekarok közül?
Hetedikes lehettem, amikor apám egyik barátját látogattuk meg Nagymaroson, éppen építkezett. Az egyik kőműves srác éppen befejezte a vakolást és mondta, hogy neki most mennie kell, mert Bécsben kezdődik a Kraftwerk-koncert. Úúú… Kraftwerk – hadd menjek én is! – hát szereztek nekem is egy kisbuksit és a srác a motorján kivitt engem a koncertre – az meghatározó élmény volt. Ismertem a Kraftwerk zenéjét lemezről és másolt kazettákról, de a koncert az egész más volt. Szabó Gyuri volt akkoriban a Petőfi Csarnokban a zenei szervező (nem BP Szabó, hanem a Trafó mostani művészeti vezetője – T. T.), az ottani Test Department nagyon meghatározó élmény volt, aztán a Ráday utcában az Einstürzende Neubauten játszott, és néha a Fekete Lyukba is lejártam, de oda nem rendszeresen.

Kikkel barátkoztál akkoriban?
Úúú, teljesen vegyes, nem jellemző, hogy iskolatársakkal vagy szakmai társasággal buliztam volna – hát nem tudom így leszűkíteni. A szakközépiskolában mindenesetre jó barátom volt a Zeke, Zeke László, szobrász (aki az említett Kamondyfilmben a főszerepet kapta). Elég furcsa viszony volt, mert már a Kisképzőben sem volt jellemző, hogy egy festő szobrásszal haverkodik. Mindketten koleszosok voltunk, egy évfolyamra jártunk és iskola végéig jóban voltunk.

Miért dobtak ki a kollégiumból? (Mert kidobtak, ha jól tudom.)
A túlzott szabadságvágynak megvannak azok a következményei, amit egy ilyen zárt közösségben az igazgató nem nézhet jó szemmel. Negyedikes sem tévedhet haza éjfélkor, ha 10-kor van villanyoltás, de ők még a korán kelést sem tolerálták.

Ezek után hol laktál?
A Zekének szerencséje volt, mert a kollégium és a Kisképző igazgatója azt találták ki, hogy mi lenne, ha a szakmai tárgyat tanító mesterünknél kapnánk szállást átmenetileg. Ők lakással és műteremmel is rendelkeztek általában. Azért mondtam, hogy Zekének szerencséje volt, mert ő a Bakos Ildikóhoz került. Én helyszín szempontjából még jól is jártam volna, a gellérthegyi nagy műteremházba kerültem – de Szkok Iván volt a mesterem akkor, és az azért elég kemény volt. Az ő műterme mellett volt egy kis szoba, és az volt az én helyem. Ott kezdtem el a kis vázlataimat csinálni. Igazából nem lehetett ott dolgozni, csak lakni, mert a mester használta a nagy műtermet, ott öntötte ezeket az iszonyatos… na, jó hagyjuk… Halottakról vagy jót, vagy semmit. Mármint eleven halottakról… Aztán jöttek az albérletek egymás után, ami adódott. Négy év alatt legalább harminc helyen laktam, alapvetően haveroknál. Pont a Zsigának (illetve az édesanyjának) volt egy kis faháza, nagy kert közepén, Rákosszentmihályon, ott csörgedezett a Rákos-patak a kert aljában, gyümölcsfák… azt nagyon élveztem. De a többi helynél sem az döntött, hogy Buda vagy Pest, mentem, ahova lehetett, legalább még jobban megismertem a várost – arra jó volt.



Ecsetleg, 2010–2011 papír, akril, vászon 140 × 140 cm



Edzés, 2007 akril, vászon 30 × 30 cm

Kicsit térjünk vissza megint a festői problémákhoz. Honnan datálódik ez a beleragasztgatós komplex technika? Ezt mikor kísérletezted ki, honnan jött az ötlet, mik voltak az előzményei?
Az első alkalom, amikor nemcsak sablonnak használtam azt, amit kivágtam, hanem rajta is maradt, az biztos, hogy olajjal vászonra készült, de nem a mostani vegyes technikával, hanem kizárólag a klasszikus olajjal. Főiskola alatt volt egy olyan kísérletem, hogy tubusból becsíkoztam egy vásznat. Előzőleg a sima vászonra felraktam egy sablont, felnagyított ötszög pontrasztert, erre csíkoztam rá a tubusból, persze nem vonalzó mellett, hanem kézből – aztán ezt elkentem, de mivel nem kenődik el teljesen, itt-ott tisztán látszik, amit a tubusból kinyomtam. Végül leszedtem a sablont, de annyira mégsem tetszett, és akkor az egészet áthúztam. Még így is látszottak a raszter pöttyök. Ami érdekes volt, hogy a színén már nem látszott a sablon. A tubus nyoma eltűnt a vastagabb anyagban. Fogtam két darabot a sablonból és beforgatva visszaragasztottam. Ez az első eset, amire emlékszem. Még az óriásplakátok előtt volt – vagyis a raszter ötlete azokból származott, csak akkor még nem szereztem óriásplakátokat. Akkor még csak figyeltem, hogy működik a három színnyomásos raszterezés.

