Ismerem ezt a nőt

Fáy Miklós

Egyszer egy opera-énekesnőt hallgattam. Nem énekelni, beszélni. Hogy tudja pontosan, volt neki előző élete, emlékszik jelenetekre. Egyiptomi királylány volt, és a szeretett férfiért kellett harcolnia egy rabszolgával, és hiába, hiába volt minden hatalom és csábítás, ima a csillagos egek alatt a Nílus partján, a férfi nem őt választotta.
   Igen, az Aidát mesélte el, hogy azért tudja olyan érzékletesen és átélhetően előadni a történetet, mert valaha maga is részese volt, a lélekvándorlás különös rendszerzavarának
köszönhetően bizonyos dolgokra azért emlékszik még a régi szép időkből.

Piero di Cosimo: Nimfát sirató szatír, 1495 körül, olaj, fa, 65,4 × 184,2 cm
 
Az ember gonosz, és somolyog. Aha, értem. Tehát nem egyszerűen a sok éneklés és próba keveredett az agyban a megtörtént események közé, hanem ez igaz történet a fáraólányról, és ki tudja, talán Verdi volt valaha Radames, azért alkotott pár ezredév múltán olyan jó kis románcot, az élet egy nagy, csodálatos elmebaj. Ugyanezt érzem most, amikor a Guardianben egy komoly férfiú, bizonyos Michael Baum professzor arról győzködi az olvasókat, hogy a National Galleryben található Piero di Cosimo-kép, a Prokrisz halála semmiképpen nem lehet Prokrisz halála. Nagyon józanul érvel, Prokrisz azért vesztette életét, mert leselkedett férje, a hajnali extrém sportoló, vadászó, cserkelő, erdőben bujdosó Kephalosz után. Nem volt igaza, Kephalosz hű volt, amennyire csak egy szép férfitől ez elvárható. A rámenős nőkkel később Odüsszeusznak is meggyűlt a baja, Kephalosznak ráadásul rámenős istennővel kellett megküzdenie, Eósszal. Tulajdonképpen sikerrel, legalább akkora sikerrel, amekkorával késő utóda tudott ellenállni Kirkének vagy Kalüpszónak. Ha volt is valami, azért a férfi elvágyódott, és utóbb el is engedték, jobb nem feszegetni. Prokrisz viszont, ha nem is feszegette, megnyugodni nem tudott. Egy hajnali vadászaton követte Kephaloszt, és ahogy az lenni szokott, megzörrent a bokor, Kephalosz nem gondol kodott, csak dobta a mindig célba találó gerelyét, és Prokrisz volt a cél, őt találta el. Tragédia, amely igazán méltó arra, hogy megörökítsék. Meg is tették, Poussin és Markó, Champaigne és Lorrain, meg, persze, jóval előttük Piero di Cosimo, aki szokása szerint másképp gondolkodott a világ megfesthető jelenségeiről, mint a kortársak. Mint ahogy a színpadi zeneszerzésben az ember nem tudja időnként Wagner gondolatait követni, és nem tudja, hogy egy eseményekben annyira gazdag történetet, mint mondjuk Trisztán és Izolda meséjét miért kell ott kezdeni, ahol mindjárt vége van az egésznek (persze így is marad ötórányi énekelni- és haldokolnivaló), úgy különcködik Piero di Cosimo is. Ezer festői beállítás lehetséges, a vadászó hős és a bokorban hallgatózó, alig felöltözött asszony, vagy ami a legkézenfekvőbb, a dárdával talált asszonyi hús és a tehetetlen, kétségbeesett atléta. Ehelyett kapjuk ezt a pillanatot, a történet végét, Prokrisz a földön fekszik holtan, rászáradt, enyhén csordogáló vér a torkánál, sebek a karján, csuklója
lefeszül, élettelen, szinte merev. Mellette egy szatír, de nagyon békés szatír, deréktól lefelé állat, bakkecskelábú, szőrös lény, de minket inkább deréktól fölfelé érdekel, érzékeny, áttetsző bőre, gyengéd mozdulata, ahogy a nő vállára teszi a kezét, a másikkal pedig kisimítja arcából a haját. Hajából kibukkanó szatírfüle mintha csak sebezhetőségét növelné, nem az állat jön elő az emberből, hanem a születési hiba válik láthatóvá, biztos sokan csúfolták a szatíriskolában érte. Közben az egész fej amolyan tipikus olasz, engem mindig egy labdarúgóra emlékeztet, Gennaro Gattusóra, valóságos kis emberforma. A kompozíciót a másik oldalról egy kutya zárja le, össze nem érő boltívként, egymásnak hajló zárójelként teszik keretbe a női testet. Kis buflifejű rajzfilmkutya, de éppen a helyén van a történetben, vagy legalábbis én úgy hittem. Kephalosznak volt egy csodakutyája, amely minden állatot utolért, amíg egy csodarókával nem találkozott. Mikor Prokrisz meghalt, a csodakutya már nem élt, az ábrázoló és egyéb művészetek szimbólumává vált,
mert a róka üldözése közben mindketten kővé váltak, és a be nem teljesülő vágyakozás
