Artmagazin 82
Címlapunkon egy gyászoló kutya. Hogy pontosan kit is gyászol, arról megoszlanak a vélemények, ahogy arról is, mit keres a szőrmeoverallját derékig legyűrve hordó és szintén eléggé elkeseredett szatír azon a rejtélyes tartalmú képen, amit teljes egészében a 16. oldalon közlünk.
Nézhetünk elfogulatlan tekintettel minden re, de nyilvánvaló, hogy aki többet tud és több képet ismer, az jobban fog szórakozni, ha találgatásról van szó. Találgatni pedig kell, szinte minden mű esetében, és ahány néző, annyi verzió fog születni arról, mit is látunk – akár a falon, akár a színpadon. Például a színházba járó biztos, hogy találgatásra kényszerül, amikor Zsótérdarabbal találkozik, de azt is észlelni fogja, hogy nála minden esetben úgy működik a színpadi tér, mint egy külön erre az időszakra létrehozott kortárs mű. Akár valami hatalmas tárgyat látunk, például egy karfiolt, akár szobányi macskafejet, aminek színpadi kapcsolódásait néha elég vad asszociációkkal lehet csak követni, akár a szinte üres színpadi teret, aminek mondjuk csak egy neoncsövekből álló csillár jelöli ki változó határait. Találgathatunk, kereshetünk kiállítótermi, múzeumi analó giákat, sőt a 20. oldalon olvashatjuk, mit mond maga a tervező, Zsótér állandó munkatársa, Ambrus Mária az egyes díszletek hátteréről, de ha elmegyünk mondjuk az Egy anya története című operára, cikkünk után is marad elég megfejtendő utalás.
Mint ahogy a tartalomjegyzékünkben szereplő szinte minden cikk elolvasása után is, mert mindegyik inkább problémákat vet fel. Ezután sem fogjuk tudni pontosan, mely képeket festette Markó Katalin a Markó Károlyként számontartottak közül – de legalább tudomásunk lesz arról, hogy Markó Károly lányai is festettek, nem is akárhogyan. Maradnak még fehér foltok a magyar festészet és teozófia kapcsolatát illetően is, de kiderül, hogy Hollósy Simon szintén festő öccse a magyarországi buddhizmus alapító atyja volt. Továbbra sem lesz bizonyított tudásunk arról, kik jelentették fel az 1967 es Stúdió kiállítás később kicenzúrázott alkotóit, de jobban megismerjük az akkori ellentmondásos viszonyokat. Olvasóink ahhoz is közelebb kerülhetnek, mi történt a második világháborúban a Szépművészeti Múzeumban őrzött műtárgyanyaggal: kik és hová szállították őket, miként kezelték a műveket Münchenben, majd hogyan jutottak vissza; a pontos történet persze talán sose fog kiderülni. Mint ahogy az sem, hogyan maradhatott évtizedekig felfedezetlenül Tihanyi Lajos egyik főműve, ami nemrég került a kutatók szeme elé, felbukkanásával tisztázva néhány fontos datálási kérdést. Elgondolkodhatunk majd azon is, mit kezd egymással Drozdik Orsolya Medikai Vénusza és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban őrzött 18. századi oktatási segédanyag, a Venus Anatomica: melyikük a titokzatosabb, melyikük tár fel többet magából, akár a legmorbidabb értelemben is. És ha már morbiditás: az egyik legszebb magyar biedermeier kettős portrén szereplő férj, az egyébként 200 éve született Mosonyi Mihály nem tudta feldolgozni fiatal felesége korai halálát, évekig levelezett még vele: elképzelte, mit írt volna neki Paulina (aki egyébként a festő Weber Henrik húga volt), papírra vetette, elküldte magának és válaszolt is rá.
