A Vasarely Múzeumban bemutatott és hatvannál több művészt felvonultató kiállítás egyik értelmezési kulcsa a játékos címből eredeztethető.

A konceptuális művészet kifejezés a latin eredetű koncepció szó (úgymint felfogásmód, nézőpont, elgondolás, meglátás, ötlet) egyik jelentésének kiterjesztéséből származik. Ebben az esetben a rendező-kurátor páros (Mauer Dóra és Prosek Zoltán) nézőpontja szerint és elképzelésének tükrében értelmeződik az ötlet/idea, vagy másként a koncept művészet.

A címből is kitűnik, hogy a kiállítás nem kívánja a magyarországi törekvések teljes spektrumát bemutatni – ehhez a kiállítótér sem elég nagy –, helyette fontosabb csomópontok köré rendezi a művészeti irányzat vizuális antológiáját. A conceptual art kifejezés első megjelenését általában Sol Lewitt 1967-es írásához kötik, elméleti alapvetését pedig 1969-ben Joseph Kosuth alkotta meg. Létrejötte elsősorban a szubjektív kifejezésmód (például az absztrakt expresszionizmus) elutasításából fakadt, s a műalkotás lényegét nem a létrehozásban, hanem a gondolati magban jelölte meg.

A mozgalom „hűvös”, személytelen kérdéseivel a művészet fogalmának analízisét tűzte ki céljául, ez az önreflexív, tautologikus megközelítési mód szükségképpen vezetett a nyelvi jelleg megerősödéséhez. A tisztán elméleti jellegű konceptualizmus legismertebb képviselője az Art&Language csoport volt, akik tudományos igénnyel rendszerezett vizsgálódásaikat már-már pipettával és védőmaszkban végezték. Ez a szigorú konceptuális művészet (egy-egy alkotótól eltekintve) nem terjedt el Magyarországon, helyette itt az ötlet- vagy fogalmi művészet került előtérbe, elsősorban azért, mert a gondolat kevésbé ellenőrizhető és cenzúrázható formái kitörési pontot jelentettek a szocialista realizmust preferáló kultúrpolitikai nyomás alól.

A magyarországi művészettörténet-írás szerint a koncept art időszaka nagyjából egybeesett a neoavantgárd periódussal, s körülbelül a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig tartott. Míg a kilencvenes években megjelenő új kategóriák, mint a poszt- (vagy máshonnan nézve a neokonceptualizmus) egyfajta (akár generációs) törést tételeznek fel, a kiállítás egyik legfontosabb állítása (koncepcionális eleme) szerint a reflexivitás, a konceptuális gondolkodásmód sosem tűnt el teljesen a kortárs magyar művészetből.

Így a hetvenes évekből származó törzsanyagon kívül láthatunk a kilencvenes években (Havas Bálint, Gálik András, Sugár János) vagy az ezredforduló táján készült műveket is (Koronczi Endre, Lakner Antal, Tarr Hajnalka, Varga Ferenc, Várnai Gyula, Vincze Ottó). A kiállítás másik erénye, hogy a magyar törekvéseket nem önmagában, hanem nemzetközi (Denis Oppenheim, Becher & Hilla Bernd) és regionális (elsősorban közép-kelet-európai) kontextusban mutatja be – köztük olyan, a hajdani Csehszlovákiából származó művészekkel, akik 1972-ben szerepeltek a balatonboglári kápolnatárlaton is (Stano Filko, Petr Štembera, Rudolf Sikora, Jiři Valoch).

Emellett feltárja a társművészetek egyébként szinte alig ismert összefüggéseit, jelenlétüket a zenében (Sáry László) vagy a filmben (Ladislav Galeta, vagy a kiállításon nem szereplő, de jelelméleti kutatásai miatt idetartozó Bódy Gábor). Már a tárlat kiindulópontján érzékelhető, hogy a kurátorok a regionális koncept art lényegét a politika, a humor és a reflexivitás háromszögében határozzák meg. Az utóbbit Erdődy J. Attila Transzparens transzparense (1997), egy áttetsző műanyag tüntetőtábla képviseli – vissza és előre utalva Pauer Gyula 1978-ban készült Tüntetőtábla-erdőjére, a magyarországi koncept művészet egyik legfontosabb monumentális művére, összekapcsolódva Lakner László bolsevik csoportképbe csempészett önarcképével (1970) és Gulyás Gyula Utcakövével (1972).

Az utcakő akár úgy is tekinthető, mint a kiállítás első termének vezérmotívuma. Gáyor, Maurer és Pinczehelyi művei mellett az itt nem szereplő Erdély, Pauer, Csáji objektjei vagy Lakner festményei képviselik azt az általános törekvést, amelyet felismerve 1972-ben Beke László a boglári direkt hét keretében megszervezte az Utcakövek és sírkövek című akcióját (ez utóbbira Major János Kubista Lajos síremléke című konceptműve a legmeggyőzőbb példa). Ahogy a koncept art az 1969–70-ben megrendezett nagy New York-i konceptuális kiállítások előtt is benne volt a levegőben (Szentjóby Tamás 1965-ben készítette el az Új mértékegységet, egy ólomcsövet), úgy ismerte fel Beke László 1971-ben (talán nem függetlenül Klaus Groh ekkoriban megjelent, If I had a mind – Ich stelle mit wor című könyvétől), hogy a műalkotást nem kell feltétlenül realizálni.

A kiállító-teremben felállított tárlókban böngészhető/olvasható anyag Beke Mű = az elképzelés dokumentációja című felhívására érkezett, kiegészülve a projektet továbbfejlesztő Pauer múzeumi kartoték-akciójával, hiszen „a kartoték az egyetlen olyan okmány, amely a műtárgy létezését hitelt érdemlően bizonyítja”. (Ennek továbbgondolt változatán alapul Szentjóby Tamás 1972-ben a Bercsényi Klubban bemutatott A legnagyobb engedetlenségi szám című akciója: a személyi igazolvány az, amely az egyén létezését hitelt érdemlően bizonyítja.)

Az Elképzelés anyagában (és a kiállított, ehhez kapcsolódó műveken) kirajzolódnak a hetvenes évek elején létező tendenciák. Az elemi jelek „vizsgálata” (Tóth Endre nulla morfémával végzett „kísérletei”), a színekkel kapcsolatos szemiotikai problémák (Bak Imre), az idő fogalmának definiálhatatlanságán alapuló vagy a térrel foglalkozó kérdések (Attalai Gábor), a dichotóm rendszerek és az azonosítás tematikája (Perneczky Géza) vagy a szerialitás (Maurer Dóra).

De találhatunk humoros műterveket is: Egyszerű készülék az árnyékszéki trágya elhelyezésére (Legéndy Péter), Elképzelés a Lánchíd oroszlánjainak uszkárkutyákra cserélésére (Kemény György), óriásira felfújt „lufi”, amely segítségével friss levegő szállítható a városokba (H. W. Kalkmann – Tom J. Gramse). És olvasható Haraszthÿ István Play-art című kiállításának terve, benne a Keljfeljancsi kisméretű modelljével. A meg nem valósult, 15 méter magas billenékeny építmény tetején kilátótorony helyezkedett volna el – el lehet képzelni, milyen pszichedelikus élményben részesültek volna a műalkotás befogadói.


Vasarely Múzeum
2008. február 28. – május 4.