Karácsonyi számunkba olyan történetet választottunk, amely tragikus véget ért ugyan, de a rövid kibontakozás alatt olyasmi valósult meg benne, amire ma is törekednénk. Két világszínvonalú, érvényes művészi teljesítmény boldog, egyenrangú párkapcsolatban. És még gyerekük is született.

A Hősök terénél posztoló rendőr 1915. július 20-án kora délelőtt lett figyelmes a pisztolylövésre. A 32 éves férfi a Műcsarnok mögött egy padra dőlve feküdt, már nem lehetett segíteni rajta. Kezében katonatiszti revolvert szorított, mellette gondosan összehajtott rövid búcsúlevél hevert: „Vali nélkül nem tudok élni. Feleségemmel egy sírba temessenek. A jegygyűrűmet hagyjátok az ujjamon. Vigyázzatok Marióra! Sándor.” Galimberti Sándor festőművész felesége temetésének másnapján lőtte szíven magát. A szintén festőművész Dénes Valéria és férje az első világháború polgári áldozatai voltak, noha nem katonai erő végzett velük. Koruk legígéretesebb tehetségeinek számítottak, akiknél kevesen ápoltak szorosabb kapcsolatot a modern francia festészettel. A magyarok közül ők kísérleteztek először a kubizmussal, de nem másokat követve, hanem saját szabályaik alapján. „Elhagyunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami lényeges és ezt a kiemelést a túlságig fokozzuk” – fogalmazták meg programjukat nem sokkal haláluk előtt. Nemzedéktársaik közül sokan úgy gondolták, hogy ők lesznek majd azok, akik a világ élvonalában fogják képviselni a magyar képzőművészetet. Nemzetközi karrierjük indulásának pillanatában tört derékba az életük. Alig maradt utánuk valami: egy szerelmi tragédia emléke és néhány festmény. Nem sokkal haláluk után műveik nagy része odaveszett vagy elkallódott.

Galimberti Sándor 1883-ban született Kaposváron, ahová családja egy váratlan örökségnek köszönhetően került. Édesapja, a trieszti Luigi Galimberti, apai ágon olasz, anyai ágon francia volt, és a velencei akadémián tanult festészetet. Amikor egy nap arról értesült, hogy nagyapja, egy Magyarországra menekült egykori francia katonatiszt mesés vagyont és egy Somogy megyei kastélyt hagyott rá, azonnal elindult az ismeretlen országba, hogy átvegye a jussát. Hamar kiderült, hogy az örökség nagy részét időközben elsikkasztotta egy vármegyei hivatalnok, de a megmaradt pénz is elég volt ahhoz, hogy a festő birtokot vásároljon Kaposvár környékén, és letelepedjen a városban. Galimberti Alajos néven illeszkedett be új hazájában, s a gazdálkodás mellett a festéssel sem hagyott fel. Klasszikus stílusban festette meg a kaposvári utcákat, több városi polgár arcképét, és néha tanítványokat is vállalt.

Tizenkét gyermeke közül csak a tizenegyedik, Sándor – vagy ahogy otthon hívták: Sandro – örökölte apja művészi hajlamait. Még gimnazista volt, amikor a család barátja, Rippl-Rónai József is felfigyelt tehetségére. Rippl és édesapja biztatására iratkozott be a budapesti iparművészeti iskolába, de az ott elsajátítható akadémikus stílus nem érdekelte. 1903-tól rendszeresen eljárt a nagybányai művésztelepre, ahol Réti István tanítványa lett. Ettől kezdve kora legjobb színvonalú, legmodernebb képzésében részesült itthon és külföldön egyaránt. Nagybánya mellett tanult Hollósy Simon técsői művésztelepén, járt a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, 1905-ben pedig a leghíresebb francia magániskolába, a párizsi Julian Akadémiára iratkozott be. Ebben az évben állítottak ki először a párizsi Őszi Szalon kiállításán az Henri Matisse köré csoportosuló művészek, akiket merész újszerűségük miatt csak „fauve”-oknak, azaz „vadaknak” neveztek kritikusaik és híveik is. Galimberti a fauvizmus lelkes követőjeként tért vissza 1907-ben Nagybányára, ahol hamarosan a művésztelep legújítóbb szellemű tagjaként tekintettek rá.