Topor Tünde
Artmagazin főszerkesztő
Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében
Háromrészes sorozatban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli reprezentatív éves kiállításainak története kerül áttekintésre elsősorban a korabeli kiadványokra és sajtómegjelenésekre támaszkodva. Minden részben egy-egy évtized olyan aspektusaira felhíva a figyelmet, melyek mai perspektívából nézve érdekesek lehetnek. A Stúdió a hivatalos intézményrendszer részeként művészetpolitikai szervezetként jött létre – az első, 1958-as éves kiállítás katalógusának előszavában világosan deklarálták a konzervatív pártállami hozzáállást: „Ne várjanak tőlünk valamiféle »avantgardista« programot”2. Azonban az alapítók szándékával összeütközésbe került idővel „a fiataloknál szokásos felfokozott életérzés” (D. Fehér Zsuzsa), és a feszegetés hatására olykor tágult a kultúrpolitikai tűréshatár, máskor viszont adminisztratív eszközökhöz nyúlva cenzurális megkötéseket alkalmazott a hivatali apparátus – következnek a hatvanas évek.
Titkos rádióadó
Ismerem ezt a nőt
Van-e csakra Máramaroson?
A Hopp Ferenc Múzeum Baktay Ervinre emlékező kiállításának apropójából töprengtünk el azon, hogy kikre és hogyan hatottak a művészeti életben az előző századforduló spirituális mozgalmai, a keleti vallásokat nyugati tudattal ötvöző szellemi áramlatok. Vannak, akikről köztudott, hogy ilyen hatás alatt álltak, másokról nem is gondolnánk. De ennek vajon látható-e bármilyen nyoma alkotásaikon, és milyen csakra vagy sugárzó erő létezhet Máramaros környékén?
Ligeti emlék
Városligethez köthető élményeink összesöprésében most egy művészettörténész segít, Bojár Iván András, aki szakmai pályafutását is itt kezdte, a Szépművészeti Múzeumban, igaz, mint látni fogjuk, a ranglétra alján. Mégha ez egy öblös fotelt jelentett is.
Magyar műkincsek a müncheni Collecting Pointban III.
Káosz, szakszerűtlenség, vakszerencse, önzetlenség, módszeresség – vajon mik a kulcsfogalmak a Szépművészeti Múzeum műkincsei és az elkobzott zsidó műgyűjtemények külföldre menekítésének fordulatos történetében? A korona viszontagságai után most a 132 ládába csomagolt 4144 tétel kalandos útját követjük végig elszállításuktól hazatérésükig.
Erők harmonikus egyensúlya
Nagyon ritka, épp ezért szenzációszámba menő esemény, ha jelentős életművekből előkerül egy-egy valaha számontartott, de azóta elveszettnek hitt darab. Vagy olyan mű, ami alkotója számára fontos volt, a korabeli kiállításokon valószínűleg fő helyen szerepelt, de aztán visszatért a műterembe, onnan ki tudja, hová, és ma már csak régi katalógusok szinte beazonosíthatatlan tételeiben és áraiban akadhatunk nyomára. Most Tihanyi Lajos egyik fontos, ámde eddig ismeretlen festménye kapcsán követhetjük nyomon, milyen aprólékos összehasonlítgatás, adatok közötti bogarászás kell ahhoz, hogy egy ilyen kép elfoglalhassa helyét a magyar művészettörténetben. Avagy miért rajzolt és festett Tihanyi aktokat, aktokat és aktokat.
ISMERETLEN ISMERŐS
Anatómiai sztriptíz és az öltöztető én
Amit egyszer kinyitottak, most bezárták, és amit bezártak, azt kinyitották a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állandó kiállításában. Drozdik Orsolya Medikai Vénusz című műve sebészkésként metszett bele a múzeum idén 50 éves terébe, amikor az alkotást inspiráló Venus Anatomica mellé került.
82
Címlapunkon egy gyászoló kutya. Hogy pontosan kit is gyászol, arról megoszlanak a vélemények, ahogy arról is, mit keres a szőrmeoverallját derákig legyűrve hordó és szintén eléggé elkeseredett szatír azon a rejtélyes tartalmú képen, amit teljes egészében a 16. oldalon közlünk. Nézhetünk elfogulatlan tekintettel mindenre, de nyilvánvaló, hogy aki többet tud és több képet ismer, az jobban fog szórakozni, ha találgatásról van szó.
Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében
