A dobostorta íze

Vámos Anna telefoninterjúja Joan Munkácsival

Vámos Anna

Mi jut elsőre eszébe az apjáról?
 
Hogy milyen szórakoztató volt. Én inkább apaként ismertem, és kevésbé fotósként. Nagyon jó volt vele lenni. Okos volt, játékos, bájos, kiváló humorú és nagyon érzelemdús. Bár gyerekként ezt olykor nagyon nehéz volt elviselni. Elmondta nekem a problémáit, amiket nem mindig értettem. De nagyon szerettem, jó ember volt.
 
 
Ön hány éves volt, amikor meghalt?
 
Tizenöt.
 
 
Amikor azt mondta „érzelmes", pontosan mire gondolt?
 
Sok boldogtalanság volt az életében. Persze rengeteg siker is. De a kapcsolata anyámmal nagyon nehezen alakult. Sokat veszekedtek, anyám sokszor összecsomagolt, és magával vitt engem is. Amikor nyolcéves voltam, anyám el akart válni, de az apám nem. Akkoriban New York-államban a törvények szerint nem lehetett elválni, vagy csak nagyon nehezen. Úgyhogy anyám repülőjegyet vett, és elvitt magával Las Vegasba, ahol viszont el lehetett válni, ha bizonyítani tudtad, hogy egy ideje (néhány hónapja) ott élsz. Akkor volt az 1956-os magyar forradalom is. Ez nagyon-nagyon nehéz időszaka volt apámnak. Nem tudta, hol vagyok, és én sem tudtam, hogy ő hol van. Nagyon hiányzott. Aztán úgy hat hónap után visszaköltöztünk New Yorkba, de én akkor sem találkoztam vele. Körülbelül egy évvel később láttam viszont: délután kijöttem az iskolából, és megláttam őt. Attól kezdve apám folyton perelte anyámat a felügyeletem miatt, anyám pedig apámat a gyerektartásért. Rémes volt, mert én voltam középen. Apám túlzottan sokszor mesélte el, hogy mi történik éppen, hogy állnak a perek, milyen pénzügyi problémái vannak.
 
MUNKÁCSI MÁRTON: Szórakozás kávészünetben, 1932 
Magyar Fotográfiai Múzeum
 
 
Nehéz lehetett egy ilyen kamaszkor.
 
Az volt. 12-13 éves koromban nem is nagyon akartam vele találkozni. Mindenfélének elmondta az anyámat és a testvéreit meg a nagyanyámat. Vagy igaza volt, vagy nem. De ez mindegy is, mert én nem akartam őket gyűlölni. Szerettem az apámat is, úgyhogy érzelmileg abba a helyzetbe kerültem, hogy sokszor választanom kellett közöttük. Volt, hogy hónapokig nem is láttam őt.
 
 
De arra emlékszik, mikor látta utoljára.
 
1963 júniusában. Mielőtt elmentem volna nyári táborba, együtt töltöttük a délutánt és elmentünk a magyar cukrászdába, Mrs. Herbsthez. Rétest ettünk, és az apám lefényképezett. Megkért, hogy ne utazzak el egész nyárra. Floridába készültem, ahova nagyon el akartam menni. Tizenöt éves voltam, és semmi kedvem nem volt otthon kuksolni. Úgyhogy elmentem, és úgy emlékszem, minden héten beszéltünk telefonon. Aztán egyszer nem telefonált, amikor kellett volna. Aggódtam miatta, többször próbáltam hívni. Úgy emlékszem, ez egy vasárnap este volt. Talán. Aztán másnap reggel fölhívott az anyám és elmondta, hogy meghalt az apám.
 
 
Egy Újpest - Rapid Wien focimeccsen...
 
Szívrohama volt a meccsen és kórházba szállították. Később volt még egy szívrohama. Valaki azt mesélte nekem — nem tudom, így történt-e, és már nehéz lenne kideríteni — a meccs az East Riveren egy szigeten volt, és az apámat egy közeli kórházba vitték, Bronxba. De oda nem akarták fölvenni, mert nem bronxi, hanem manhattani lakos volt. Állítólag ekkor kapta a második szívrohamát, amibe belehalt. Szerintem nem így történt, hanem bevitték a kórházba, és ott meghalt néhány órával később.
 