Deutsch Valéria néven született 1877-ben Budapesten. Az asszimilált zsidó család csak később vette fel a Dénes nevet. Apja erdőmérnök volt, Városmajor utcai villájukban polgári jólétben éltek. Egészen addig, amíg egy rosszul kezelt hátgerincsorvadás miatt az apa néhány hónap leforgása alatt tolókocsiba nem kényszerült. A kenyérkereső nélkül maradt család életszínvonala gyorsan romlott, az édesanya napjait innentől férje gondozása töltötte ki. Anyja sorsát látva Valéria elhatározta, hogy soha nem rendeli alá az életét senkinek. Tudta, hogy saját magáról kell gondoskodnia, de nem fogadta el azt a korban szinte egyetlen alternatívát sem, hogy tanítónő legyen. A gyerekkora óta jól rajzoló lány bejelentette elképedt családjának, hogy festőnek fog tanulni, és a művészetéből kíván megélni. Komolyan gondolta. 1903-ban, 26 éves korában beiratkozott Szablya-Frischauf Ferenc pesti magániskolájába, ahol az egyik legtehetségesebb tanulóként tartották számon. Mestere három évvel később saját gyűjteményes kiállításával párhuzamosan tanítványa munkáit is a közönség elé tárta. A fiatal festőnő jó kritikákat kapott, de biztos volt benne, hogy művészetének tovább kell fejlődnie.

Dénes Valéria és Galimberti Sándor talán korábban is találkoztak már egymással, komolyabb ismeretség azonban csak 1907 nyarán, Nagybányán alakult ki közöttük, ahol a festőnő gyakran bocsátkozott elméleti vitákba fiatalabb pályatársával. Mindketten a modernista újítók, a „neósok” közé tartoztak, s gyakran együtt vettek részt a közös plein air festéseken. Barátaik szerint a vékony, csontos arcú Dénes Valéria nem volt szépnek nevezhető, de ha a festészetről beszélt, ragyogott a szeme, impulzív személyiségének könnyen a hatása alá lehetett kerülni. Nem tudjuk, miként adta fel magánéleti elveit, és a művészi együttműködésből mikor lett szerelem. Mindenesetre Galimberti Sándor 1909-ben még egyedül utazott vissza Párizsba, a következő évben azonban Dénes Valéria is követte. Már közös lakásban éltek, amikor Galimberti és első felesége válását kimondta a bíróság. Az elvált asszony haláláig megtartotta volt férje nevét: egy ideig Nagybányát is látogatta, majd Csehszlovákiában lett megbecsült festő Marie Galimberti-Provazkova néven. Dénes Valéria 1911-ben ment hozzá a nála hat évvel fiatalabb férfihez. Egymás iránti rajongásuknál csak művészi elhivatottságuk volt nagyobb. „Fiatal volt mind a kettő – írta róluk Valéria unokahúga, Dénes Zsófia. – Példátlanul munkabíró és munkaimádó. Férfiben, néhanapján, akad ilyenfajta. Nőben soha nem láttam ezt az önmegtagadást. Ezt az ügynek-élést.” Folyamatosan festettek és tanultak. Környezetük egy része a férfit tartotta jobb festőnek, mások szerint kettejük közül az asszony volt az inkább innovatív szellem, de volt, aki úgy gondolta, hogy sok képükről csak ők maguk tudták megmondani, melyikük festette, annyira hasonult egymáshoz a művészetük. Abban azonban minden barátjuk egyetértett, hogy az övékéhez hasonlóan harmonikus szerelmi házasságra nem sok példa akadt a párizsi művészkörökben.

„Olyan volt ez a két ember, mint két sudár fa, amelyek egyenesen nőnek fel egymás mellett anélkül, hogy az egyik alárendelné magát a másiknak, hogy az egyik elvenné a napfényt a másiktól...”

Szerényen éltek, ruháikat és bútoraikat gyakran ócskapiacon szerezték be, mégsem érezték magukat szegénynek. Boldogsággal töltötte el őket, hogy ott élhetnek a francia művészetforradalom, az „izmusok körtánca” közepén. (...) Barátaik közé tartozott a kubistákat gyűjtő német műkritikus, Wilhelm Uhde is, aki számos művüket megvásárolta. Dénes Valéria az édesanyjának küldött leveleiben lelkesen mutatta be az inspiráló környezetet: „Van egy nagyon kedves műtermem és nagyon nagy kedvvel dolgozom. (…) Sok szép kiállítás volt ismét, Gauguin, Manet. Holnap nyílik meg ismét Cézanne.” Dénes Valéria 1910-től beiratkozott Henri Matisse festőiskolájába, és férjével együtt rendkívül termékeny művészi korszakuk következett.

