Apprehension. Understanding through fear of understanding – kántálja a mikrofonba egyre hangosabban az „artcore”-t játszó norvég Dromedar banda furcsa hálóba csavart énekesnője. A helyszín a bukaresti alternatív színtér legendás bárja, a Control, nem messze az óvárosnak nevezett félig romos turistanegyedtől. A képzőművészekből álló együttes a 6. Bukaresti Biennále nyitókoncertjén játszik, az idézet is az esemény címéből származik. Nehéz pontosan lefordítani, széles pszichologizáló-teoretikus gondolatkört hoz játékba, de körülbelül így hangzik magyarul: „Aggódás (vagy: felfogás). Megértés a megértéstől érzett félelmen keresztül”.

   A biennále kis költségvetésű, takaros produkció, alig több mint húsz művészeti projektet vonultat fel, de az elméleti körítésnek megadták a módját. A végeredmény kissé „fejnehéz” lett, de ez sok román produkciónál előfordul. Az esemény házigazdája és szervezője a Pavilion nevű kortárs művészeti központ, ami profi kiállítótérként működik fő szponzoruk, az UniCredit elegáns, belvárosi székházában. Egész pici, jól körülhatárolható szakmai klikk tartja a kezében, ami óvatosan – és kissé paranoiásan – építi itt saját networkjét.

   Az intézmény kiállítási programjánál fontosabb a szintén Pavilion névre keresztelt politikai és kulturális periodika, aminek friss száma a biennále katalógusaként szolgál. Illetve inkább ahhoz csatlakozó szöveggyűjteményről beszélhetünk, mert a négy helyszínen kiállított két tucatot se elérő műtárgyból nehéz lett volna vaskos könyvet szerkeszteni. A kötet elméleti esszéi és újrakiadott tanulmányai a felügyelet, megfigyelés, szorongás, mentális bajok, divat és posztfordizmus kérdéseit rágcsálják. Az alaphangot a kurátor, Horváth Gergő adja meg, aki az elnyomás és a félelem kérdéséről írt könnyed, bevezető gondolatfutamot.

 

 

Bár a Bukaresti Biennále szeret fiatal kurátorokkal dolgozni, és az igazgatók is csak negyven körüli professzorok, Horváth Gergőre még a „szemtelenül fiatal” kitétel is kevés. A korábban zenét, most épp képzőművészetet tanuló fiú 1993-ban született. Vagy a stáb volt mögötte vérprofi, vagy tényleg ennyire tehetséges, de se a katalógus, se a kiállítások nem hagytak kívánnivalót maguk után. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy idősebb kurátorkollégája időközben otthagyta a csapatot.) A biennálés program gerincét a román konceptuális művészet kedvenc zsánere, az erős szimbólumokat összpontosító, már-már mágikus jelenlétet generáló objektek adták. Például a Kolozsváron tanult Zoltán Béla sasszárnyakkal kidekorált, harctéren talált, de ezüstszínűre nikkelezett világháborús rohamsisakja, vagy Marilena Preda-Sânc rozsdás szögekkel megszurkált kopott földgömbje, esetleg Matei Arnăutu lebegő asztala, a rápakolt telefonnal, fantás poharakkal, kockakővel és ventilátorral együtt. (Az előbbi kettő a biennále legnagyobb kiállításán, a Paraszt Múzeum épületében kapott helyet, a harmadik egy kisebb mellékhelyszínen, a Politikai Kutatóintézet lépcsőházában.) A biennálés mezőny kétharmada fiatalabb, nem túl ismert romániai művészekből áll, egyharmada hasonló státuszú, de nemzetközi alkotóból. A „sztárvendég” az osztrák Erwin Wurm, aki tízéves, terroristázó printjeivel emelte az esemény fényét, de nyugodtan sorolhatjuk mellé Sugár Jánost is, aki lenémított politikusokat mutató feliratozott videóival (Mute) volt jelen. A műtárgyak célja egyébként a teoretikus alapvetés kibontása és illusztrálása volt, nem pedig a mindig friss harapnivalóra éhes nemzetközi kortárs utazóközönség becsábítása.