 
Azt mondta, hogy az apja lefényképezte a cukrászdában. Sokszor megtörtént, amikor együtt voltak, hogy az apja elkezdte önt fotózni?
 
Hadd menjek vissza egy kicsit az időben. Mrs. Herbst az első, vagy akkoriban talán az egyetlen magyar cukrászda volt New Yorkban. Azokban az években minden ottani magyar ismert minden magyart. Voltak magyar éttermek, boltok, pékségek. Úgy emlékszem, az összes magyar étterem a keleti 70. és 83. vagy 85. utca, illetve a 2. és 3. sugárút között volt. A központ a 79. utca volt. A magyar negyedtől délre voltak a németek, nyugatra pedig a csehek. Abban az időben főleg Manhattanben sok etnikai negyed létezett. Mrs. Herbst csodálatos cukrász volt. A cukrászdája olyasmi lehetett, mint a valamikori budapesti kávéházak, amelyeket apám ismert. 
 
Apám kitalálta, hogy lefotózza az üzletet, meg hogy hogyan készül a rétes, milyen az, amikor a tésztát nyújtják. Akkortájt rengeteg pénzt keresett, úgyhogy ezt valószínűleg csak viccből találta ki. Azt mondta a tulajdonosoknak, hogy úgysem tudnák megfizetni a munkáját, ezért inkább kössenek vele egy szerződést. Én nem sokkal ezelőtt születtem, 1948-ban. A szerződés szerint a fényképekért cserébe minden hónapban jogomban állt annyi rétest enni az üzletben, amennyiből kiírhatnánk a nevemet 18 hüvelyknyi (kb. 45 cm-es) betűkkel, és ehhez naponta kapnék egy kávét. Minden évben ők készítették a születésnapi tortámat is, ami kezdetben 8 hüvelyknyi (kb. 20 cm) volt, és minden évben egyhüvelyknyivel (kb. 2,54 cm) nagyobbnak kellett lennie. A megállapodás szerint ők sütik az esküvői tortámat is, de csak az első esküvőmre, mert apám nem akarta kísérteni a sorsot, hogy esetleg több esküvőm is lehetne... Lefotózott ahogy a süteményekkel teli dobozok között másztam. 
 
Egyéves koromtól tizenöt éves koromig minden évben készültek rólam képek a cukrászdában. Sokszor ettünk ott dobostortát (J.M. magyarul mondta, hogy „dobostorta"). Amikor később Budapesten jártam, többször is rendeltem, de sosem volt olyan, mint abban a New York-i cukrászdában.
 
MUNKÁCSI MÁRTON: Márton: Fred Astaire lábujjhegyen, New York 1936 
megjelent a Life magazin 1936 december 28-i számában
© Joan Munkácsi. Courtesy F. C. Gundlach Foundation / Deichtorhallen Hamburg
 
 
Mesélne arról az időről, amikor az apja 1934-ben megérkezett az Egyesült Államokba?
 
Májusban történt, éppen a születésnapján, 18-án. Nem tudok erről az időről sokat. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, szívesen meghallgattam volna a történeteit — ha egy kicsit is idősebb lettem volna. De sajnos nem tettem... Tudom, hogy az akkori feleségével, Gizellával és a lányukkal érkeztek Amerikába. És hogy amikor egy évvel korábban Amerikában járt, a Harper's Bazaar szerződést ajánlott neki, amit visszautasított. Aztán 1934-ben újra elment az irodájukba, hogy „itt vagyok", és akkor megint ajánlottak neki egy szerződést, amit viszont már aláírt.
 