Honnan szereztél plakátokat?
Ez akkor volt, amikor az óriásplakát mint reklámműfaj bejött. Aztán persze volt olyan is, hogy csak azt használtam. Például az összes érdekelt, amire emberi bőrszínt nyomtattak. Felhívtam azt a pár céget, ami akkor plakátragasztással foglalkozott, elmentem a telephelyükre és kértem tőlük plakátmaradékokat, amin volt bőrszín. Kaptam is, például az első Magnum-plakátokból, azokon szép nagy bőrfelületek voltak. Fogtam ezeket és három- négy tónusbontással csináltam egy szétszedett siklócsapágy-mintázatot, de csak ahol világos felület volt. A Magnum pont sötét volt, de a Palmers-reklámon lévő csaj világos bőre (csak körözött-színnek hívtuk) pont megfelelt, abból vágtam ki a részeket mindig a megfelelő tónusbontással – nem színbontás volt, hanem tónusbontás.

Miért pont a bőr érdekelt?
Mert ezek voltak a legnagyobb egységes felületek és hát valamennyire a siklócsapágy is figurális, bár ez a végeredményen már nem érzékelhető: csak körök vannak, ami abból jön, hogy ezek pontraszterek. A bőr egységes felület, és ha úgy vesszük, valamennyire utal a figurálisra. Úgyhogy ezt a körözött-színt megtartottam.

Így hívtátok a bőrszínt?
Nem én találtam ki, valakitől hallottam, de találó. Flóra szokta kérdezni, van-e emberszínű ceruzám, és akkor mindig mondom neki, hogy azt ki kell keverni. Fogsz egy sárgát, rózsaszínt, kis okkert teszel hozzá. Persze ma már gyártanak emberszínű/ bőrszínű ceruzát direkt.

Hogyhogy nem lettél figurális festő? Amikor elválik a Főiskolán, hogy ki merrefelé megy, téged mi indított pont efelé?
Már a szakközépben irritált, hogy voltak ott is ilyen csúcsra járatott csávók, akiknek mindent szabad volt, nem buktatták meg őket, merthogy olyan tehetségesek. Na, az annyiban merült ki, hogy iszonyatosan profin, már-már rég letűnt idők mestereit megszégyenítő technikai tudással matyiztak szét egy arcot. Na de ebben élvezkedni? Hát szerintem ez elég lapos. Valószínűleg ezért. Ezt ugyanis én is tök profin csináltam, de nem szálltam el benne, mert lehetett látni, hogy mettől meddig tart ez a tudomány. Láttam a saját korlátaimat is, biztos voltam benne, hogy ezen a téren nem kerülök a halhatatlanok sorába, Leonardo és Raffaello mellé. Abban a korban elérték, amit lehetett, ma nem feltétlen ez a mérce, nem ez az érdekes, minek még egy bőrt lehúzni róla. Nem izgatott igazából. De nem is mint ellenlépés jött, hiszen a nonfiguratívban is éppúgy megvoltak az elszállások, csak akkor Magyarországon erre kisebb volt a rálátás. Itthon voltak ezek az agyonreprózott dolgok, a Kilenclyukú híd meg a Majális, és persze Vasarelyvel is Dunát lehetett rekeszteni, mert aki nem a Majálist akarta a falára, az kirakott egy Vasarelyt, ami színtisztán matek, a nonfiguratív egy ága, ovis korunk óta láttuk, hogy ilyen is van. De hogy a nonfiguratív csak ennyi lenne, hát nem csak ennyi, úgyhogy erre rá lehetett tépni. Én ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a nagyanyám akkor, amikor én oviba és általánosba jártam, a Miskolci Galériában volt teremőr. Találkoztam művészekkel is, az irodában pedig találtam szakkönyveket, az ott dolgozó művészettörténész(ek), kiállításrendezők könyveit. Volt egy sorozat, amelyiknek az egyik kötete a dada, a másik a pop-artról szólt, a ragasztást és a kollázst itt láttam. A dada olyan „összerakunk ezt-azt és lesz belőle valami egész más”. A pop-art dettó: kicsit nagyítunk, áttesszük egy másik technikába és már csókolom, ott is van a művészet. Ez a két könyv volt a kedvencem. Otthon is voltak művészeti albumok, hiszen látták, hogy érdekel, úgyhogy szülinap, karácsony el volt intézve – szép művészeti könyv, album… Csók István például… Azoknak is örültem persze, megnézegettem, de ez más volt, nem épült be – ami érdekelt, annak én néztem utána. Csók festészeti technikája előtt persze le a kalappal, nagyon jó magyar mester, ráadásul ha nem Leninvárosban növök fel, akkor elugrom a múzeumba és megnézem élőben, tényleg hogy van megcsinálva. Repróból annyit tanul az ember, amennyire Rembrandtot meg lehet tanulni könyvből…