A magyar művészházaspár képei egyre többet szerepeltek a párizsi Szalon-kiállításokon, munkáikról Apollinaire is megemlékezett egyik cikkében. Jártak tanulmányúton Dél-Franciaországban, de leginkább Párizs inspirálta őket. Képeiken gyakran torzított perspektívából, felülnézetben jelennek meg a városi helyszínek és az őket körülvevő tárgyak. Galimberti Sándor a Jardin Zoologique-ban készített tanulmányokat állatképeihez, Dénes Valéria pedig gyakran állította fel festőállványát a Cluny park fái és középkori szobrai között. Kis műteremlakásukat a Luxembourg-kert mellett, a rue de Vaugirard 23-as számú ház felső emeletén bérelték. Amikor 1911-ben Matisse meghívta néhány tanítványát egy hosszabb marokkói útra, Galimbertiék is eldöntötték, hogy csatlakoznak hozzá. Valéria az utazás előtt Budapesten felkereste unokahúgát, Ady Endre későbbi menyasszonyát, Dénes Zsófiát, és felajánlotta neki, hogy lakjon náluk, amíg távol lesznek: „Berendeztük, csupa ócskásoknál vett holmi, szegényes és szép, szeretjük – szabadkozott. – (...) A mi lakásunkban lakhatsz. (…) Párizs más, mindennap más, mindennap új, csupa forrongás és forradalom. Úgy értem a művészetekben. Lecke, tanulás, forró láz, boldogság, úttörő város – minden porcikája él –, s amit alkot, az élő művészet.”

Dénes Zsófia elfogadta az ajánlatot, az ő leírásából ismerjük a műteremlakás berendezését, amely lakóinak ízléséről is sokat elárul. A lány egyáltalán nem találta szegényesnek a napfényes manzárdlakást, hanem a legszebb otthonnak, amit valaha látott. „Fészküket telihordozták régi flamand és francia műemlékekkel, ahol életem legtisztább stílusszeretetével és legfőúribb ízlésével találkoztam. Azóta palotákból sírtam vissza magam az ő négy faluk közé – írta. – „[Galimbertiék] előtt ösztönszerűleg nyitva volt a szépségnek minden formája. (…) Egy esernyőnyél vagy egy teáscsésze megválasztásában nem tévedett az ízlésük.” A lakásban tökéletes harmóniában fért meg egymás mellett a flamingónyakú sèvres-i váza, a mezőkövesdi hímzés, a sokfiókos empire íróasztal és a könnyű bruggei csipketerítő. Az elefántcsontszínű falon a lakók képei hirdették a provence-i táj, a párizsi parkok és a nagybányai hegyek színpompás világát. (A vendég a szép tárgyak mellett rácsodálkozott a kor higiéniai újdonságára, egy forró vízzel feltölthető gumikádra is.) De nem Dénes Zsófia volt az egyetlen, aki lelkesen számolt be a házaspár otthonáról és vendégszeretetéről. Amikor atyai barátja, Rippl-Rónai József családjával együtt Párizsban járt, Galimberti Sándor meghívta magukhoz őket. Rippl nevelt lányának visszaemlékezése szerint a lakást belengte lakóinak szemmel látható nagy boldogsága. E boldog idillnek ekkor már hárman voltak részesei: 1912-ben megszületett kisfiuk, Mario.