Tehát Amerikában volt 1933 novemberében. Azelőtt sosem csinált divatfotókat. Valaki ajánlotta a Harper's Bazaar szerkesztőjének, hogy épp itt van ez a Munkácsi, aki remek fotóriporter, miért nem készíttetsz vele divatfotókat? Fürdőruhás modelleket kellett fotóznia. Apámnak volt műterme, de ritkán dolgozott ott. Kivitte a modellt a tengerpartra, és azt mondta neki, hogy fusson. Így készültek ezek a fotók. Tehát először még nem fogadta el a szerződést, hanem visszament Berlinbe. Csakhogy '33 novembere és '34 első hónapjai között kirúgták a zsidókat az UllsteinVerlagtól, helyettük a náci párt tagjait vették föl. Azt mondta, ő tudta, mi fog történni, persze ezt igazából senki sem tudhatta. Apám szabadúszó volt, szerződéssel dolgozott, de biztos vagyok benne, hogy nem sokkal később az övét is felbontották volna. 
 
Tavasszal (2005 tavasza, a szerk.) Németországban találkoztam valakivel, aki most felelős az Ullstein-archívumért. Kérdeztem tőle, hogy hol voltak a fotók a háború alatt. Mint kiderült, acéldobozokba tették és elásták a fényképeket egy kertben, valahol Berlinen kívül, és csak a háború után vették ki őket. Minden olyan dobozra és dossziéra, amelyben zsidó származású emberek munkái voltak, ezt írták: „Zsidó fényképész, ne használja!" Furcsamód megtartották azokat a képeket, noha megjelentetni nem lehetett őket. Biztos vagyok benne, hogy később apámat is elbocsátották volna, mert eljött a pillanat, amikor már semmi olyat nem publikáltak, aminek bármi köze volt zsidókhoz.
 
 
Beszélgettek erről valaha? A származásukról?
 
Végül is igen, mert akkoriban New Yorkban rengeteg olyan ember élt, aki még a háború miatt jött el a hazájából, zsidók és nem zsidók egyaránt. Ez valahogy ott volt mindig a gyermekkorom hátterében, ez a rémséges háború és a holokauszt, és hogy rengetegen hagyták el Európát. Apám nem volt vallásos, de volt „bar micvója" és zsidónak nevelték. Úgy tudom, mikorra én megszülettem, már nem hitt Istenben, de azért én jártam vasárnapi iskolába, és tartottuk a zsidó ünnepeket. Ez inkább kulturális dolog volt, kevésbé vallási. Az biztos, hogy az apám mindig is zsidónak tartotta magát. Ahogy magyarnak is, meg amerikainak, és mindezekkel egy időben: németnek.
 
 
Emlékszik az apja barátaira?
 
Az arcukra igen, de a nevükre sajnos nem.
 
MUNKÁCSI MÁRTON: Gyerekek Bad Kissingenből
megjelent a Berliner lllustrierte Zeitung 1929 július 29-i számában 
© Joan Munkácsi. Courtesy F. C. Gundlach Foundation / Deichtorhallen Hamburg
 
 
Az apjával angolul beszéltek?
 
Én nem beszélek magyarul. Ennek két oka van. Anyám apja orosz, anyja Strasbourgból származott. Otthon angolul beszéltek, de tudtak jiddisül is. Apám és anyám viszont nem. Csak akkor hallottam a családban jiddis szót, amikor a felnőttek valami olyasmiről beszéltek, amiről nem akarták, hogy a gyerekek is értsék. Tehát az apámnak otthon nem igazán volt kivel magyarul beszélni, nekem pedig nem volt hajlandó megtanítani ezt a nyelvet. Tizenkét évesen kérdeztem tőle, hogy miért nem, hiszen annyira könnyen megtanulhattam volna tőle. Azt mondta, azért, mert ez egy értelmetlen, holt nyelv. „Ha mindenképpen valami értelmetlen dologgal akarod megtölteni a fejedet, tanulj inkább franciául, latinul, olaszul, mindegy, csak ne magyarul" — mondta nekem. Ami persze butaság volt, de ő így gondolta.
 
 
Az apja beszélgetett valakivel magyarul New Yorkban?
 
Természetesen. A barátaival mindig magyarul beszélt. Sosem felejtette el az anyanyelvét. És mindig magyar ételeket főzött, például székelygulyást (J.M. magyarul mondta). Vagy magyar éttermekben ettünk, magyar cukrászdába, magyar henteshez jártunk, pirospaprikát vettünk. Egyáltalán nem akarta elfelejteni, hogy magyar.
 