Sosem akartál külföldre menni?
Foglalkoztatott a kérdés. De amikor kijutottam, akkor mindig úgy éreztem, hogy haza kell jönnöm és nincs mese, itt kell megcsinálnom, amit akarok. Londonban például kaptam egy műtermet három hónapra, lakást, pénzt ugyan nem, úgyhogy squatoltam, de volt egy hely, ahol zavartalanul dolgozhattam és ez a legfontosabb, pláne ha nem is itthon, hanem mindezt Londonban tehetem. Nem kiállítás volt a végén, hanem egy open-studio – nyitott műterem esemény. Jöttek is mindenféle érdeklődők, én viszont annyira nem voltam benne a helyi művészeti közegben, hogy tudjam, ki kicsoda... Odajött hozzám egy ürge, később vettem észre, hogy a zsongósok nagyon igyekeznek a figyelmét magukra terelni, szóval odajött és beszélgettünk a munkákról, minden nagyon tetszett neki. Kérdezte, honnan jöttem, hogy kerültem ide, mit csinálok különben stb. Tíz perc beszélgetés után megkérdezte, mik a terveim most, hogy vége ennek a három hónapnak. Én meg mondtam, az a legvalószínűbb, hogy összepakolok és megyek haza. Abban a percben megszűnt az érdeklődése, mintha elvágták volna, puff, ennyi volt. Ha akkor azt mondom, itt akarok maradni, akkor lehet, hogy most nem itt ülünk, mert kénytelenek vagytok repülőre vagy vonatra pattanni, hogy Londonban vagy akárhol máshol beszélgessünk. Akkoriban azt hittem, a képek önmagukért beszélnek, nem kell nekem külön nyomulnom, hogy megkedveltessem vele. Látszott, hogy bejönnek neki a munkáim, de erre nem úgy reagáltam, ahogy (talán) kellett volna, meg hát nem is tudtam kivel beszélek. A nevére ma már nem is emlékszem, de akkor fontos ember volt a londoni porondon, és emiatt alakulhatott volna másképp is a dolog. De ilyen több is volt.

Mert mi volt a célod? Mi volt az elképzelésed, milyen lesz ez az egész művészpálya? Miért voltál biztos benne, hogy ezt kell csinálnod?
Az elején nem merült fel a kérdés, hogy mire jó ez, csak csináltam. Alapvető motiváció, hogy sok mindent meg tudok csinálni ugyan, sok mindenre alkalmas vagyok, de amitől nem mulyulok meg, amit nem unok meg és amiben mindig van új feladat, új gondolat és tett, az csak ez. Csak ebben nyilvánul meg minden, ami átmegy rajtam, ami történik.

