A budapesti kincsek és a brit műértők

Rieder Gábor

A londoni Royal Academy of Arts, a globális kiállításipar egyik legrangosabb szereplője Kincsek Budapestről címmel mutatta be a Szépművészeti Múzeum klasszikus csúcsműveit és a Magyar Nemzeti Galéria pár kedvcsináló büszkeségét 2010. szeptember 25. és december 12. között. Soha nem látott esély, hogy a hazai múzeumszféra kiharcolja az őt megillető figyelmet a nagy nyugati intézmények médiavisszhangos világában. Magyar muzeológusok régóta próbálkoznak szenzációsnak ígérkező nemzeti tárlatok összerakásával, felemás sikerrel. (A Magyar Vadak most éppen Belgiumot próbálja meghódítani.) A londoni bemutató rendezője viszont David Ekserdjian volt, a 16. századi itáliai reneszánsz felkent szakértője, ismert egyetemi professzor és komoly monográfiák szerzője, aki pontosan ismeri a helyi közönség ízlését.

A hatás nem maradt el. A nemzetközi sajtó tátja a száját, repkednek a négy vagy öt csillagok és a szuperlatívuszok: blockbuster, ismeretlen kincsek, egyszer az életben látható show. „Ez egy pikáns, időszerű kiállítás” – így a vezető pénzügyi világlap, a Financial Times szakírója.(1) A Guardian napilap a legmagasabb osztályzattal, öt csillaggal értékelte a tárlatot. „Egy nemzeti múzeumtól sem láttam még ilyen nagyvonalú kölcsönzést (...). Ez egy valódi kasszasikertárlat, tulajdonképpen maga a múzeum, tele meglepetésekkel és csodákkal” – állapította meg Jonathan Jones.(2) „Egyszer az életben látható tárlat” – tette még hozzá, és ebben az Oxford Timesnál dolgozó kollégája is egyetértett.(3) „Greco, Goya, Dürer, Veronese vagy éppen Delacroix művei megérdemelnek egy londoni kirándulást” – csábította a franciákat át a Csatornán a Le Monde.(4)

A cikkek alaphangja a meglepetés, ami a szakmai körökön kívül alig ismert, de kiváló közép-európai kollekciónak szól. „Miközben minden közép-európai egymással hadakozott végig a történelem során, az átkozott magyaroknak hogy jutott idejük Monet-t és Gauguint gyűjteni? És ami még fontosabb: hogyan tudták megtartani őket?” – teszi fel a nagy kérdést a Magyarországtól elbűvölt Waldemar Januszczak.(5) A londoni műértő elit, a nemzetközi utazókiállítások egyik fő nyertese is csak a százszor kiállított remekműveket tudja fejből, a Lajtán inneni világ viszont pikáns felfedezéseket és nem várt újdonságokat kínál nekik. Pláne, hogy a tárlatra nem hosszú évekig készültek.

David Ekserdjian kurátor – ahogy az az MTV közel egyórás filmjéből kiderül – az ideális három év helyett mindössze hat hónap alatt állította össze a kiállítást. Történt ugyanis, hogy a Liechtenstein-gyűjtemény visszamondott egy grandiózus blockbustert a Royal Academyben. A Szépművészeti Múzeum pedig, a küszöbönálló átépítés miatt, megtehette, hogy beugrik és kiutaztat a legféltettebb főműveiből egy ütős együttest – amiért a számos fajsúlytalan országimázs-tárlatot végignéző londoniak kifejezetten hálásak. (Ekserdjian professzor egy évtizeddel ezelőtt már végiglátogatta a magyar gyűjteményeket, így képben volt, mire számíthat.) A tárlaton érezhető a brit ízlés nyoma: a decens hollandus csendéletek és a klasszikus római ideáltájak masszív tömege, de persze nagy hangsúlyt kap az a műfaj is, ami évszázadokon át a Szigetország egyetlen világszínvonalon művelt művészeti ága volt – a portré.

A meglepően magas kvalitást a kritikusok a hercegekkel magyarázzák. A szigetországbeli újságírók fejébe sehogy se fér bele, hogy a magyar millenniumi kultúrkormányzat – szimpla nemzeti felbuzdulásból – százszámra vette az európai rangú, klasszikus remekműveket. Mindig megnyugtatják magukat azzal a kézenfekvő – és végső soron igaz – magyarázattal, hogy a Szépművészeti alapja mégiscsak az Esterházy-kollekció, egy olyan arisztokrata műgyűjtemény, amit a kontinens egyik meghatározó, kékvérű famíliája halmozott fel. Hogy mit hoztak a konyhára a századfordulón vásárolgató múzeumigazgatók (köztük Pulszky Károly) vagy a Nemzeti Képtár létrehozását és gyarapítását hazafias kötelességüknek érző nagy ajándékozók (Pyrker, Zichy, Pálffy vagy Majovszky), az nem igazán érdekli őket.

