Tacita Dean 1965-ös születésű brit médiaművész munkásságának legtipikusabb megnyilvánulási formája a film, alapanyaga a 16 mm-es filmszalag. Müveit nézve a médium metamorfózisának lehetünk tanúi, mert nála a mozgókép végletekig lassított formában valójában az állókép természetét ölti magára; aprólékosan kidolgozott kompozíciói éppoly közel vannak a festészethez, mint a filmhez.

SZOLIDARITÁS. Ez lehetett az egyik kulcsfogalom Tacita Dean 2001-ben, a Tate Galleryben megrendezett önálló kiállításán, ugyanis a múzeum honlapján piros betűkkel kiemelve a következőt olvashatták az érdeklődők: a kiállítás rendhagyó jellegére való tekintettel a megváltott jegyek többszöri belépésre is feljogosítanak.

A kiállítás- és múzeumlátogatási szokásokat megkérdőjelező koncepció lényege, hogy a múzeum nem kényszeríti látogatóit többórás intenzív befogadói munkára, hanem feláldozza saját érdekeit a művekkel való találkozás oltárán – ami akár egy utópisztikus múzeumreform előjele is lehetett volna.

Azért mégsem véletlen, hogy a londoni koncepciót a milánói Fondazione Nicola Trussardi hasonló mennyiségű munkát felvonultató kiállítása is átvette, ingyenes belépéssel és rendkívül hosszú nyitvatartási idővel ösztönözve látogatóit az elmélyülésre. A húsz-, harminc-, ötvenperces csendéletek ugyanis valójában gondosan megformált képek, amelyeket alig érzékelhető dinamizmus tart csak életben.

A milánói volt Tacita Dean első itáliai bemutatkozása és egyúttal több munkájának ősbemutatója. A Giardini Publici szomszédságában álló Palazzo Dugnani jelenleg használaton kívüli puritán termei adtak helyet a kiállításnak, melynek idejére szinte tökéletes sötétségbe borították a piano nobile szintjét (kivéve egy Tiepolo impozáns mennyezetfreskójával díszített csarnokot).

A vágásokkal montázzsá alakított filmek legfőbb tulajdonsága a lassúság és statikus nyugalom. Akár zene is kísérhetné őket, de tudatos választás a csend, mint a kontempláció elengedhetetlen kelléke. Kétségtelen, hogy Tacita Dean sokunknál többet tud a csend milyenségéről. A látott formák lényegét kiteljesítő időbeliség-időtlenség iránti érzékenysége John Cage művészetéhez vezette el, akiről a kiállításon bemutatott 2008-as művével emlékezett meg.   

Filmjének középpontjában az akkor nyolcvannyolc éves Merce Cunningham New Yorkban élő balett-táncos és koreográfus, John Cage egykori élettársa áll. A kiállítás legnagyobb és legösszetettebb installációja – Merce Cunningham performs Stillness (2008) – Cage 1952-es 4’33’’ című háromtételes csendkompozíciójának előadása.
Különböző méretű vásznakra vetítve, egymástól távol helyezve volt látható a Cunningham performance-ának hat különböző előadását bemutató kisfilm (azaz hatszor négy perc harminchárom másodperc), amit a táncművész világhírű társulatának egy régi próbatermében vettek fel. Stopperóraként munkatársa, Trevor Carlson funkcionált, aki ujjaival számolt vissza az egyes tételek végéig. Azonban sem a tételek, sem a darab különböző előadásai között nem érzékelhetünk számottevő különbséget: az idős Cunningham karosszékében ülve mozdulatlanul, mereven siklik át a különböző utasítások felett, hihetetlen mértékű koncentráltságot sugározva. Változatosság csak a beállításban jelentkezik (felvétel különböző nézetekből: hátulról, profilból, premier plán stb.).
A New York-i utca tipikus hangjai (főleg szirénák) és a vetítőgép régi zaja elidegenítő tényezőnek tűnhet, és igazolja Cage híres állítását, miszerint a tökéletes csend valójában elérhetetlen. De elég négy és fél percig koncentrálni Cunningham mozdulatlan ábrázatának az ujjlenyomatokkal teli tükörben visszacsillanó körvonalára vagy egy másik helyen további négy és fél percig szuper plánban felvett portréjára, és a valódi csend forrása feltárulkozik.