   A katalógus címlapjára az indiai Raqs Media Collective Mindeközben/Máshol (Félelem és megértés) című egyszerű print órája került. A minimalista mű finom transzformációra épül: nincsenek számok, csak a „megértés” szó hét óránál és a „félelem” tizenegynél. Mivel az óra 07:02-n áll, a biennále épp a megértés fázisára esik. A Pavilion hanyagul elegáns kiállítótermében a kiragasztott matrica mellett egy C-print és egy fotómontázs tágította tovább a félelem köreit. És egy meg nem valósult projekt nyoma: a Bukaresti Biennále állandó részvevője, Cezar Lăzărescu ugyanis egy, a városban köröző, reklámtáblás teherautóra szándékozta kiplakátozni a nagy BB+ jelet. Ez nemcsak a biennále mozgó hirdetéseként funkcionált volna, hanem társadalmi üzenetet volt hivatva közvetíteni a döntéshozók felé. A BB+ ugyanis a befektetésre nem ajánlott kategória a Standard and Poor’s rendszerében. Mivel a hitelminősítő intézet épp a megnyitó előtti héten nyilvánította Romániát befektetésre alkalmasnak (BBB–), a leszerződött reklámcég – provokációnak ítélve a dolgot – inkább visszalépett a korábbi státus hirdetésétől. Ez a történet egyszerre mutatja, hogy a kultúrafinanszírozás nagyon gyenge lábakon áll Romániában (a biennále nem kapott állami pénzt), a politika fenyegető jelenléte még így is hosszú árnyékot vet, ugyanakkor a kilátások kifejezetten rózsásak.

 

„A román árverések összforgalma tavaly 15 millió eurót ért el” – meséli csillogó szemekkel Cristina Olteanu (aki a Sotheby’snél tanult Londonban) az Artmark aukciós mogul székházában. Kissé parvenü környezet: körös-körül neorokokóhoz képest vaskos díszletek, drámai világítás, vastag kárpitok, süppedős szőnyegek és egy gyereknapi aukció kissé furcsa tételei. Az Artmark egyeduralkodó Romániában, viszi az aukcionálható műkereskedelem 70 százalékát. Az összforgalom a válság előtti magyar értékekkel vethető össze. Cristina optimista, segítőkész és talpraesett, mint az egész stáb, készségesen kísérnek el bárhová és válaszolnak minden kérdésre. Nincs mi miatt szégyenkezniük, már ami saját piaci előremenetelüket jelenti, mert számukra Budapest azért még mindig valamiféle vágyott nyugati nagyváros, ahol az autók felfestett rend szerint, parkolóöblökben állnak meg és nem bárhol a járdán, ahol a tömegközlekedésnek nem szükséges kiegészítője a letekert ablakú, cigifüstös sárga Dacia-horda és ahol a villanyvezetékek nem gubancos pókhálóként kötik össze a házakat.

   Lehet panaszkodni tehát a balkáni körülményekre, de tény: a román műtárgypiac rohamos léptekkel fejlődik, a tíz évvel ezelőtti hazai viszonyokat idéző vehemenciával. A nemzetközi elitbe is bekerült tőlük pár kortárs galéria, a kolozsvári Plan B és a Sabot vagy a bukaresti Ivan, de ők teljesen szeparáltan, szinte egy külön világban működnek. Alig van helyi gyűjtőjük, gyakorlatilag a nemzetközi art faireken léteznek csak. „Minek mész most Bukarestbe?” – kérdezte pár nappal korábban, véletlenül épp Budapesten Daria Pervain, a kőkeményen kísérletező profilú Sabot vezetője kikerekedett szemekkel. „Ja, ha kifizetik a repülőt, akkor menjél csak!” – legyintett. Ő már minden alternatív vásár szülőanyjára, a bázeli Listére csomagolja galériája anyagát.

   Közben a bukaresti lokális piac is él és virul. Az aukciókat az Artmark fedi le, és ők találták ki a most először megrendezett Art Safari vásárt is. A ház standján elsősorban klasszikus aktokat és virágcsokrokat kínáltak a 20. század elejéről. Először azt gondoltuk, azért, mert ki kell elégíteni a nem túl válogatós vásárlók igényeit, de a szomszédos Nemzeti Galériában leesett az állunk: a román festők tényleg ezekben a zsánerekben gondolkodtak. Ha nem a muzeológusok szúrták el végzetesen a dolgot, hanem ilyen a helyi művészettörténet, akkor az tényleg több, mint lehangoló. A termeket végigjárva úgy tűnt, hogy a 19. század vége, mint az összes kelet-európai nemzetnél, náluk is a képzőművészet ígéretes felfutását hozta magával. (Az ő ügyeletes sztárjuk, Munkácsyjuk, Nicolae Grigorescu.) Majd a nagy nekibuzdulás után, a századfordulón: nem történt semmi. (Nagybánya persze kimarad ebből a kánonból, pár második világháború utáni Ziffer – itt Alexander – képviseli csak.) És igen, klasszikus avantgárdot is tartalmazott a bőséges válogatás – nyomokban. Inkább kedélyes, kisméretű képecskék sorakoztak végestelen-végig a falakon, egy gyenge lábakon álló, félpolgári ízlésű közönséget, mint reménybeli vásárlókört megcélozva. Teljesen kiábrándító lett volna az összkép, ha a jóval invenciózusabb szobrászat nem húzta volna fel kissé épületszárnyban berendezett Európai Művészetek Múzeuma, a külföldi uralkodók által idehordott klasszikus remekművekkel nem jelentett volna egy kis felüdülést.