 
És a képei az amerikai sikereivel párhuzamosan továbbra is megjelentek magyar újságokban.
 
Igen, így volt.
 
 
Beszélt arról, hogy mit gondol a fényképészetről? Persze ön akkor még gyerek volt.
 
Igen, mégis beszélt róla nekem. Megtanított retusálni, nem mintha nagyon ment volna nekem, de megmutatta, hogyan kell bánni a borotvapengével, tollal, ecsettel, tintával. Talán tizenegy éves voltam, amikor az iskolában kaptunk egy feladatot, úgyhogy elvitt fényképezni. Karácsony táján — elmentünk New York német negyedébe, ahol rengeteg helyen lehetett marcipánt, mézeskalács házat kapni, és más efféléket. Magyarázott, hogyan kell fotózni, és hogy mire vigyázzak, mit ne csináljak. Mindig lélegezz ki, mielőtt exponálsz. Ne belélegezz, hanem kilélegezz. De a fényképezésről esztétikai értelemben nem beszélt.
 
 
Talán még túl fiatal volt ehhez...
 
Akkor tizenöt éves voltam, úgyhogy nem is voltam annyira fiatal, de talán, mert nem együtt éltünk, és csak a hétvégeken találkoztunk, korlátozott volt az időnk, nem olyan beszélgetéseink voltak, mint amikor a gyerekek együtt laknak a szüleikkel.
 
 
Később visszament az apja Magyarországra? 
 
Amennyire én tudom, a háború után nem. A születésem után biztosan nem. Talán nem is akart. Mindenesetre mehetett volna, ha akar. A szüleim 1947-ben két vagy három hónapot Európában töltöttek: voltak Angliában, Franciaországban, Olaszországban és Svájcban. De Németországba vagy Magyarországra nem mentek.
 
MUNKÁCSI MÁRTON: Birodalmi erők 
megjelent a Berliner lllustrirte Zeitung 1933 március 21-1 számában 
© Joan Munkácsi. Courtesy Ullstein Bild / Deichtorhallen Hamburg
 
 
Gyerekként tudta, hogy az apja milyen nagy és híres fotós? 
 
Igen, folyton mondta is, hogy „világhírű fotográfus vagyok".
 
 
Mutatta önnek a fotóit?
 
Ó, igen. 
 
 
Beszélt róluk - hogy hol készítette őket, kik voltak rajta?
 
Nem igazán. Mesélt az utazásairól, azt mondta, hogy már minden országban járt, ami persze nem volt igaz. Sok helyen járt, de nem a világ minden országában. Mesélt az emberekről, akiket lefotózott. Most szívesen beszélgetnék vele minderről. Annyi mindent szeretnék megtudni tőle. Nehéz szívvel gondolok arra, hogy mindez egyszer létezett, hogy valamikor lehetett vele beszélgetni, de többé már nem lehet.
 
 
Úgy tudom, ott volt Budapesten a Munkácsi és Munkácsi című kiállításon.
 
Igen, akkor voltam harmadszor Magyarországon. 
 
 
Hogy érezte magát?
 
Nagyon jó volt. Mintha hazaérkeztem volna. Megható volt Magyarországon lenni, de nagyon szomorú is, mert az apám nem lehetett ott velem. Egy nagy kiállítást szerveztek a Néprajzi Múzeumban, a díjátadás pedig a Vigadóban volt. És egy tévés személyiség volt a díjátadó műsorvezetőnője. Amikor kihívtak, hogy az apám nevében vegyem át a díjat, a hölgy olyasmiket kérdezett tőlem, mint ön most.
— Milyen érzés Magyarországon lenni? — kérdezte.
— Nagyon örülök, hogy itt lehetek, és sajnálom, hogy az apám nem lehet itt velem — mondtam.
— De az apja utálta Magyarországot — válaszolta.
— Tényleg? Nekem ezt soha nem mondta — feleltem én.
— Pedig ez közismert tény — mondta, és beszélt, beszélt.
Ettől én elkezdtem nevetni, és nemsokára már mások is nevettek. Tökéletesen meg volt győződve arról, hogy az apám utálta Magyarországot. Én ezt akkor hallottam először. Amikor apám először elhagyta Magyarországot, azt azért tette, mert akkoriban, a húszas években Berlin volt a fényképészet és a fotóriporterek központja, azért akart ott lenni, mert ott „történtek" a dolgok. Apámnak hat testvére volt. Egyik húga, Anna, a háború után halt meg, az orosz megszállás idején egy orosz lelőtte, úgy tudom, véletlenül. Emlékszem, ez nagyon megviselte az apámat. Úgyhogy inkább az oroszok miatt érzett keserűséget, és kevésbé a magyarok miatt, akik pedig tulajdonképpen feláldozták a zsidó népességet a nácizmus alatt.
 
