Kár

P. Szűcs Julianna

Népszerű lesz-e a Ludwig Múzeum pop-art kiállítása, aminek rendezői jól érzékelhetően nem a klasszikus utak közül választottak, sem koncepcióban, sem elrendezésben? Az East Side Storyból kiderül-e, mi a különbség a Nyugat túlfogyasztástól pörgő-megcsömörlő és a Kelet hiánygazdaságok zárványaiban mocorgó művészete között? Kapunk hideget, meleget.

Kiállítás enteriőr Lakner László Lépcsős száj (1968–2015) című festményével

Úgy hittem: címként járni fog majd egy pozitív sóhaj: Na végre! A magyar múzeumi trezor kevés nemzetközi klasszis-értéket hordoz. De azért néhányat mégis. Ilyen például a Szépművészeti spanyol anyaga. Vagy az Iparművészeti anatóliai szőnyegei. Vagy a Nemzeti Múzeum centeri urnái. Hozzájuk hasonló kitüntetett hely illeti a Kortárs Művészeti Múzeum pop-art anyagát is, hála Peter és Irene Ludwig egykori adakozó kedvének, a hajdani ost-politikot kifejező kelet-közép-európai vonzalomnak, nem utolsósorban pedig a „Picasso utáni képzőművészeti világ”, főként az ellenkultúra mérsékelt neoavantgárd teljesítménye iránti szenvedélyes ragaszkodásnak. Így történt, hogy nekünk bizony van saját Roy Lichtensteinünk (miközben persze nincsenek amerikai absztrakt expresszionistáink), van Claes Oldenburgunk (s persze hiányoznak gyűjteményeinkből a nagy szürrealisták), továbbá a Tom Wesselmann-életmű egyik főműve is valószínűleg Budapesté, noha nincs egy szál Giacomettink, Arpunk, Hartungunk, Tàpiesünk, és a sor hosszan folytatható. Ludwigék az utóbbiakat kevésbé gyűjtötték, következésképpen nem is ajándékozták. A saját sóherségeink, elnyomásaink, műveletlenségeink miatt történt mindez így. A hiányok a magyar múzeumügyről fájóan elégtelen bizonyítványt állítanak ki, de ennek kifejtése másik cikkre tartozik. Most örülnünk kell(ene) annak, amink van. Na végre! – ez, a budapesti Ludwig nemzetközi pop-artja, mégis a miénk. Méltó párja a hasonló profillal rendelkező kölni és bécsi múzeumoknak. Egyenlők vagyunk az egyenlők között.
   A heurisztikus cím mégsem illik ide. Sőt. A két emelet magasságra és tizenkilenc terem szélességre tervezett kiállítás közel kétszáz műve (amelyben csak egy tételnek számít Oldenburg kult-műve, a sok száz részelemből álló bécsi Mouse Museum) halandó néző számára fölfoghatatlan, befogadhatatlan és szerethetetlen. Ahhoz képest, hogy a pop „népszerű, pillanatnyi, lecserélhető, olcsó, szériában gyártható, fiatal, szellemes, szexi, cseles, csábító és nagy üzlet” – ahogy azt a brit kult-ikon, Richard Hamilton még 1957- ben megfogalmazta, e paraméterekből a mi Ludwigunkban csak a következőket nem sikerült megvalósítani.

Kiállítás enteriőr kisplasztikákkal

   a) Nem népszerű, mert a fekete alapon fehér betűvel és nehezen olvasható tipográfiával, továbbá szakzsargonnal teletűzdelt tudálékos ragasztott feliratoknak sikerült a szabadidős tevékenység feelingjét a bájtalan kemény munka hangulatára lecserélni. „A pop-art a tömegmédiában találta meg azt a forrást, ami szinte kifogyhatatlan munícióval látta el a táblakép tradíciójának felforgatásában.” Ilyesmi mondatokkal, de e szövegféleség kábé tízszeres mennyiségével terelget, tájékoztat, okít. Mintha szakipari hallgatók számára rendezett zord politechnikai bemutatóra csöppentünk volna, utána kézmosás, dolgozat, felelés.
   b) Nem szellemes, mert a kurátori munkát elvégző Bradák Somának és Popovics Viktóriának, mindenekelőtt pedig a koncepciót kidolgozó főagynak, Timár Katalinnak sikerült a tartalmi töltet kibontása helyett fölösleges muzeológiai provokációt létrehoznia. A művek hol fölcsúsznak a plafonig, hol bokamagasságban csücsülnek. A címleírások bokorban tolakodnak a művek alatt, hogy aztán ingerültséget keltő „utánajárásra” kényszerítsék a néző- olvasót. Mintha Halász Péter brutális színházának képzőművészeti párjával próbálkoznának a rendezők. Egy „Kegyetlen Kiállítással”, ahol a szándék komolyságának és a katarzis mélységének terhét a merevedő nyakcsigolyának és a zsibbadó vádlinak illene bevállalnia.
   c) Nem nagy üzlet, mert ez a nemzeti értéket képviselő és a külföldi partnerekkel közösen létrehozott páratlan látvány egyszerűen működésképtelen katalógus nélkül. Arról nem is szólva, hogy ez a hiány mekkora veszteséget okoz az intézmény költségvetésének és szakmai presztízsének.
   Hamilton beszélt továbbá még a pop „szexi, cseles és csábító” mivoltáról, de az anyagszerűtlen installáció, a mizerábilis láthatási körülmények és – beszéljünk magyarul – a tehetségtelen össz-szakmai teljesítmény miatt, e kategóriák emlegetése itt szinte perverz igényre utalna.
   E tényállás (hogy nincs katalógus) október végi felmérést tükröz, és az informális hírek sem ígérnek semmi jót. Külön kérésre ugyan meg tudom mutatni a kemény ötvennégy oldalon általam kijegyzetelt kiállítási tételeket, közöttük a tematikus szekciókra bontott szobákat (A tárgyak számlálása, Csak férfiaknak, 129 halálos áldozat stb.), de nem hinném, hogy ez lenne a tartós és hasznot hajtó megoldás. Az élvezeti értékétől megfosztott néző pénze ugyan megmaradt, de minek. Sem képanyag, sem bibliográfia nem fogja gyarló memóriáját megtámogatni. Sem tanulmány, sem forrásválogatás nem fogja számára a koncepciót megmagyarázni. Pedig lenne mit.
   És mégsem adtam a mérgemben kitalált címet: Lábon lőtt kiállítás. Több van itt látnivaló, így tényleg KÁR a kiállításért. Maradjunk tehát ennél a címvariánsnál.
   Leginkább kár a fölhígított látványegész valódi értékeiért: a budapesti, a kölni és a bécsi Ludwig múzeumok, továbbá néhány kooptált intézmény kiemelt műtárgyaiért. Álljon itt emlékeztetőül Andy Warhol pesti Elvise (1964, Satisfactionszekció) úgy is, mint a szerialitás, a szitázás és a rock-életérzés hűvös, ezüstös dokumentuma. Vagy Jasper Johns kölni Villanykörtéje (1969, A szerelem terme-szekció), úgy is, mint a csüggesztő ólom, a nemtelen anyag, a banalitás korszakokon átívelő, riasztó antiafrodiziákuma. Vagy Mimmo Rotella bécsi Mint a fésű fogai című műve (1959, Ugarragu-szekció), úgy is, mint a hétköznapi agresszivitás, a véletlenből született gyönyör és az aszfalthumor kanonizált leltári tárgya.
   Van mit és kit kiemelni a magyar résztvevők közül is. Mindenekelőtt Lakner Lászlót, aki tizenegy művével a MÜ- PA-ban már-már jutalomjátékként szerepel. Ő lett a tárlat „caposcuolája”, a hazai pop nemzetközi tekintélyének vitathatatlan hordozója, Ludwigon innen és túl a legfontosabb mester. A sokáig lappangó és szerencsés véletlen folytán újra fölfedezett Metamorfózis (1964) című kép nemcsak azért nagyszerű, mert elsők között érzett rá a rauschenbergi képépítés pimasz eklektikájára, az idézőjelbe tett rembrandtos fényárnyékokra, a formázott vászon, az ismétlés-technika és a megkínzott felület összjátékára. Még csak nem is azért, mert ikonográfiája és betűképpel megoldott politikai üzenete a lehető legkevesebb áttétellel jelenítette meg a puha diktatúra egyre finomodó, de lényegét megőrző természetét. A mű attól nagy, hogy az ő világa máséval fölcserélhetetlen. Lakner pár évvel később, egyik koncept-művében idéz egy 1913-ban írott Lukács György-tanulmányból. „A forma: egy adott helyzet adott lehetőségei között a maximális erőkifejtés.” Igaz is ez meg nem is. Az eszköz: neodada. A módszer: akadémikusan professzionális. A téma: az ellenkultúra levegőjében pácolódott. De az intenzitás hőfoka, az elemek bátor összerakása, a hatás érdekében mozgósított invenció az amerikai előképekkel egyenrangúsította a Metamorfózist létrehozó teljesítményt. Merthogy „az erő vele van” – mégpedig a maximumon. Több ez, mint forma. Ez a tartalom maga.
   Lakner persze nincs egyedül, igazságtalan lenne említetlenül hagyni Keserü Ilona pikánsan izgalmas gender-kompozícióját (Forma 3, 1969, Csak férfiaknak-szekció), Bak Imre pedánsan tiszta harde edge-vásznát (Marika, 1967, Besorolt emberalakok- szekció) vagy a kádári konszolidáció emblematikus művét Birkás Ákostól (Új ház, 1973, Oázis-szekció).

