Ligeti emlék

V. rész: Üldögélés, biciklizés, repülés, felvonulás, csónakázás, de ami mégiscsak a legérdekesebb: fiatalkori fényképek!

Bojár Iván András

Városligethez köthető élményeink összesöprésében most egy művészettörténész segít, Bojár Iván András, aki szakmai pályafutását is itt kezdte, a Szépművészeti Múzeumban, igaz, mint látni fogjuk, a ranglétra alján. Mégha ez egy öblös fotelt jelentett is.

Hősök tere, Szépművészeti Múzeum, 1980

Kevéske fény szűrődött csak be a méretes falak mögé. Odakünn tombolt a nyár, de a Szépművészeti Múzeum százéves hűlt levegője a nyitott ablakok ellenére is csak lassan rezgett, szinte mozdulatlanul állt az öreg komor termekben. Rendszerint egy hatalmas füles fotel nyelt el ekkoriban, a nyolcvanas évek közepén, ölemben félrecsúszott könyvvel aludtam végig a napot a Régi Képtár egyik irodájában, és csak a közeli trópusi madárház egzotikus rikoltozása figyelmeztetett rá: van külvilág. Éveim teltek el félálomban, s ezeknek az éveknek ez a fel-felcsattanó, egyre fokozódó szaggatott rikoltozás adta meg az alaptónusát. Meg a savanykás kávészag, ami a szomszéd szobák intrikákkal telt, fojtott szakmai beszélgetéseit kísérte. Másodszor dolgoztam ekkor a Szépművészeti Múzeumban. Hogy dolgoztam volna, ez így talán túlzás. Állásban voltam, ami főleg félig fekvő ülésből állt. A Régi Képtár raktárosa voltam, vonzó, titkos feladat, ám ismert kontinensközepi vidékünk mély kapcsolata az abszurdhoz: mint raktáros a raktárba én a lábamat be nem tehettem. Így aztán átaludtam három- négy esztendőt, míg a rendszerváltás zajos tüntetései fel nem ébresztettek végre.

 

14 éves korunk óta vagyunk barátok Kieselbach Tamással, az egyetemre is együtt jártunk. A múzeumi évek alatt sokszor bejött hozzám. Tamás itt éppen akkori kolléganőm, Somos Éva restaurátor jóvoltából egy El Grecót foghat a kezébe, míg én valószínűleg Julius Hugo Bergmann Hazatérő nyáj című képe előtt állok


   Első múzeumi kalandom szintén szép feladatokkal kötött Schikedanz architektúrájához. Tizenhét évesen, mint gimnáziumból kirúgott ifjú kezdtem a napjaimat itt, mialatt Jaruzelski ijesztgette a lengyeleket Szabó Lászlótól örökölt napszemüvegében. Rendszerint hajnali hét óra környékén vonultam fel a nagyvonalú portikusz oszlopai közé, felettem a homlokzat ünnepélyes timpanonja, mint Isten szemének háromszöge nézte ezer év magyar hőseinek terén a szovjet trolibuszok cirkálását. Alant lendületes mozdulatokkal tereltem, söpörtem a lépcsősorok végeibe, hogy ott eztán két öles vödörbe egybegyűjtsem, majd a múzeum alagsorába magammal vigyem a timpanon nyüzsgő galambtársadalma által éjszaka fentről lesodort nagy mennyiségű galambszart.
   A levegőben elporló szikkadt galambszar szaga máig a zsigereimben él, nota bene a nedves téli is, és Isten lássa lelkemet, valahányszor a művészet templomába lépek, elsőre e szagemlék támad meg azóta rendületlenül. A Liget tehát sok szép emlék helyszíne, s főleg madarakhoz kötődik. Szárnyalásokhoz. Trópusi rabmadarakhoz és igencsak parlagi pesti galambokhoz, kiknek unott kurrogása, Andrássy úti nénik szórta kenyérgalacsinoktól püffedt teste, nehézkes és zajos rövid röpte a timpanon szobrai körül sosem lesz már édes visszavágyakozásom tárgya. Ahogy az a szárnyalás sem, melyet én magam mutattam be egy még ennél is korábbi korszakban a Liget fái közt valamikor a hetvenes évek közepén.
   KRESZ-park létesült itt egy napon. Felcsíkozott miniutakkal, közlekedési táblákkal, működő villanyrendőrrel, hol a felnőttségre ácsingó ifjúság a városi közlekedés szabályaival barátkozhatott. Egy este maga Ipper Pál mondta be Fekete György szép faléceiből kirajzolt Magyarország háttérképe előtt a Híradóban, hogy a tudásvágyó ifjúság másnaptól itt sajátíthatja el a közlekedés fortélyait. Ezért mentem én is oda frissen vásárolt SR 26-os versenykerékpáromon, majd úgy megrészegültem a minivalóság láttán, hogy az egyik tanulmányi útszakaszon különösen jelentős sebességgel vettem be az útkanyart. E tettem utóbb hibásnak bizonyult. Kerekem kicsúszott, jómagam pedig – szanaszét szóródó tagjaimmal – a timpanon fáradt galambjainál lényegesen attraktívabb repülést demonstrálva csúnya horzsolások, égő sajgás, több helyen szivárgó vér csúfos látványával kísérve értem földet egy százados tölgy tövén.