 

 

Az Artmark most szállt be a kortárs piacba, erős felütésként megalapítva a Lavacow fantázianévre keresztelt online árverezőházat. A felkínált piciny Victor Man-festmény vagy Maurer Dóra hetvenes évekbeli grafikája – valós formában – megjelent az Art Safari vásáron is. Ráadásul épp ez volt a legerősebb stand, hiszen az Art Safari magán viselte egy gyenge színtéren útjára indított art fair összes létező gyerekbetegségét. A börzét Bukarest viszonylag elegáns központi részén, a nagy múzeumokkal szemben, két nagy sátorban rendezték meg május végén, az Artmark alapos támogatásával, bár a főszervező Diana Dochia volt, aki a kellemesen fogyasztható kortárs műveket kínáló Anaid Art galéria vezetője és a helyi galériaszövetség elnöke. (Fő helyet is kapott a vásáron.) Az Art Safarit a Deutsche Bank nagylelkű szponzorációja mellett mindenféle egyesületek és szövetségek heterogén társulása készítette elő. Nemcsak a nemzetközi hírnevű román galériák kerülték el messziről a rendezvényt, de még a bukaresti mezőny vállalható profilú részvevői is (például a Zorzini galéria). Helyette volt minden, ami helyi érdekű: a kolozsvári iskola közepe-alja, belvárosi szuvenírfestészet, klasszikus női aktok, érdektelen kortárs kereskedelmi produktumok, jellegzetes mágikus húrokon játszó román totemszobrok, naiv fantáziák, szürreális plázaművek, aranyozott képkeretek és üvegmozaikból kirakott Botticellik. A pár erősebb műalkotást reménytelenül lenyomta a többség nyomasztó összhatása. Itt pont a másik sátorba kiaggatott, román múzeumokból válogatott klasszikus festményanyag jelentette a felüdülést az amúgy fullasztóan meleg főhelyszín után. Az art fair műfaj kötelező kísérőelemei rendben voltak, csak a tartalom hiányzott.

 

 

 

 

   Akár legyinthetnénk is az erőtlen próbálkozást látva, de: a román képzőművészet infrastruktúrája össze se hasonlítható a magyarral, a csehvel vagy a lengyellel, viszont kicsattannak a friss, fiatalos energiától és fejlődési potenciáltól. Nagy étvággyal és töretlen optimizmussal vágnak bele mindenféle ügyletekbe. Olyan kiforratlan még a színtér, hogy sokkal könnyebben kooperálnak egymással, mint az olyan fejlettebb országokban, ahol már rég megmerevedtek a frontvonalak. Lehet, hogy az Art Safarira nem fizette ki a fejpénzt csomó bukaresti galéria, viszont az ugyanakkor tartott Galériák Fehér Éjszakája nevű programon már mindenki részt vett! És a május utolsó hetében tartott összes vizuális művészeti attrakció összehangolta kommunikációját. A biennále, a vásár, a Design Hét, a galériás este és a múzeumok éjszakája G5-ként hirdette magát, egymás természetes szövetségeseként. Így együtt már egész izmossá hízott a program. Bár még mindig szafaritúrával ér fel egy látogatás, de egyértelmű: a jövőtől nem nagyon kell félnie a kortárs román képzőművészetnek.

 

 

• • •

 

 

A Ceauşescu-palota mögötti úton egy autó se jár, mindenhol rendőrök és állig felfegyverzett kommandósok strázsálnak a tikkasztó napsütésben. Majd villogó rendőri felvezetéssel, szénfekete diplomata Hummerek sora száguld el, furcsa kontrasztot alkotva az őrült kommunista diktátor gigászi építményével. Az amerikai alelnök, Joe Biden tette tiszteletét a román kormányfőnél egy gyors biztonságpolitikai megbeszélés erejéig. Románia tényező – bárhogy is viseljük ezt a hírt.