Hogy honnan kerültek Budapestre Egon Schiele ölelkező meztelen nőalakjai vagy Gauguin fekete sertései, lényegtelen. Az Esterházy név megmagyaráz minden meglepetést. Ha a Nemzeti Galéria gyűjteménye került szóba, a magyar újságírók által megszólaltatott kurátorok és szakértők udvariasan válaszolgattak. De a sajtó hasábjairól azért kiderült: a brit szakértők a magyarokkal nem tudnak mit kezdeni. Értik a hazai muzeológusok próbálkozását, de nekik a Csontváry-cédrus sosem lesz korona az Esterházy Madonna fején. A Time Out magazin kritikusa például nem ismer könyörületet: „A magyar alkotások túltelített színárnyalatokkal és érzelgős elemekkel jellemezhetők, ami giccses érzetet kölcsönöz nekik.”(6)
Ezt gyaníthatóan a pesti aukciók sztárjai, Ziffer, Mattis Teutsch, Rippl-Rónai és Bortnyik előtt állva jegyezte meg. „Bárcsak dicsérhetném őket” – sóhajt egyet az Observer szerzője.(7) A 19. század végi, 20. század eleji anyagtól függetlenül odavannak viszont a Nemzeti Galéria késő gótikus oltáraiért, különösen a tárlatot indító, monumentális Szent András-szárnyasoltárért. Markó Károly helyett a Londonban is dolgozó Bogdány Jakabért lelkesednek, de Csontváry se a Royal Academyből fog a mennybe menni. Tanulságos szemlézni a kifinomult brit műkritikusok recenzióiból.


(1) Jackie Wullschlager: Unknown treasures from a Budapest museum. Financial Times, 2010. szeptember 25. (online)

(2) Jonathan Jones: Treasures from Budapest. Guardian, 2010. szeptember 25.

(3) Theresa Thompson: Treasures from Budapest: European Masterpieces from Leonardo to Schiele. The Oxford Times, 2010. október 21. (online)

(4) Philippe Dagen: Parmi les «Trésors de Budapest», Greco, Goya, Dürer, Véronèse ou Delacroix méritent un détour à Londres. Le Monde, 2010. október 12. (online)

(5) Waldemar Januszczak: Treasures from the eastern bloc. The Sunday Times, 2010. szeptember 19. (online)

(6) Martin Coomer: Treasures from Budapest: European Masterpieces from Leonardo to Schiele. Time Out, 2010. szeptember 24. (online)

(7) Laura Cumming: Treasures from Budapest: European Masterpieces from Leonardo to Schiele. The Observer, 2010. szeptember 26. (online)

TELEGRAPH
„Ez egy gazdag, eklektikus és váratlan kiállítás, Közép-Európa egyik leglenyűgözőbb művészeti kollekciójából, a budapesti Szépművészeti Múzeumból, kiegészítve a Magyar Nemzeti Galéria alig ismert kölcsönzéseivel. (…) A kiállítás mögött nincs semmiféle vitaindító szándék vagy bármiféle kérdésfeltevés, csak egyfajta jámbor ragaszkodás ahhoz, hogy Magyarország saját festészeti és szobrászati hagyományai is erősek – így kerülhettek egymás mellé Magyarország olyan 19–20. századi festőinek a munkái, mint Vaszary János vagy a végtelenül népszerű Rippl-Rónai József, a sokkal jobban ismert francia kortársaik, például Gustave Doré vagy Pierre Puvis de Chavannes alkotásaival.


Az arisztokrata és hercegi alapítók ízlését tükrözi, hogy a gyűjtemény reneszánsz művekben különösen erős. Csodálatos képek vannak az itáliai reneszánsz nagy neveitől, például Raffaello finoman bukolikus Esterházy Madonnája (…) vagy az erőtől duzzadó, expresszív vázlatsorozat Leonardo da Vinci soha be nem fejezett Anghiari csata című falképéhez. Ugyanígy meglep a reneszánsz alig-alig ismert kiválóságai által készített, elsőrangú alkotások magas száma: az elbűvölően finom és vonzó Mutató lány portréja Sebastiano del Piombótól, a fiatal, de tehetséges velencei festőtől, aki elhagyta a várost (Tiziano szerencséjére), és Michelangelo apostolává szegődött. Luca Signorelli felejthetetlenül kopár képe az élő és a holt zarándokot vivő idősebb Szent Jakabról. Lorenzo Lotto ellenállhatatlanul bizarr festménye az élénk selyeming- kupac közepén alvó Apollóról – a művészet istene, egyedül az alsónemű-erdőben, miközben múzsái meztelenül szaladnak a napsütötte táj messzi dombjai felé. És ez csak néhány a tárlat remekművei közül. Szintén közéjük sorolható a különleges, El Greco-féle vezeklő Mária Magdolna elragadó látomása, Claude Lorrain szívfájdítóan gyönyörű képe a római Campagnáról, egy maréknyi holland csendélet olyan mesterektől, mint Pieter Claesz, egy ismeretlen Házaspár portréja, amit Van Dyck genovai korszakának mesterművei közé kell sorolnunk, valamint egy áthatóan ragyogó látkép az Arno folyóról, amit Canaletto kortársa, a nála sokkal kiválóbb Bernardo Bellotto festett. A színvonal csak a vége felé esik, a budapesti gyűjtemények 19. századi és korai modern festményeinek egyenetlen kvalitása miatt, bár még itt is van pár félelmetes mű Goyától, Delacroix-tól és – váratlanul – John Constable-tól.”

