A szőlőre szokták mondani, hogy aszúvá érik — nos, itt mintha könyvekkel történt volna valami hasonló. Érzelmi töltésüket és szellemi kalóriatartalmukat illetően annyira beértek, besűrűsödtek már e munkák, hogy ami olvasható lenne bennük, tehát a szöveg, az szinte elapadt, jelzésekké redukálódott, viszont mégis az a helyzet, hogy van mivel szolgálniuk, hiszen csak úgy dongnak körülöttük a nektárra éhes darazsak. Az említett holdfényhez tehát még egy fontos komponens járul, éspedig majdnem az ellenkezője: a virágok csendjéből és színeiből, illetve tápanyagértékű illóanyagaiból font kommunikatív varázslat, és olyan ez, mintha csak kertben járnánk.

 

És most kérem az olvasót, hogy fogja meg a kezemet, hogy együttesen léphessünk fel a következő lépcsőfokra. Köztudott, hogy a történelem korai korszakaiban a Hold volt a legfontosabb égitest, állítólag azért, mert a holdciklusok hossza egybeesik az asszonyok ciklusaival. Ennek bővebb kifejtését itt most nem forszíroznám, mint ahogy azt sem erőltetem, hogy tisztázzam, mi köze lehetett ennek a matriarchátushoz. Legyen elég annyi, hogy az emberi kultúra történetében a hold azóta is azt a szerepet játssza, amit az ilyen aszúvá érlelt művészkönyvek kisugárzása is jelenthet: opálos fény áradását, ami ritmust és formát ad az időnek, értelmes tartalmat kölcsönöz a tárgyi alakzatoknak és gondoskodik az érzelmek ár-apály játékáról.

 

De anélkül teszi mindezt, hogy égetne vagy elvakítana — ez ugyanis a nap dolga. Ha most valaki arra gondol, hogy e ponton térhetnénk rá a férfiak cselekedeteire, akkor mi mást tehetnék, mint hogy rábólintsak, így van. De bővebb kifejtéséért inkább olvassanak utána az antropológia szakértőinél vagy a történelmi munkákban, esetleg akár a Bibliában (vö. Apostolok cselekedetei). Hiszen lehet, hogy a történelem éppen azzal kezdődött, hogy bizonyos események, amelyekért elsősorban a férfiakat tehetjük felelőssé, annyira égetőek és vakítóak voltak, hogy mindörökre emlékezetesek maradtak. Van a művészkönyveknek történelmük?

 

 

A válasz erre: mielőtt elkezdődött volna a történelmük, már voltak művészkönyvek a világon. Talán nem öröktől fogva, de nagyon régóta. Mert láttunk-e már tökéletesebb művészkönyveket az asszír agyagtábláknál, a hireoglifákat őrző papirusztekercseknél, a japán kalligráfiáknál vagy a miniatúrákat és az ősnyomtatványokat könyvvé összefogó díszes kódexeknél? Apollinaire, amikor a 20. század elején gondolt egyet, és néhány versét nagy merészen kalligramok formájában írta, vagyis képpé formálta, tulajdonképpen ezt az örökséget folytatta. Az aszúszemek ízét érezte a vizuális látványként is dekódolható költemények soraiban, és megpróbált megcsillantani valamennyit a hold közben elapadt fényéből is. A művészkönyvek története ezért nem is vele, hanem valamivel később, az avantgárddal kezdődik, vagyis azzal a pillanattal, amikor a könyv hátat fordított a pusztán költői tartományoknak, hogy valami olyasmivé váljon, mint amilyen fegyver lehetett Luther kezében a Biblia. Néhány kis példányszámban készült almanach vezette be ezt a műfajt, ilyen volt például a Der Blaue Reiter. Aztán jöttek a konstruktivista manifesztumok, röpiratok és kiadványok, valamint az egyéb harcos művészeti megnyilatkozások — többnyire a megszokott nyomdai termékektől már külső megjelenésükben is gyökeresen eltérő formában. Jó példa volt erre Kassák lapja, a Bécsben szerkesztett MA.