Kiállítás enteriőr Andy Warhol lebegő ezüstfelhőinek replikáival (Silver Clouds, 1965–2015)
 

   Továbbá megemlítendő a pop-szakirodalom néhány, mindeddig méltatlanul apokrifnak számító kelet-európai produkciója is. Fontos például tudni a szlovák Juraj Melisről (Tilos a dohányzás, 1971, Füst-szekció), mert brutálisan összekalapált talált tárgyaiban ott lapult a kor vidoran vad ellenzékisége. A szerb Leonid Sejkáról (Raktár, 1970, Tárgyak sorolása-szekció), mert ironikus motívumhalmaza méltó párja lehetne Forman szocialista szatírájának. Vagy a cseh Bĕla Kolařová tányérsorozatáról (Cím nélkül, 1966, nyitóterem), mert színesen blaszfémikus tárgyaival igazolni tudta, hogy a találékony tabudöntés vágya nem torpant meg sem a Moldva, sem a Visztula, sem a Duna partja előtt. Mielőtt a listázás örvénye végképp elsodorná a tárlatbeszámolót, e ponthoz érve kárbecslést illik végezni. A föntebb sorolt jó művek ugyanis kevéssé, alig-alig vagy egyáltalában nem érvényesülnek, s erről nemcsak az a), b), c) pontban fölsorolt külsődleges körülmények tehetnek. Ahhoz ugyanis, hogy a föntebb sorolt értékek, élmények és érdekességek valóban hassanak, a fő-kurátornak tisztáznia kellett volna: mit is akar valójában bemutatni. Négy lehetőség közül kellett, kellett volna választania.
   Lehetett volna egy „Ludwig-alapítvány” emlékkiállítást csinálni. Körülbelül úgy, mint tették ezt idén az év első felében a bécsi testvérintézmény termeiben. Ott ugyanis vegytisztán kipreparálták a nagyszerű aacheni csokoládégyáros szerteszét szórt pop-artos ajándékait az ottani kurátor, Walter Grasskamp elképzelése nyomán.
   Lehetett volna egy pop-art-történeti kiállítást rendezni, amelyben a fogyasztói társadalom undorodva elfogadásától az elfogadó undorodásig, az elitista New York-i Iskola tagadásától a féktelen Woodstock- kultúráig, a Campbell-leveskonzervtől a képregény-parafrázisig szépen szálára szedni a művészettörténeti tényanyagot, a téma mindmáig meghaladhatatlan interpretátora, Lucy R. Lippard nyomán. Lehetett volna egy kelet-európai szimultán popmustrát rendezni, a „békés egymás mellett élés” hipokrita rendjét bemutató művektől a létező szocializmus művekben testet öltött bírálataiig, a Hruscsov- doktrína lenyomataitól a prágai tavasz virágaiig, úgy, ahogy azt tette a rendszerváltás idején szárba szökkentett „eastern kultusz” legeredményesebb kurátora, Hegyi Loránd.
   És lehetett volna egy szigorúan magyarcentrikus poptárlatot szervezni, végigvenni a teljes történetet, kiemelni a remekműveket, megemlíteni a középmezőt és elhagyni a reménytelen epigonokat. Igaz, ehhez a munkához sorvezetőként leginkább Keserü Katalin kismonográfiáját, valamint Perneczky Géza és Passuth Krisztina alapvetéseit kellett volna illusztrálni. Timár Katalin úgy döntött, hogy nem dönt. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit rendelt, mint a hideg és meleg vízből a reggeli fürdőjéhez Hypolittól Schneider úr. A „Ludwigok” popjából kiállította, amit megkapott. (Például nem kapott Kölnből Marisolt és Hamiltont, Bécsből Spoerrit és Segalt). A szabályos poptörténetből kihagyta, amit kifelejtett vagy nem szeretett. (Például az angol–amerikai Ronald Kitajt és az olasz–angol Eduardo Palozzit, a francia Martial Raysse-t és a német Gerhard Richtert.) A kelet-európaiakból mellőzte azokat az országokat, amelyekhez kevesebb kontakt fűzte (például a románokhoz meg a volt szovjet köztársaságokhoz) és túlreprezentálta azokat az intézményeket, amelyek könnyebben kézre álltak (például a zágrábi Marinko Sudac-gyűjteményt vagy a pozsonyi Linea- kollekciót). A magyaroktól nem válogatta be Méhes László és Haraszty István alapműveit, viszont a falakat agyonaggatta Hopp-Halász Károly gigantikusan középszerű temperaképeivel és a döntős csapatba beemelte Gyémánt László már anno is vállalhatatlan pop-giccsét. Esett, ahogy puffant.
   A következetlenség persze tartogathat erényt is. A Munkás-szekció magyarázó szövege például azt állítja, hogy „a popart tipikus példái nem érintenek társadalmi kérdéseket”. Ehhez képest a kiállítás teli van olyan művel, amely ábrázolva lázít mindenféle diktatúra ellen, és lejárat mindenfajta túlfogyasztást. Utálja a háborúkat és imádja a nemi felszabadulást. Megtagadja a kiváltságosok képzőművészetét és fölmagasztosítja a sokaság kultúráját.
   Szó sincs ez esetben kárról. Ez inkább szerencse.

Ludwig Goes Pop + The East Side Story Ludwig Múzeum, Budapest 2016. január 3-ig.