ROZSIKA PARKER: AZ AGGÓDÓ KERTÉSZ

Rothschildok a rózsakertben

Winkler Nóra

 

Rozsika Parker történetére véletlenül és a végéről bukkantam, barátnőm kisbabája születésekor olvastam egy cikket az anyai érzések ambivalenciájáról, és az angol nyelvű szövegben meglehetősen idegenül ült a Rozsika név. Utánanéztem hát, mi az eredete, és bárókat, teniszlabdákat, jungiánusokat, kastélyparkokat, pszichoanalízist és rengeteg rózsát találtam.

Nagyváradon, a Wertheimsteinektől indulunk, ők voltak az első zsidó család, akik úgy kaptak nemesi rangot, hogy nem kellett előtte kikeresztelkedniük. Az apa, Alfred Edler von Wertheimstein az Osztrák–Magyar Monarchia elit dragonyosezredének tisztje volt, felesége hét gyereket szült házasságuk évei alatt. Rózsika 1870-ben született, és ahogy akkoriban szokás volt, több nyelven taníttatták. Művelt, felvilágosult nő lett, a századforduló ismert teniszjátékosa, sőt magyar bajnoka, akit emellett kifejezetten érdekelt a politika. Eltérőek a források a tekintetben, hogyan ismerte meg későbbi férjét, a Rothschild család angol, bárói ágából származó Charlest, akihez Bécsben nagy pompában – és a háttérben egy megakadályozott zsinagógarobbantási akcióval – boldogan ment feleségül 1907-ben. Ő harmincnyolc volt ekkor, férje hét évvel fiatalabb.
Van, aki szerint Karlovy Varyban találkoztak a teniszpályán, de a másik verzió még romantikusabb, egy lepkegyűjtő túrán a Kárpátokban. Ízlelgessük a szavakat, képzeljük el őket ez utóbbi jelenetben. Ady Endre, aki jól ismerte a nagyváradi társasági életet, továbbment a képzelgésben és szomorú jövőt vizionált Rózsikának, mondván „Pénze lesz, de nem lehet majd boldog, mert biztosan a Riviérától Szicíliáig utazgat a férjével, sehol sem lesz otthon”. Rózsika kellemes élettereket rendezett be maguknak a családi kastélyokban Londonban és Tringben, esténként vendégségbe jártak és hangversenyekre, vagy ha otthon maradtak, Charles a lepkéit tanulmányozta, Rózsika meg eligazította a személyzetet és kézben tartotta négy gyerekük nevelését. Mindegyikük filmre való életet kerített magának, karrierrel, egzotikus hobbikkal és később világhírűvé váló művészbarátokkal, de most a három lány egyikét, Miriamot nézzük alaposabban, hogy majd eljussunk a másik Rozsikához, Ms. Parkerhez.

Miriam 1908-ban született Ashton Woldban, és nem meglepő, hogy zoológus és botanikus lett, hiszen lepkegyűjtő apja tudományos publikációiban ötszáz bolhafajtát különböztetett meg, nagybátyja meg alapított egy saját természettudományi múzeumot. A kislány már négyévesen hernyókat és katicabogarakat vizsgálgatott, illetve szelíd kismadarakat vitt a szobájába alvótársnak. Tudományos karrierjének jót tett, hogy vagyonos családból jött és sose kellett ösztöndíjra várnia, kutatása fókuszában a bolhák álltak, ő volt az első, aki leírta ugrásuk mechanizmusát. Előnynek tartotta, hogy nem volt képzettsége és eredendő kíváncsisága, nyitottsága vezérelte, kutatásait „tiszteletbeli” rangokkal honorálták. Annyira lelkes, ambiciózus nő volt, hogy ha valamit a fejébe vett, az meg is történt. Például a vadvirágok díszkertekbe való visszavezetése, amiről Charles herceggel kezdett levelezni, majd be is telepített tízhektárnyit belőlük a királyi család rezidenciájának parkjában. Minden érdekelte, amiben élet van; bogarak, virágok, kutyák, emberek. Hat gyereke közül az 1945 karácsonyán született Rozsika is örökölte ezt a sokfelé irányuló kíváncsiságot, és ahogy az anyja, minden hobbiját szakmai színvonalon űzte.