A házaspár évente többször is hazalátogatott, s azzal kellett szembesülniük, hogy kubista képeiket, amelyekkel Párizsban egyre nagyobb sikert arattak, itthon a legtöbben túlságosan modernnek, érthetetlennek tartják. Amikor 1913-ban Nagybányán kiállították a férj negyven új festményét, a művészeti kérdésekben többnyire progresszív városi napilap így számolt be a tárlatról: „Galimberti művészetét egy újabb fordulónál mutató festmények, őszintén szólva, nagyon megleptek minket. A kubizmus szertelen kicsapongásait (…) nem értjük, nem érthetjük ezeket a tévhiteket, tanokat. Be kell vallani, hogy Galimberti Sándor festményeiben igen sok rendszeresség is van, s különösen egyik-másik akt képe rajzban nem olyan széteső, táncoló, mint tájképeiben. Ezeket a színeket, ezeket a távlat, perspektíva és minden naturalisztikus elemet kivető képeket nem tudjuk szeretni. (…) Mi legföljebb csak azt sajnálhatjuk, hogy egy Nagybányán járt piktornak — nincsenek szép, tiszta színekben megjelenő álmai!” A Nagybánya című lap újságírója egy másik cikkében ugyanakkor – fenntartásai ellenére – elismerte a Galimbertiék által képviselt új stílus merészségét és programszerűségét. És még valamit: „Csodálkozva szemléltük azt a rendkívüli összhangot, azt a megértést, amelyben ez a két ember élt. Szinte egy test, egy lélek voltak Galimberti Sándor és felesége, Dénes Vali, akik a művészetben forrtak eggyé.” A házaspár életútjának művészeti csúcspontja nem sokkal ezután következett: nagyszabású önálló kiállításokon mutatkozhattak be. 1914 februárjában a budapesti Nemzeti Szalon közös tárlatán Galimberti negyven, felesége hetvenhét képet állíthatott ki. Legújabb munkáikat tárták a közönség elé, s az idehaza szokatlan képi megfogalmazást a katalógushoz írt, kiáltványszerűen megfogalmazott ars poeticájukban is indokolták: „Egyes motívumoknál felmerülni láttunk felesleges dolgokat, amelyek nem érdekeltek, ezeket elhagytuk; láttunk lényegeseket, ezeket viszont kiemeltük. Művészi fejlődésünk újabb etapjában arra törekedtünk, hogy a természetet a vászonba alakítsuk, és igyekeztünk nagy szemhatárú motívumokat kisebb területű vásznakba beleszorítani. Ezen próbálkozások és törekvések vezettek el bennünket a mához, azaz azon célunkhoz, hogy elhagyjunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami lényeges és ezt a kiemelést a túlságig fokozzuk. A piktúrában nem akarunk irodalmat, a téma mellékes számunkra, minden korláttól menten teljes szabadsággal iparkodunk megoldani az előttünk felvetődő problémákat.”

A kiállítás fogadtatása vegyes volt: sokan értetlenül álltak előtte, mások viszont magasztalták a házaspár tehetségét. Köztük Bölöni György, aki szerint „a kicsik, az alacsonyan röpködők és csúszómászók között jólesik látni, ha valakik magasabb útra készülődnek...” Ady barátja a képeket szemlélve azt is megkockáztatta, hogy alighanem a merészebben kísérletező Dénes Valéria az, aki szellemi irányítója társának.

A kiállítás anyagát nem sokkal később bemutatták Galimberti szülővárosában, Kaposváron is, a budapestihez hasonló fogadtatással. A házaspár ezután visszatért Párizsba, ahol Picasso, Modigliani és Matisse galeristája, Berthe Weill rendezett nekik önálló tárlatot. Egy francia vagy amerikai festő életrajzában nagyjából itt indulna egy nemzetközi karrier története. Galimbertiék esetében e ponton ért véget. 1914 nyarán kitört az első világháború, s az osztrák–magyar állampolgárságú művészek egyszeriben ellenségnek számítottak Párizsban. Az addig kedves házmesternő piszkos németeknek nevezte őket, s talán ő jelenthette a hatóságoknak, hogy a házban gyanús külföldiek laknak. Még időben el tudtak menekülni Franciaországból, így legalább a sok párizsi magyar osztályrészéül jutott internálást sikerült elkerülniük. Szeretett otthonukat azonban így is kisajátították, a lakásukban hagyott festményeik, magyar nyelvű könyveik minden bizonnyal a szemétben végezték. Belgium érintésével jutottak el a semleges országnak számító Hollandiába. Amszterdamban minden pénz nélkül próbáltak szállást szerezni, és felvenni a kapcsolatot budapesti rokonaikkal. A rendszertelen, szegényes étkezés már ekkor annyira legyengítette a kisfiú és édesanyja szervezetét, hogy folyamatosan betegek voltak. Végül eljutottak a holland tengerpartig, ahol családi támogatásból szállást béreltek maguknak. A telet is itt töltötték, nélkülözve, de legalább nem életveszélyben. Mindketten újra festettek.

