Címlapunkon egy gyászoló kutya. Hogy pontosan kit is gyászol, arról megoszlanak a vélemények, ahogy arról is, mit keres a szőrmeoverallját derákig legyűrve hordó és szintén eléggé elkeseredett szatír azon a rejtélyes tartalmú képen, amit teljes egészében a 16. oldalon közlünk. Nézhetünk elfogulatlan tekintettel mindenre, de nyilvánvaló, hogy aki többet tud és több képet ismer, az jobban fog szórakozni, ha találgatásról van szó.

Találgatni pedig kell, szinte minden mű esetében, és ahány néző, annyi verzió fog születni arról, mit is látunk – akár a falon, akár a színpadon. Például a színházba járó biztos, hogy találgatásra kényszerül, amikor Zsótér-darabbal találkozik, de azt is észlelni fogja, hogy nála minden esetben úgy működik a színpadi tér, mint egy külön erre az időszakra létrehozott kortárs mű. Akár valami hatalmas tárgyat látunk, peldaul egy karfiolt, akár szobányi macskafejet, aminek színpadi kapcsolódásait néha elég vad asszociaciókkal lehet csak követni, akár a szinte üres színpadi teret, aminek mondjuk csak egy neoncsövekből álló csillár jelöli ki változó határait. Találgathatunk, kereshetünk kiállítótermi, múzeumi analógiakat, sőt a 20. oldalon olvashatjuk, mit mond maga a tervező, Zsótér állandó munkatársa, Ambrus Mária az egyes díszletek hátteréről, de ha elmegyünk mondjuk az Egy anya története című operára, cikkünk után is marad elég megfejtendő utalás. Mint ahogy a tartalomjegyzékünkben szereplő szinte minden cikk elolvasása után is, mert mindegyik inkább problémákat vet fel. Ezután sem fogjuk tudni pontosan, mely képeket festette Markó Katalin a Markó Károlyként számontartottak közül – de legalább tudomásunk lesz arról, hogy Markó Károly lányai is festettek, nem is akárhogyan. Maradnak meg fehér foltok a magyar festészet és teozófia kapcsolatát illetően is, de kiderül, hogy Hollósy Simon szintán festő öccse a magyarországi buddhizmus alapító atyja volt. Továbbra sem lesz bizonyított tudásunk arról, kik jelentéttek fel az 1967-es Studió kiállítás később kicenzúrázott alkotóit, de jobban megismerjük az akkori ellentmondásos viszonyokat. Olvasóink ahhoz is közelebb kerülhetnek, mi történt a második világháborúban a Szépműveszeti Múzeumban őrzött műtárgy-anyaggal: kik és hova szállították őket, miként kezelték a műveket Münchenben, majd hogyan jutottak vissza; a pontos történet persze tálan sose fog kiderülni. Mint ahogy az sem, hogyan maradhatott évtizedekig felfedezetlenül Tihanyi Lajos egyik főműve, ami nemrég került a kutatók szeme elé, felbukkanásával tisztázva néhány fontos datálási kérdést. Elgondolkodhatunk majd azon is, mit kezd egymással Drozdik Orsolya Medikai Vénusza és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban őrzött 18. századi oktatási segédanyag, a Venus Anatomica: melyikük a titokzatosabb, melyikük tár fel többet magából, akár a legmorbidabb értelemben is. És ha már morbiditás: az egyik legszebb magyar biedermeier kettős portrén szereplő férj, az egyébként 200 éve született Mosonyi Mihály nem tudta feldolgozni fiatal felesége korai halálát, évekig levelezett még vele: elképzelte, mit írt volna neki Paulina (aki egyébként a festő Weber Henrik húga volt), papírra vetette, elküldte magának és válaszolt is rá. (tt)