szoborcsoportjaként váltak mozdulatlanná. A kutya épp a rókába mart volna, a róka épp oldalra szökkent volna, amikor a csodás átváltozás történt, így is maradtak valahol a titkos erdő még titkosabb tisztásán. Ahogy Rómeó is örökké tizenhat éves maradt, és Júlia sem ismerte meg a szerelem hétköznapjait, terhességet, gyermeknevelést, belefáradást. A háttérben tenger, három kutya a parton, éppenséggel jelezhetik Kephalosz hűségét is, mire mennek vele. Madarak szállnak a tenger fölött, a vízen pedig egy pelikán, amit ma többnyire jézusi szimbólumnak tartunk, vérét adja gyermekeiért, de a kép elkészültéhez mindössze hatvanévnyi távolságra élő Balassi Bálint így ír a madárról: „Ez oktalan állat ha ezt cselekeszi, Én hát szeretőmért szánjak-e szenvedni, Ki szerelmemet szerelmével izeti?” A magam részéről tehát meg is nyugodtam, tudom, mit látok, amikor látom, ilyen ez a Piero di Cosimo, ilyen ez a világ, ritkán lesz jó vége a szerelemnek. Mást sem nagyon tehetünk, mint gyászolunk, ha nem Prokriszt, akkor magát a szerelmet. Választhatunk, kik akarunk lenni, füles szatírok, hű ebek, mellüket felhasító pelikánok. Csak Prokrisznak ne kelljen lenni. Csak Kephalosznak ne. Ebbe a boldog tudásba és képszeretetbe piszkált most bele Blum professzor, aki alapos vizsgálat után arra jutott, hogy ez egy másik történet. Mert, ugye, nézzük csak meg azt a sebet a torkon. Azt nem dárda ütötte. Való igaz, ha torkon üt valakit egy gerely, nem marad belőle ennyi, félig leszakad a feje a törzséről, nagyon elszánt szatírnak kell lenni ahhoz, hogy az ember borzadás nélkül tudja még simogatni mindazt, ami Prokriszból megmaradt. Továbbá ott vannak a sebek a karon, a csuklónál, azok vajon hogyan kerülhettek oda? Baum professzor szerint csakis úgy, hogy valaki karddal támadt a nőre, aki puszta kézzel próbált meg védekezni, persze hasztalan. Ez volna a véletlen baleset? Ugyan. Gyilkosság, szándékos gyilkosság, karddal vagy tőrrel. A tettes elmenekült, de a nyomait itt hagyta. Tessék csak megnézni a kéz tartását. Amit a széplelkű utókor gyengéd enyészetnek képzelt, az nagyon is jól ismert jelenség, ha megsérül a C3 vagy C4 nyaki csigolya, akkor alakul ki ez a kéztartás, a visszahajló csukló, a begörbülő ujjak, mint amikor a pincér finom mozdulattal utal rá, hogy még nem kapott borravalót. Szóval: gyilkosság, mondja Blum professzor, aki nem bűnügyi szakértő, hanem
onkológus, de attól még nagyon is igaza lehet. És akkor mi van – kérdeznék vissza rögtön innét, Árkádiából, mit akart mondani, kedves professzor úr? Hogy Kephalosz a legósdibb krimifordulattal élt, vadászati balesetnek akarta feltüntetni kedvese meggyilkolását, pedig ha nagyobb figyelemmel kezelte volna az esetet a helyi rendőrség, akkor észre kellett volna vennie néhány árulkodó jelet? Megint ott tartunk, mint az Amnerist éneklő operistánál, senkit nem zavar, hogy nem létező emberekről van szó, és nem fényképet
látunk az eseményről, hanem festményt? Dan Brown a példakép, aki Leonardóra
hivatkozik, amikor azt mondja, egy nő is ült az Utolsó vacsora asztalánál? Vagy
a következtetés sokkal szerényebb és normálisabb, csupán annyit akar mondani: nem Prokriszt festette le Piero di Cosimo? Lehet, hogy nem Prokriszt, de akkor kit? Érdemes egyáltalán elindítani bármiféle kutatást, amely megállapítaná, hogy volt-e valaki akkoriban, aki lemészárolta szép nejét vagy szíve választottját, mert az nem viszonozta érzelmeit? Örülnénk, ha kiderülne, hogy egy elkényeztetett toszkán a vonakodó szépséget megkéselte, és neki állít emléket Piero a képpel?  Megmondom, miért nem. Mert ott a szatír. Hiába derülne ki, hogy a kép valójában a szépséges Nonna di Montepulcianót ábrázolja, ha tudjuk, hogy Nonna holtteste mellett nem ült kecskelábú félember. Tény, hogy Baum professzortól függetlenül a kép mai címe nem Prokrisz siratása, hanem Nimfát gyászoló szatír, de vagyunk talán néhányan, akiknek fontos, hogy tudjuk, kit gyászolunk. Nem az Ismeretlen nimfa holttestét nézzük, hanem a drága Prokriszt, aki így tudta szeretni
a férjét. Így, hogy végül belehalt, és mi, ha nem is szatírként, de talán buflifejű kutyaként
lógathatjuk a fejünket: R.I.P.