 
Vannak rokonai Magyarországon?
 
Apámnak az első házasságából volt egy fia, már nem él, csak a négy gyereke. Találkoztam velük, vagyis apám unokáival. Az egyik fiatalabb, mint én, a többiek idősebbek.
 
MUNKÁCSI MÁRTON: Ősz - az utolsó meleg napsugarak, 1929 
© Joan Munkácsi. Courtesy Ullstein Bild
 
 
És hogyan emlékszik vissza Mukyra?
 
Nagyon érdekes, hogy nem a személyiségükben, hanem a külsejükben Muky és az apám szinte olyanok voltak, mint az ikrek. Főleg a későbbi években, amikor Mukyval találkoztam, olyan volt, mintha az apámat látnám. Nem voltak egyformák, de a fejük formája, általában a vonásaik nagyon hasonlítottak. Ugyanaz a hátracsapott homlok. Sokkal nagyobb volt köztük a hasonlóság, mint ami általában megszokott két testvérnél. Muky nagyon szelíd ember volt, remek humorral. Volt benne valami természetesség, egyszerűség. Ezt nem rossz értelemben mondom, de egyáltalán nem volt olyan gyors, mint az apám. Mindig azt mondta nekem, hogy az apám egy zseni volt. „Az apád ezt meg ezt csinálta, én viszont semmit, én csak követtem, mindenre ő tanított meg." Nagyon szerényen nyilatkozott a saját érdemeiről, noha ő is remekül fotózott. Az ötvenedik házassági évfordulójukon volt egy parti, ahol fölállt, és elmondott egy hosszú, humoros verset, amit a feleségének írt. Nagyon jó volt házasságuk, imádta a gyerekeit és az unokáit, és ők is nagyon szerették Mukyt. Nagyon egyszerű, édes, kedves ember volt.
 
 
Munkácsi Muky: Munkácsi Marion legfiatalabb öccse volt (olyan filmek standfotósa, mini pl. a Mezítláb a parkban, vagy a Lovestory) már Magyarországon fényképezett, de a Munkácsi név vedelt volt a báty állal, ezért Munkácsi Menyhért Muky név alatt közölte riportjait. Később kiment Mártonhoz Amerikába, előbb neki segített a stúdiójában, aztán Hollywoodban kötött ki, ahol sztárfényképész lett. Teljes anyagát a New York-i mozimúzeum őrzi.
 
 
Mit tud az apja és Muky kapcsolatáról?
 
Apámnak egy időben komoly anyagi gondjai voltak. Nem tett félre, mert amikor sokat keresett, azt hitte, ez mindig így lesz. Az élete utolsó tíz évében nagyon kevés pénze volt. Sokszor eladott Mukynak egy-egy festményt vagy valami mást. Muky sosem keresett rengeteget, de egyfolytában szorgalmasan dolgozott. Nem volt olyan művészi vérmérséklete, mint az apámnak. Ő is készített művészi felvételeket, de nem volt az a kreatív, zaklatott, őrületes művész, amilyen az apám. Ez talán olykor zavarta is. De mindig támogatta apámat, amikor nagy szüksége volt rá, ő mindig segített.
 
 
Mikor és hol halt meg Muky?
 
Sajnos nem tudom pontosan. Floridában voltam. Évek óta nagyon beteg volt a szíve, már akkor sem volt túl jó állapotban, amikor együtt voltunk Magyarországon. A kilencvenes éveiben volt, otthon halt meg, körülbelül hét éve.
 