Arról lehet valamit mondani, hogy miért pont ilyenek a képeid? Milyen technikákat használsz, és miért pont ezeket?
A táblakép műfaja döntés kérdése. Azon belül aztán maximálisan megadom a szabadságot, még ha ez egy-egy melóból nem derül is ki, de ha két-három év munkáját átnézem, akkor látszik, hogy elég sok minden merül fel, nem arról van szó, hogy rátalálok valamire, aztán ráállok és gyártom. Mert pont az a lényeg, hogy a kép úgyis visszahat. Sőt, sok esetben a kép diktál. Leteszek valamit, aztán csak figyelnem kell, hogy mi történik, melyik irányba tud elindulni, mi lesz belőle. Van, amikor kivágok egy sablont, és azzal ragasztgatom tele a felületet randomba’ (egyáltalán nem könnyű egyébként véletlenszerűt csinálni), vagy van az, hogy a leendő képre rászórsz mondjuk egy adag sárgaborsót, és még ha egy kicsit belenyúlsz is itt-ott, hogy itt kicsit sűrű, ott meg egy kicsit kevesebb és emiatt odébb söpröd – ez egészen más gondolkodást igényel, abból a szempontból, hogy látni kell előre, hogyan lesz ebből kép. Látom is előre, de azt is meg kell találnom, hogy mitől fog működni, hogy lehet megcsinálni. A zöldborsó például nem jó, mert az a spray-től elgurul, a sárgaborsó meg nem. A technika visszahat. Előre kell gondolkodni, ebben az esetben kitalálni, mi az, amit nem fújok le róla. Kísérletezni kell. Vannak anyagok, amik szinte taszítják egymás, szinte el is üldözik a másikat. Ennek a képnek az alapja például a következőképpen készült. Ha a vizes festéket megfröcskölöm szeszes vagy lakkbenzinnel, akkor az elzavarja onnan. A vizet, ha már színes, hiszen nem csapvizet kenek fel, szóval a vizes alapú festéket elzavarja a „denszesz” (denaturált szesz). Hagyni kell megszáradni. Ha utána mosod le, akkor több marad az alapból, aztán meg lehet ismételni, nem is egyszer. Van is olyan képem, ami csak ennyi, ami egy mozdulat folyamatos ismétléséből keletkezett. A sárgaborsóban egyébként az is lényeges, hogy hirtelen ötlet és hirtelen megvalósulás volt. Ha már mondjuk street-artot nem is csináltam… De azért a spray és a hip-hopos hozzáállás, hogy jön az ötlet és gyorsan meg is lehet csinálni, az a street-artból jön. De közben meg itt van a kivágás is. Ecsetet használtam nem olyan rég, ecsetből van még raktáron kivágva – ezt mondjuk elég mantrás volt összegyűjteni, vagy az órákból a nem tudom hány ezret.

Azt mondod mantrás?
Igen. Ülsz, vágsz és közben agyalsz. Ha eszedbe jut valami, akkor leírod gyorsan.

Mennyi teret engedsz a véletlennek?
Az nagyon benne van. De mondjuk ennyi kép vagy gyakorlat után már tudok randomot „szerkeszteni”. Olyan szabályt alkotni, amit csak úgy randomban megcsinálok – én vagyok randomban, nem a végeredmény! Ez a fejlődés szempontjából, na jó, fejlődés, olyan nincs, szóval a fejlövés szempontjából elég fontos. Sok képet kellett csinálnom ahhoz, hogy eddig eljussak. A világnézeti része nagyjából ennyi is. Csak a képeken keresztül, a segítségükkel és a képeken belül juthatok előre önmagamban is, vagy mondjuk nem is előre, hanem feljebb – vagy mélyebbre. A lényeg, hogy ne ragadjak bele valami stagnáló helyzetbe. Ezen belül van, ami tök gyorsan megvan – leírok, lerajzolok, lekottázok valamit – oda kell figyelni akkor is, mert a végső megvalósulás nagyban függ attól, hogyan indítottam el a dolgot, mert aztán már a kép diktál. A négyzetformát azért választottam, mert sokat dolgozom a földön és ezt jól körül lehet járni. A megcsorgásos dolgot nem annyira szeretem és alkalmazom, inkább maradjon a tócsa. Fröcsköléshez is jobb így fektetve: a festékes vagy „denszeszes” fröcsköléshez is ez alkalmasabb. Van egy másik technika is, amit szívesen használok, ami szintén rezisztencián alapul: ha olajos alapra vizet fröcskölök, a felületi feszültség a vizet apró golyókba tereli össze a felszínen. Hasonlít arra, amikor párakicsapódás van a poháron. Az egyik óriásplakát sörreklámján volt egy bepárásodott korsó (ezt fel is használtam), ehhez próbáltam egy festészeti technikát találni. Festménybe áttéve ez a következőképpen nézett ki: az olajos alapon összegurul a víz, ezt megfújom akrilspray-vel, de ahol a cseppek vannak, oda nem megy festék, vagyis a vízgolyók sablonként viselkednek. Az akrilspray elég gyorsan szárad, lesöpröm a cseppekkel együtt azt a festéket is, ami a buborékon megtapadt. A vízcseppek alól előjön az alap színe, hiszen mikor lefújom, azt nem is látom, ugyanúgy, mint a sárgaborsós akciónál. Itt mondjuk nincs telibe fújva a szürke, de ha telibe fújom, akkor nem látom, hogy mi van alatta. Ezt nekem mindenképpen tudnom, látnom kell előre, kontroll alatt kell tartanom. A végeredmény persze sosem lesz pont olyan, mint elképzeltem, minden mindig változik valamennyit – azt kell majd kihasználnom, azzal kell dolgoznom, amit részeredményként kapok. Egyébként nem tudom én ezt elemezni. Leginkább azt lehet mondani a képeimre, hogy az organikus absztrakt dolgokra hasonlítanak. Ugyanakkor van képem, ami annyira szerkesztett, hogy semmi organikus nincs benne. Rendszerek és sablonok vannak rajta, ami szabályos – persze a végeredmény gyakran egyáltalán nem az. Hiába ismétlődik rajta sokszor ugyanaz a motívum… Eleve ezért használok kivágást vagy sablont, mert nem akarom negyvenszer vagy éppen ötszázszor megfesteni ugyanazt a hangszórót vagy parfümösüveget, bár az is érdekes lehetne, hogy miben térnének el egymástól, ha egyenként festeném meg őket… Van erre is példa, és van, aki egészen a számokig megy le és csak számokat fest… Nekem fontos, hogy ne csak szellemi síkon legyen kisugárzása a képemnek, hanem a szellemre a szemen át hasson.