Művészettörténész, pszichoterapeuta, író és aktív feminista lett, egész életművén fontos és személyes alapkérdések fonódnak össze e tudományágak érintkezésével. Kutatta, hogyan szerez elismerést egy nő a művészeti intézményrendszerben, a kreatív munka hol inspiráló, hol destruktív feszültségeit, az otthonnal és az anyasággal kapcsolatos ellentmondásos érzéseket, a nőket frusztráló, tökéletes test ideáját. Egyenes, konfliktusvállaló, de szeretetalapú megfigyelései, publikációi és könyvei mellett e rózsakerti sétában nekünk külön fontos, mennyire hatott rá a család többgenerációs természetkultusza. Még azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy a gyerekkorban beléplántált természet iránti érdeklődés, érzékenység egyfajta lágyságot, elfogadást adott tudományos munkásságához. Pszichoterapeutaként az anya és kisbabája közti, szélsőségesen ambivalens érzések lett a szakterülete, és ez a kérdés bőven saját gyerekei születése előtt kezdte érdekelni. Amikor '69-ben megkapta a Courtauld Intézet művészettörténeti diplomáját, Londont épp elérte a feminizmus hulláma, így Rozsika hamarosan a beszédes címet választó Spare Rib (Oldalborda) magazin művészeti rovatának szerzője és vezetője lett. A laphoz áramló olvasói levelekben visszatérő téma volt az anyaként megélt magány, a babák iránt érzett harag és az emiatt érzett bűntudat. Részben ez volt az oka, hogy pszichológiát kezdett tanulni. Kutatási eredményeinek, előadásainak, publikációinak és híres könyvének – Torn in Two: The Experience of Maternal Ambivalence, 1995 – nagy erénye, hogy ezeket az érzéseket egyszer s mindenkorra beemelte a természetes reakciók tartományába. Griselda Pollockkal közösen feminista művészettörténeti csoportot szerveztek, ahol a művész és szakíró tagokkal a művészeti élet erősen szexista berendezkedésével, kialakulásával foglalkoztak és sikerkönyveket írtak a nők szerepéről, kreativitásáról a képzőés díszítőművészetben.

1983-ban jelent meg a The Subversive Stitch: Embroidery and the Making of the Feminine (A felforgató öltés. Hímzés és a nőiség) című könyve, amelyben az egykor uniszex tevékenység, a hímzés nőiesítését vizsgálja és azt, ahogy ennek megítélése „kifinomult, dekoratív, de agyatlan” irányt kapott. Ezekben az években, negyven felett szülte lányát és fiát. Férje a radikális-kommunális színházcsinálás felől később a jungiánus pszichoanalízis irányába elköteleződött Andrew Samuels, akit Angliában a tágabb közönség is ismer, mert közíróként rendszeresen elemez politikai, társadalmi kérdéseket a szakterülete felől. Rozsika a könyvein túl több tanulmányt is publikált, köztük arról, hogyan küzdött Virginia Woolf a dolgozószoba és a családi terek párhuzamos elvárásaival, vagy hogy egy átlagos fiatal nőre mekkora nyomás nehezedik a külsejével kapcsolatban. És mindeme gondolkodás, kutatás, szellemi munka mellett ott volt a kert, a rózsákkal. Talán nem váratlan, hogy ez a terület is hozott annyi kérdést, megfigyelést, ami könyvbe kívánkozott, és 2006-ban megjelentek az aggodalmas kertész meglátásai, The Anxious Gardener címmel. Rozsika sok humorral, hol bölcsen, hol szorongva szemléli kertje igényeit, változásait, saját dilemmáit, sikereit és kudarcait, párhuzamosan az évszakok változásaival. Fejezeteiben, mint egy terápiában, dialógus zajlik a Kertész és Mentora között, aki praktikus tanácsokkal szolgál, illetve harmadik hangként bejön a Szomszédnő, aki hol megértően, hol irigykedve kommentálgat a virágágyások felett.

Rozsika életművében sokféle női alkotó-teremtő tevékenység kerül elő, és mindegyiken bemutatja a vonatkozó érzelmi élet teljes spektrumát: haragot, fájdalmat, boldogságot, dühöt és az átmeneti, de néha átélhető teljes elégedettséget.

Rozsika Parker: The Anxious Gardener. Francis Lincoln Limited, London, 2006, 160 oldal