Fiastyúk (Thälmann) utca 47-49., Kádár János látogatása a 2 sz. Általános Iskolában (ma Hegedűs Géza Általános Iskola), mögötte bőrkabátban Deák Gábor kerületi párttitkár, 1985


   Nehéz idők voltak. Nekem a Városliget nem vurlitzerszó, nem kacagás, nem pajzán kuncogás alkonyba merült bokrok lombjai közt. Nekem a Liget fái a kommunizmus hideglelős leheletét eresztik ma is. Semmi Liliom, de még csak négybe szelt Koppány se, csak unalmas hosszú utak, neveletlen kutyák, szégyenlős hajléktalanok meg fojtó szagú drága vattacukor billegős műanyag asztalok tetején.
   Na jó, a Városliget azért egy kicsit virslisör is, képlékeny ifjúságom bágyadt kísérlete, hogy találkozzon a munkásmozgalommal. Még a közepesen sikerült kerékpáros kanyarbevételt megelőző gyermekkor inprinting élménye volt, mikor ki tudja, milyen társadalmi áramlat vitt magával egy május elsején oda. Mi, hogy úgy mondjam, családilag nem voltunk kommunisták. Bizonyos értelemben, nagyon nem. Egyszer csak mégis azon kaptam magam, hogy május elsején a Dózsa György úton állok és egy hangosbemondó hamis lelkesedéssel ordítja, hogy melyik üzem, gyár, öntöde, csavarszerelő részleg pompás kamionja halad el épp a dísztribün előtt, melynek ormán Kádár–Lázár– Losonczi integetett lelkesen, kiélvezve a teraszukra záporozó friss kora nyári napfény áldásait. Felfokozott hangulatú órák múltak. Lassan lappadt a lelkesedés, fogytak a virágdíszes, túlnyomóan vörös krepp-papírral burkolt teherautók, immáron zsebre vágott nyakkendőkkel, vállra vetett zakóval bóklásztak szanaszét a kommunista férfiak, gyakran egy-egy kis kommunista gyereket huzigálva maguk és nyári ruhás kommunista feleségeik után, amikor a ritkuló tömegben, valahol a mai ARC plakátkiállítás helyén, tőlem mintegy hét-nyolc méter távolságban, széles mosollyal az arcán, rendületlen vállrángások közepette, elvtársi áldást osztva vonult el maga Kádár János.
   Szép volt.

Art on Lake – Művészet a tavon (Szépművészeti Múzeum, 2011. május 24. és szeptember 4. között)

   Én meg elégedett, hiszen megéreztem, hogy ha csak egy pillanatra is, de valahogy közel kerültem a Történelem főáramához.
   De mégis. Azért egy jó emlékem akad onnan. Egyetlen élmény, amely nyáresti frissítő ligetillat. Évtizedekkel későbbi időkből. Az Art on Lake kiállítás (Bodó Kati nagyszerű szervezése) egy fülledt nyári estén, amikor a kislányommal csónakáztuk körbe a tavat, megközelítve, alaposan szemügyre véve a vízbe telepített szobrokat, s mialatt megélhettem a ritka élményt, hogy Sophie azt és úgy kapja éppen, ahogyan egész gyermekkorát terveztem eltölteni, egy pillanatra én is azt éltem meg, hogy fontos helyen vagyok: Budapest nem provincia, de a világ köldöke, mert ami akkor és ott a millenniumi felhajtásból maradt, pompásan parvenü, egyben imádnivalóan hamis díszletek között történt, az fontos. Olyasmi, ami szinte sosem volt ezen a vidéken.