2015 tavaszán aztán Galimberti behívót kapott a hágai osztrák–magyar nagykövetségre, ahol a Hollandiában élő hadkötelesek összeírása zajlott. A festő azonnal haza akart térni, hogy jelentkezzen a sorozóbizottságnál, a felesége pedig gyerekükre hivatkozva megpróbálta lebeszélni erről. A sírás és a viták ellenére végül a kötelességtudat és a hazaszeretet győzött: Galimbertiék vonatra szálltak, és a férj néhány héttel később már gyorsított tiszti tanfolyamon vett részt a pécsi laktanyában, míg a feleség és a kisfiú egy parasztházban bérelt szegényes szobában húzták meg magukat. Dénes Valériára maradt a kis család eltartásának gondja, hajnaltól késő estig állt sorba élelemért, papírokért, segélyért, takarított, főzött, mosott a gyerekre és az aludni hazatérő férjére. Festeni is próbált, de a kialvatlanság miatt ez is egyre kevésbé ment neki. Forró július volt, amikor Galimberti megkapta a parancsot, hogy hamarosan a frontra vezénylik. Felesége aznap is kenyérért állt sorba, órákat állt a tűző napon. Hazatérve, hogy ne aludjon el a kimerültségtől, a kútról frissen hozott hideg vízzel öntötte le magát. Túlhevült és legyengült szervezetének ez sok volt, Dénes Valéria tüdő- és mellhártyagyulladást kapott. Tíz napig feküdt magas lázzal, majd 1915. július 18-án meghalt.

Amikor a holttestet a halottasházba szállították, az összetört Galimberti Sándor is felült a koporsó mellé a lovas kocsira. Nem sokkal később összefüggéstelen hangok szakadtak fel a torkából, teste megfeszült, végtagjait nem lehetett hajlítani. Rokonai azt hitték, ő is meghal, de egy orvos injekciókkal magához térítette az addigra eszméletét vesztett férfit. A temetést Pesten tartották, a megelőző éjszakát Galimberti ébren, kisfiával az ölében töltötte. A szertartás után otthagyta a gyászolókat. A Műcsarnokhoz ment, és felesége halála után két nappal szolgálati fegyverével szíven lőtte magát.

A közvéleményt megrázta a két festő váratlan halála, de a háború minden napra kínált borzalmakat, ezért hamar elfeledkeztek róluk. Galimberti Mario rokonokhoz került, Párizsban nőtt fel, soha nem tanult meg magyarul. Szülei életművét a világháború után az avantgárd mozgalmak fedezték fel újra, szellemi elődjeiket látva a házaspárban. Uitz Béla 1918- ban, a Ma hasábjain így méltatta az akkor már három éve halott Galimbertiék művészetét: „A velük egyszerre jött generációból a legszívósabban ők verekedték magukat előre, s a magyar művészet-dzsungelen ők világítottak túl a legtisztább lámpával.” Kassák Lajos ugyanekkor emlékkiállítást is rendezett a tiszteletükre, de műveikből már ő is alig tudott összeszedni egy tárlatra valót. A Franciaországban és Hollandiában hagyott képek elkallódtak, jó pár Magyarországon őrzött darab pedig Dénes Zsófia otthonában, egy lakástűz során semmisült meg. Galimberti műveinek egy része megmaradt a Képzőművészeti Főiskola raktárában, ezeket egy visszaemlékezés szerint a 20-as években a hallgatók részére nyersvászonként áruba bocsátották.

Dénes Valériának összesen tizenkét műve maradt fenn, Galimberti Sándornak alig valamivel több. A képek ma jelentős összegekért kelnek el, de a magyar kubizmus legfontosabb képviselőinek életműve örökre csonka marad. Kassák Lajos felesége, Simon Jolán mondta róluk: „Olyan volt ez a két ember, mint két sudár fa, amelyek egyenesen nőnek fel egymás mellett anélkül, hogy az egyik alárendelné magát a másiknak, hogy az egyik elvenné a napfényt a másiktól...”