Tesla, 2003, olaj, vászon 200 × 200 cm



Bandi

A színválasztásban is ez befolyásol? Ezért választod olyan gyakran a sárgát, narancssárgát és vöröset?
Hogyne, volt egy ilyen alapelképzelés, de akkor még több színt használtam, aztán teljesen leszűkült erre, mert egy főiskolai év végi kiállításon volt egy-két kép, ami alapvetően ezekre az erős, mondhatni agresszív színekre épült. Élettanilag elég jó hatású színek, a narancs például étvágygerjesztő, pszichológiailag egyébként is minden színnek megvan a hatása. Először nem tudatosan választottam őket, ezek tetszettek, de aztán persze utánanéztem, ezt ugyanis nem tanították nekünk. Volt egy idősebb mester a Főiskolán – a kipakoláson úgy megy, hogy év végén a mestered leosztályoz és a többi tanár is végignézi és jóváhagyja általában, nemigen szólnak bele egymás tanításába, nem nagyon kritizálják egymás tanítványait – de volt egy idősebb mester, aki már mondhatott bármit és arra oda is figyeltek. (T. T.: Ki lehetett ez a mester?) Azt hiszem, a Kokas, szóval ő mondta, hogy már nagyon sok képet festett és sokat is látott, de olyan bátor az életben sosem volt, hogy csak ezt a két színt, csak a sárgát és a vöröset használja. Ez aztán a fülembe jutott és több se kellett, akkor aztán rátéptem és ezt a két színt és ezeknek az árnyalatait használtam.

Mondhatjuk, hogy ezek a képek a kontrollvesztett állapotok felidézései nagyon tudatos, nagyon szisztematikusan munkával? A képek mennyire mutatnak átfedést a saját életeddel, saját állapotoddal?
Valóban van úgy, hogy kép születik abból, amikor nem vagyok észnél, de ez önmagában kevés. Ha ugyanaz a dolog visszaköszön teljesen éber, nem álom előtti vagy ébredés utáni állapotban, hanem például, ahogy – mint most – leülök az asztalhoz és megpróbálom rögzíteni, hogy akkor most ez hogy is volt, és megnézem, hogy a régebbiek közül mihez köthetem stb. De ezek inkább már technikai dolgok. Amit látni akarok, annak ki kell kristályosodnia előtte, ne a pillanatnyi állapotomtól függjön. Általában látnom kell előre, mi az, amit meg szeretnék mutatni.

A fő kérdés, hogy miért pont ilyet akarsz látni (láttatni)? Hiszen lehetne esetleg két fa is…
Na igen, ez összefügg azzal, amiről az elején beszéltem. Ha gyerekkorunktól kezdve ahhoz szokunk hozzá, hogy nemcsak a figurális művészet a norma, a természetes, az elfogadott magas művészet – mint ahogy például az arab művészet egyáltalán nem az, nem is lehet figurális –, sokkal több embernek járna így az agya, és én sokkal több embernek tudnám megmutatni a képeimmel, hogy abszolút nem gondolja rosszul. Nemcsak a két fa, lovacska, virágcsendélet… Persze abban is nagyon el lehet szállni, ha valaki tényleg „belenézi” magát egy virágba, a virág szerkezete ugyanis totál absztrakció. Szerintem pont a neveltetés teszi, hogy nem ezt mutatja meg, ez nem elég neki, hanem csokorba szedi, vázába teszi és így lesz belőle egy többnyire érdektelen csendélet. Nekem viszont nem ilyen a neveltetésem. Én pont ezt próbálom megmutatni és biztosítani az arra fogékonyakat, hogy nincsenek egyedül, ilyen is van és jól gondolják, amit gondolnak.

(Köszönet Szikra Renátának a szöveg szerkesztésében nyújtott segítségéért)