 

Néhány évtizeddel később pedig még egy virágkora volt a történelemmé előlépett művészkönyveknek, mégpedig a fluxus és az azt követő intermédia-korszak. Se szeri, se száma az ekkor készült füzeteknek, xeroxolt folyóiratoknak, dobozba vagy portfolióba gyűjtött művészi megnyilatkozásoknak. Ám ezek nagy része is fegyver volt — most már a közben hivatalos művészetté vált avantgárddal vagy még inkább a beérkezett modernekből üzletet csináló intézményekkel szemben. Sokszor olyan alternatív körökben vagy szubkultúrákban élő fiatalok kezdeményezték a kiadásukat, akiknek sikerült megteremteniük az ilyen konspiratív munkához szükséges szervezeti formát is, a mail artnak nevezett nemzetközi hálózatot, ami egy, a postai forgalomra épülő kommunikációs lánc volt. El is terjedt csakhamar a meggyőződés, hogy amit ennek a mozgalomnak a résztvevői tesznek, az tulajdonképpen illegális publikációs munka, magyarán: szamizdat — egyrészt: dacára a nyugati világban természetesnek tekintett szabadságjogoknak, másrészt pedig: összhangban azzal, hogy valóban az illegális kiadványokra (és ez okból kézi munkára) szűkült a publikálás sok más, kevésbé szerencsés országban. Egyre inkább előtérbe kerül persze az a felismerés is, hogy ez a fluxusból és mail artból táplálkozó lázongás hozta létre menet közben mindazokat a technikai újításokat is (kopírozás, pecsételés, művész-bélyeggyártás, könyv-objektek készítése vagy a fotó- és az audio-eszközök beemelése a könyvpublikációkba stb.), amikkel a művészkönyvgyártók azóta is élnek. 

 

 

Igen, azóta — de mégis, pontosabban, mióta? Amióta ez a láng is kialudt, és az eszközeiben meggazdagodott és ezzel párhuzamosan békésebb kézi munkává szelídült könyvkészítés újra visszatért a hold fényudvarába, az esztétikusabb költői tartományokba. Elfogadott kifejezési formává, mi több: múzeumi műfajjá szelídült — némi rezignációval fűszerezve persze, és teli nosztalgikus mellékzöngékkel is. Mert annak idején, a mail art virágkorában ugyan ki gondolta volna még, hogy ez a postai küldeményeket művészeti műfajokká emelő posztavantgárd mozgalom egyúttal a hagyományos postaforgalom hattyúdala is lesz majd — úgyszólván annak kései, „esztétizálódó" dekadenciája? Tudjuk, a posta ma egy haldokló intézmény, a fax, majd pedig az e-mail volt az, ami háttérbe szorította. Most a székesfehérvári művészkönyvkiállítás katalógusában is olvasható egy hasonló problémákkal foglalkozó tanulmány, az USA-ban élő Buzz Spektor írása, aki egy további veszteségről számol be: a könyv mintha megszűnne olvasmányanyag lenni, hiszen az emberek — ha egyáltalán — ma már inkább az interneten szörfölve olvasnak. Amiből az következik, hogy lehet, hogy a könyvnek be kell érnie majd azzal, amivel az internet (legalábbis egyelőre) nem szolgálhat: a tapintás, a kézbe fogás, az anyagszerűség élményével, és az organikus anyagok közvetítésének, néha talán egyenesen az illatok tolmácsolásának a privilégiumával, íme, itt van előttünk a könyv, mint „élmény", mint érzelmekre gerjesztő érdekes emléktárgy — és ez is egyfajta hattyúdal. Mindazt, amit idáig leírtam, a székesfehérvári művészkönyv-kiállítás is meggyőzően dokumentálja. 

 

Séta a holdfényben? Tessék: Nancy Hart dobozolt asztronómiai grafikaanyaga ezzel a címmel: Lunation. Vagy egy másik munka, Gloria G. Persiani pár oldalas füzete az éjszaka tintájába mártva, és így elnevezve: A hold kezei. Ezekre a munkákra rímel a japán Keiichi Nakamura portfoliója is: A hold képe. Vagy tekintsünk Olga Maggiora könyvként kinyitható kollázsapplikációjára, a Holdfényre, illetve Puck Branlage kék színekben tartott elégikus hangulatú füzetére, amelynek tartalma egy sor változat volt a címben is kiírt Hold istennő témára. És ezt a toposzt variálta — a hold megemlítése nélkül — Geoffrey Hendricks is a Száz ég című jutazsákba gyűjtött grafikáival, vagy Beata Wehr a 23 bizonyíték a múlt létezésére című, tűnődő tartalmú tintasugár-nyomtatású művészkönyvével. Hasonló hangulatot áraszt az Ausztráliából érkezett Tricia Smout háromdimenziós, habkönnyű papírmunkája, a Felhőképek is. És hadd említsem meg még azt a küldeményt, amely adott esetben az itt felsorolt művek mitológiai háttereként vagy mélylélektani összefoglalásaként is szolgálhatna: Mariella Bogliacino Vénusz méhe című vegyes technikájú portfolióját.