Dean tömör leírást készített a kiállításon látható művekről, a paraméterek ismertetése mellett tárgyaihoz való szubjektív viszonyáról is beszél. Képein a lassúság, írásaiban a félszavak dominálnak; Cunninghammel közös munkája kapcsán megjegyzi, hogy a nap végén az idős művész elnevezte koreográfiáját. Ez lett a Stillness.     

Tacita Dean a művészettörténet kiemelkedő alakjairól is készített portréfilmeket: ezek sorát a 2002-ben Mario Merzről forgatott mű kezdte meg. Az arte povera mesterét halála előtt egy évvel San Gimignanóban, Merz házának és műtermének kertjében filmezte le. Szavak helyett most is beszédesebbek a fények és hangok, az atmoszféra. Filmje mindössze egyetlen intim pillanat percekre tágított megörökítése. Merz munkáit nem látjuk, csak magát Merz alakját, aki karosszékében a kert hatalmas platánfája alatt ül, arcát a lemenő nap narancsszínű fénye világítja meg. Zavarában egy hatalmas tobozt vesz kezébe, amit a ház felé indulva a fa törzséhez dob. Dean kamerája ettől kezdve a zöld pázsitra ejtett tobozra fókuszál. A hatalmas kertben, ahol csak a madárcsicsergés és az esti harangszó hallatszik, az élettelen termés festői képe a csendéletek vanitas szimbólumaihoz hasonlóan az idő visszafordíthatatlansága és a véletlen szerepe fölötti meditációhoz vezet el.

Szintén egy nagyobb művész életműve és a megemlékezés inspirálta Tacita Deant a Fondazine felkérésére készített, ezért a kiállítás címéül is szolgáló Still life (Day for night) című filmjeit, melyek a Giorgio Morandi bolognai műtermében tett látogatását dolgozzák fel sajátos módon. Ezúttal is a csend dimenziókon túlmutató természetének kutatása irányíthatta figyelmét a metafizikus festészet elszigetelt képviselőjének csendéleteire. A műterem, ahol Morandi ötven évig élt és alkotott, a mai napig szinte érintetlen maradt, a festményein szereplő tárgyak, a filmben is főszerepet kapó hosszú nyakú üvegek, alumíniumdobozok, gázlámpák, flaskák, vázák, bennük megfakult vászonvirágokkal ugyanúgy állnak a lakás különböző pontjain, tompa opálragyogásukkal, mint egykor. Dean e poros tárgyakat pusztán reprezentálja néma filmjében, de elutasítva a festő eredeti intencióját, azaz a matematikai szigorral megszerkesztett kompozíciót, megtervezés nélküli lassú egymásutánban mutatja be őket, kiemelve egymásmellettiségük véletlenszerűségét, de a hétköznapi tárgyak költőiségét is.

Dean tájakat és atmoszferikus jelenségeket megörökítő lassú és sokszor melankolikus filmjei Caspar David Friedrich festményeinek mozgalmasabb változatai. Dean felfogásában a táj – amellett, hogy az érzelmi skála eltérő fokozatainak érzékeltetésére képes – kimeríthetetlen tárháza érdekes és személyes történeteknek, véletlen egybeeséseknek. Filmjeinek témája, például a horizonton eltűnő nap (The green ray) vagy a tenger hullámai (Amadeus) a dolgok változékonyságának érzékenyen megfogalmazott lenyomata. Tájképei kapcsán hosszabb leírást ad a kezünkbe, amelyben arról beszél, hogy felvételeit a változásban levő természet kiszámíthatatlansága manipulálja, azaz a véletlen szerencsés vagy szerencsétlen egybeesései formálják át műveit azzal, hogy egyáltalán nincsenek tekintettel az ő eredeti művészi invencióira. Banewl című munkája William Hunt tájképeit idézve Anglia keleti partjainak lenyűgöző zöldjében mutat legelésző teheneket. A közel egyórás film az 1999-es teljes napfogyatkozást örökíti meg, a felhős időjárás miatt a földre fókuszálva, az állatok ösztönös reakcióit mutatva.  
Madagaszkári napfogyatkozások és fényjelenségek nyomában Dean 2008-ban egy-egy körteembriót helyezett két alkoholos üveg gyomrába (Prisioner Pair), amiket növekedésük folyamán a nap különböző időpontjaiban örökített meg, s transzparens állóképeinek ezzel a sorozatával zárta a kiállítást.  