 
Apja valamikor nagyon híres volt. Most mennyire ismerik a nevét?
 
Nem nagyon. A fotósok tudják, ki volt. De akik csak egy kicsit érdeklődnek a fényképészet iránt és valamelyest értenek is hozzá — a legtöbben nem ismerik a nevét. Amikor kiadnak egy újabb könyvet a fényképeiből vagy kiállítást rendeznek, azt szokták nekem mondani, hogy na most végre, az apám megkapja a megérdemelt helyét a fotótörténetben. Remélem így van, de valahogy ezt mindig elmondják és valamiért igazából mégsem történik meg. Hamburgban volt egy hatalmas, csodálatos retrospektív kiállítás az idén, és kiadtak egy 300 oldalas könyvet is. Egyelőre németül kapható, az angol változat jövő ősszel jelenik meg a Steidl Verlagnál. Körültekintően és hosszú időn keresztül gyűjtötték hozzá az anyagot, több száz kép van benne, amelyek Magyarországon, Németországban vagy az Egyesült Államokban készültek. Kitűnő könyv lett.
 
 
Ma a fényképek és a fényképezés egyfolytában és mindenhol körülvesz minket. Digitális fényképezőgépe szinte mindenkinek van vagy egy pici kamerája a mobiltelefonjában. Ön szerint ma mi a fényképészet szerepe? Mennyire van jelen az életünkben?
 
A fényképészetet ma természetesnek vesszük. Éppúgy része az életünknek, mint hogy beszélgetünk a vacsoraasztalnál a mellettünk ülővel. Bárki készíthet jó fényképeket, némi szerencsével akár remek fotókat is. De ez nem ugyanaz, mintha valaki egymás után képes remekebbnél remekebb fotókat készíteni. Mert nemcsak a technika miatt lesz jó egy fénykép. Hanem a fotós szeme és elméje miatt.
 
MUNKÁCSI MÁRTON: Marlene Dietrich 1940-es évek
© Joan Munkácsi. Courtesy F. C. Gundlach Foundation / Deichtorhallen Hamburg
 
 
Mit gondol az apja fényképeiről?
 
A legtöbbet már nagyon fiatalon megismertem, de amikor megnézem apám fényképeit, én nem fotótörténeti összefüggésben látom őket. Szerintem nagyon jelentős fotós volt, a hamburgi kiállítás — ahol 300 fényképét időrendi sorrendben elrendezve láttam — még jobban megerősített ebben a hitben. Nemcsak egyszerűen gyönyörűek a képei, noha tényleg gyönyörűek; ezek a képek valami többet árulnak el a tárgyukról és arról az emberről, aki a fotókat készítette. Frissek a képek, eredetiek, van bennük valami sérthetetlen és megismételhetetlen. Ahogy a fotókat nézem, eszembe jut, ahogy apám beszélt és nevetett, és tudom, mire gondolt, amikor a képet csinálta. Mivel olyan korán elvesztettem, igazán a munkáján keresztül ismertem meg: már ő is felnőtt volt, meg én is.
 
 
Ön mivel foglalkozik mostanában?
 
Sok mindent csináltam. Most antik ékszereket adok el az E-Bayn. Régen szakácskönyveket szerkesztettem, évekig zenéltem. Kezdetben fotósként is dolgoztam, de mert apám ennyire kiváló fotós volt, arra gondoltam, én minek is próbálkozzam ezzel? Sosem tudnék annyira kitűnő lenni benne, és nem elégítene ki eléggé, nem beszélve arról, hogy mindig az apámhoz mérném magamat. Ő egyedi volt és megismételhetetlen.
 
 
2005. november
 
 
Vámos Anna az IVAM és az USA magyarországi nagykövetsége jóvoltából tölthetett kint egy hónapot az Amerikai Egyesült Államokban a Magyar Fotográfiai Múzeum munkatársaként, ahol az Amerikában élt mgy élő magyar fotográfusok nyomait kutatta. Ez az interjú Munkácsi Márton Woodstockban élő leányával készült, eredetileg angol nyelven. Az interjút készttette és fordította Vámos Anna.