 

 

Megkockáztatnám talán, hogy — legalábbis átvitt értelemben — lunatikus inspirációnak tekintsem azt is, ha a művész spirálvonalakban „fejezi ki magát" — mert erre is van példa. Két olyan munkát is említhetek, amelyek fő motívumként háromdimenziós spirált használtak, Lamberto Correggiarinak a szivárvány színeit „felcsavaró" könyvobjektjét és Stephan Erasmus kerek dobozból nagy ívben kihajló spirálját — ezt a művet alkotója „cirkuláris alagútkönyvnek" nevezte. Láttukra rögtön érezzük, hogy milyen fontos szerepet kaphat az ilyen munkákban a gyerekek világához való visszatérés és a játék. Sorolhatnám ezekre is a példákat, de legyen elég annyi, hogy Kiss Ilona egy könyvként kinyitható nyuszifület küldött Teaház a nyúlhoz címmel, Brigitta Milde pedig szólásokat és kiszámoló versikéket dolgozott fel Apollinaire kalligramjaira emlékeztető feldolgozásban. És hogy tárgyi bizonyítékkal szolgálhassak arra is, hogy néha a szagok is fontos szerepet kaphatnak a művészkönyvek világában, megemlíteném Magyar Ágnes szappankönyveit, pontosabban: mosószappan táblákból fűzött rusztikus könyvobjektjeit. Egy emelettel feljebb lépve aztán a reflexiók és filozófiai tűnődések szintjére jutunk, ám ezeknek is van valami köze a meditációkra ösztönző holdfényhez. Különösen akkor, ha ezüstfényű tükröt használ a művész a könyvobjektek kialakításánál, mert az idő és a tér egymásba fonódó, egymást kiegészítő eseteivé válhatnak így a munkák. Marilyn R. Rosenberg könyvként kinyitható és a tükrök segítségével végtelen teret imagináló Kaleidoszkópja például ilyen, vagy talán még mélyebb, még meggyőzőbb tartalommal 

 

Szilvitzky Margit Halhatatlan tekintetek című könyvapplikációja. Ehhez Szilvitzky a 20. század festészetének a leghíresebb „tekinteteit" vágta ki (természetesen csak reprodukciókból), hogy aztán tükrökre felragasztva egy lapozható miniatűr kabinetet állítson össze belőlük. Csak képekből kiemelt szemeket látunk, de mégis ráismerünk az alkotókra: Picasso, Magritte, Klee, Modigliani és így tovább — miközben, ha megfelelő szögben tartjuk a könyvet, a saját tekintetünkkel keveredhetnek el ezek az elevennek ható töredékek. És ha már a szemlélődés virtuóz mestereinél tartok, hadd említsem meg a magyar mezőnyből László Bandy (sic!) elképesztően törékeny leporellóját is. E könyv alkotója ugyanis vonalak káoszát rajzolta a papírra, onnan vágta ki és emelte át e vonalhálót úgyszólván a puszta levegőbe, hogy aztán könyvet köthessen belőle. Nem csoda, ha a látogatók állva maradnak e munka előtt, és noha vitrinüveg védi a légörvényektől, lélegzet-visszafojtva vizsgálják, hogy hihetnek-e a szemüknek — hogy nem csupán káprázat-e a semminek és a valaminek ez a könyv alakban realizálódott összeházasítása. És hogy tükör nélkül is lehet mély értelműen reflektálni, arra Haász Ágnes levélmérlegből applikált „könyve" (Könyve? Vagy vizuális költeménye?), a Szó súlya adhat példát.

 

 

Egy-egy ilyen művészkönyv-kiállítás után a beküldött munkák jelentős része a résztvevők ajándékaként az István Király Múzeum tulajdonában marad — ez a gyakorlat odavezetett, hogy jelenleg 1200 művészkönyv „lakik" Fehérvárott. De mi lesz a további sorsuk, minek tekintse őket a muzeológia?

 