Tacita Dean: Still life, Fondazione Nicola Trussardi (Palazzo Dugnani), 2009. május 12. – június 21.

Milánói mecénások

Kortárs művészetet támogató és népszerűsítő alapítványok közül egészen sokat találhatunk a városban, közülük talán a legfontosabbakat egy-egy milánói divatcég hozta létre. A Fondazione Prada és Fondazione Nicola Trussardi legfőbb célja Milánó arculatának átformálása olyan módon, melyben az haute couture-t egy átfogó kulturális-művészeti profil erősíti. A használaton kívüli régi épületek kiállítótérré, tehát domináns köztérré alakításához New York vagy Berlin szolgáltathatta a példát.

A korábban, 1993-ban alapított PradaMilanoarte – 1997-től Fondazione Prada – elsősorban nemzetközi szinten is jelentősnek bizonyuló art show-k rendezésével hívta fel magára a figyelmet. Gyárépületből kialakított hatalmas, belvárosi kiállítótere valószínűleg a projektek költségeire való tekintettel évente csak egy, legfeljebb kettő ilyen eseménynek ad helyet. Az alapítvány életében 1997-ben fordulópontot jelentett, hogy Germano Celant művészettörténész tanácsára az addig kizárólag szobrászatra koncentráló intézmény más műfajok felé is nyitott, így ma már jelentős szerepe van a szokásos éves kiállítások megrendezése mellett kisebb-nagyobb művészeti projektek létrehozásában, illetve a nyilvános és félig nyilvános terek átalakításában (például Dan Flavin fényinstallációja a Santa Maria Annunziata in Chiesa Rossa templomban). A Fondazione Prada más intézményekkel is együttműködik – az 52. Velencei Biennálén Thomas Demand nagyszabású Grottója után, az idei 53. biennále szenzációs kísérő programjai közül John Wesley kiállítása látható az alapítvány rendezésében, mely a pop-művész munkásságának eddigi legátfogóbb bemutatója.

A Prada tevékenységéhez hasonlítható az 1996 óta működő, szintén bekategorizálhatatlan, nonprofit Fondazione Nicola Trussardi, melynek kiemelt célja a kortárs művészet és művészek támogatása. Első székhelyük a Palazzo Marino alla Scala nem biztosított lehetőséget nagyszabású és rendhagyó kiállítások rendezésére, így 2003 óta állandó székhely híján, minden egyes alkalommal a kiállítandó művek jellegének legmegfelelőbb terek felkutatására törekszenek. Az alapítvány tevékenysége – a Fondazione Pradáéhoz hasonlóan – nemcsak a nagy költségvetésű kiállításokra koncentrál, hanem tanulmányok és katalógusok kiadása mellett, időszakos köztéri installációk felállítására vagy például site-juk (www.fondazionenicolatrussardi.com) kezdőlapjának megterveztetésére: erre rendszeresen fiatal művészeket kérnek fel. Tömören megfogalmazott filozófiája szerint a Fondazione célja a nívós művészet folyamatos és intenzív jelenlétének biztosítása, vagyis a művekkel való konfrontáció lehetőségének megteremtése. A kiválasztott művészeket gyakran extra megrendelésekkel látják el (így történt Tacita Dean kiállításán is), például helyspecifikus művek kivitelezésére adnak megbízást elősegítve a dialógust mű és közönség között.