Kovalovszky Márta kezdeményezésére indultak el ott 1987-ben ezek a tárlatok, ahogy a kurátor akkor a katalógus bevezető soraiban ezt megnyerő közvetlenséggel meg is indokolta, azért, mert: „Mindig szerettem a színes papírokat, a bonyolult és hosszú leveleket, a rajzos üzeneteket, a kacatokból, a személyes élet vacakjaiból összetákolt »tárgyakat«, feliratokat, a becsomagolás és a kibontás parányi élvezetét. Több mint negyedszázada magam is készítettem afféle »falvédő't« a konyhába..." stb. Most, lassacskán majdnem egy újabb negyedszázad múlva ez már a negyedik nagy nemzetközi seregszemle, és a kurátort is másként hívják azóta: Izinger Katalinnak. De a tárlat bátor szelleme, közvetlen atmoszférája és értő kezekre valló rendezése változatlan maradt. Csupán a dimenziók nőnek egyre — a katalógus már 2000-ben is színes volt, most a művészek egyenként is egy-egy színes nyomású oldalt kaptak. És ha annak idején a közönséggel összekacsintva a falvédőkre kellett még a kurátornak hivatkoznia, ha a grandé art rangját, méltóságát akarta kölcsönözni a tárlatnak, akkor ez most már tényleg fölösleges. Egyrészt azért, mert a művészkönyvek másutt is beköltöztek már az alternatív intézményekből a legrangosabb múzeumokba (például a New York-i Franklin Furnace — egyfajta mail art-központ — polcairól a MOMA raktáraiba), másrészt pedig azért, mert a vak is láthatja, hogy ami itt kiállításra kerül, az néha-néha méreteit tekintve is nagy művészet. Meghívottként szerepel a mostani kiállításon a szlovákiai Matej Krén egy monumentális művével, az Omphalos című kupola alakú könyvinstallációval (Omphalos = köldök, talán a világ köldökét kell értenünk ez alatt, úgy, ahogy azt a régi görögök is tették egy Delphiben őrzött félgömb alakú kőre hivatkozva). De spontán mutációként is előfordulhat, hogy egy-egy művészkönyv akkorára nő, mint egy középkori katedrális freskója. Erre adott példát most Radoslaw Nowakowski kiterítve 10 méter hosszúságot is meghaladó, keresztben-hosszában hajtogatott leporellója, egy epikus munka, amely képeivel, szöveges betéteivel, versikékre (esetleg falvédőkre...) emlékeztető rigmusaival a történelmi hangulatú lengyelországi kisváros, Kielce egyik utcájának az életét stilizálta át könyv formába. 

 

A nyolcvanas években elkezdett művészkönyvgyűjtés biztosítékot adott a fehérvári múzeumnak arra, hogy a műfaj történetének első periódusából, tehát az avantgárd mentalitást hangsúlyozó mozgalmi művekből is bekerüljön néhány a gyűjteménybe — az első tárlaton ugyanis még minden negyedik-ötödik exponát a konspiratív munka izgalmát tükröző mail art-kiadvány, azaz kollektív szerzői gárdát tükröző kollázsolt füzet, folyóirat, antológia vagy katalógus volt. És noha azóta kihűlt és történelemmé fakult ez a forrongás is, a hősi korszak sok jeles képviselője még él, még dolgozik, és — ahogy a jelek mutatják — a nemzetközi mezőny művészkönyv-kiállításaiba kapaszkodik, hogy el ne merüljön, és továbbra is életjelet adhasson magáról. A jelenlegi fehérvári tárlaton is legalább húsz olyan klasszikus névvel találkoztam, amiknek a hordozói az 1970-es és 80-as évek posztavantgárdjához tartoznak, és máig is ezeknek az évtizedeknek a szellemét képviselik Észak- és Dél-Amerikában, illetve Nyugat- és Kelet-Európában. Sőt Patrícia Tavenner, aki 1971-ben indított Mail Order Art című folyóiratával egyik névadója lett a művészkönyv karrierjét is elősegítő mail artnak, személyesen is ideutazott a megnyitóra a kaliforniai Oaklandből. Mások, például a Doc(k)snak, az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb avantgárd folyóiratának a szerkesztője, Julian Blaine vagy Carla Bertola, az egyik legötletesebb kísérleti és vizuális irodalmi lap, az Offerta Speciale kiadója csak egy-egy hiteles hangú küldeménnyel képviselik magukat a tárlaton — de ami fő, ők is képviselve vannak! 

 

 

Mindezeket számba véve rádöbbenek: elhibáztam ezt a cikket, mert lehet, hogy inkább történelmi elemzést kellett volna írnom a kései neoavantgárd és a mai vizuális kultúra kontinuitásáról, személyes sorsokkal és életművekkel is dokumentálható érdekes összefonódásáról. Vagy legalábbis meg kellene próbálnom, hogy ne a hold jegyében induljak el, amikor e cikk példatárát összeállítom, hanem a föld ízét, a vízfestékek transzparenciáját vagy a fémes felületek és a rostos anyagok izgalmas fényét, illetve gyönyörködtető kócosságát vegyem alapul a beszámolóhoz — hiszen annyi mindenről és mindenkiről kéne még szót ejtenem! Kis cédulákra írni az ötleteket, és kiszámolni, hogy melyik legyen a szerencsés téma az indulásnál. Jól ismerjük az ilyen döntéshozatalra alkalmas versikéket, például azt, hogy: — Szita-szita péntek, szerelem-csütörtök, dob-szer-da!