Andrew Graham-Dixon: Treasures from Budapest, at Royal Academy. The Telegraph, 2010. szeptember 24. (online)

FINANCIAL TIMES

„Két évtizeddel a Bársonyos Forradalom után Közép-Európa vezető múzeumai még mindig a nyugati művészet Csipkerózsikái. A valamikori Vasfüggöny mögötti országok alig látott mesterművek tárházai 1939 óta. A mai művészeti világot a milliószor reprodukált, világot járó művek tartják nyomasztó uralmuk alatt, amelyek már olyannyira közhellyé váltak, hogy értékeik iránt érzéketlenné váltunk, így az ilyen gyűjtemények egyedülállóan friss és izgalmas nézőpontot nyújthatnak. Közülük a magyar főváros Szépművészeti Múzeuma a legnagyobb, így a Royal Academy Kincsek Budapestről című tárlatát a meglepetés és a gyönyörűség ünnepeként üdvözölhetjük. (…) A budapesti gyűjtemény – ahogy az összes jó nemzeti gyűjtemény – az 500 év alatt kibontakozó hagyományról mesél, amit gazdagított a sajátos helyi zamat és a fő gyűjtők személyes ízlése, valamint az az oda-vissza hatás, ami az 1939 előtti európai kultúra egységének volt köszönhető. A magyar Bogdány Jakab például – aki az egzotikus madarak specialistájaként Londonban élt a 18. század elején – a Csendélet gyümölccsel, papagájokkal és fehér kakaduval című képével teljesen holland zsánerfestőnek tűnik. Markó Károly Klasszikus látkép Tivoli közelében című 1846-os képén Claude római jeleneteinek neonfényes változatát festette meg, két évszázad késéssel, hogy egy álmagyar művészeti örökséget teremtsen. Ziffer Sándor metsző színkontrasztjai, a hideg kékek és a lángoló vörösök a Tájkép kerítéssel című 1910-es festményén egyértelműen mutatják, hogy miként jutott el a fauvizmus fél évtized alatt a dél-francia Collioure-ből a nagybányai (ma Románia) művésztelepre. (…) Van itt számos különös elhajlás és proveniencia:


Tintoretto misztikus Herkules kiűzi a faunt Omphalé ágyából című műve, amit II. Rudolf császár rendelt meg, vagy Maso di Banco Mária koronázását ábrázoló, fára festett temperaképe, ami Harold Harmsworthnek, Rothermere első vikomtjának az ajándéka, aki 1940-ben reménykedett az üres magyar trón elnyerésében. De a gyűjteményt újra meg újra visszatéríti a csúcsszintű európai fősodorhoz a hatalmas Esterházy-állomány. (…) A kiállítás vége a budapesti múzeum 1906-os nyitásával foglalkozik, a város első világháború előtti időszakával, amely büszke lehetett a kontinens első földalatti vasútjára és a párizsi hatást tükröző, sokféle művészeti irányzatra. Bortnyik Sándor kubista Kompozíció hat figurával című műve vagy a magyar sztoicizmus ősi fa-metaforája, Csontváry Kosztka Tivadar Zarándoklás a cédrushoz Libanonban című képe, a társasági portréfestő László Fülöp elmosódó XIII. Leó pápája vagy Rippl-Rónai József lapos képsíkokból és vastag körvonalakból megformált, posztimpresszionista portréja a múzeumigazgatóról és a műkritikusról (Petrovics Elek és Meller Simon) mind részt vett abban a történeti pillanatban, amikor ez az óriási gyűjtemény kikristályosodott, mikor a régiek és a modernek közötti párbeszéd megindította a művészek új nemzedékét. Ez egy pikáns, időszerű kiállítás, a párbeszéd folytatódik.”

Jackie Wullschlager: Unknown treasures from a Budapest museum. Financial Times, 2010. szeptember 25. (online)

THE OBSERVER

„Hogy egy teljes nemzeti múzeum válogatott legjobbjai elutazzanak az egyik fővárosból a másikba: túl jól hangzik, hogy igaz legyen. Az elmúlt években volt szerencsénk vendégül látni hazánkban az orosz, a dán és az amerikai múzeumok anyagát, de mindig alapvető korlátozásokkal és kihagyásokkal. Mikor az Ermitázs elküldte Nagy Katalin kincseit a Somerset House-ba hat évvel ezelőtt, az egyetlen remekmű egy koszos Poussin volt. Nem így Magyarország. A budapesti Szépművészeti Múzeum összecsomagolta a Hősök teréről a gyűjtemény krémjét: Leonardo őrjöngő, nyitott szájú katonáját, Rembrandt ablak mellett üldögélő Saskiáját, Delacroix vackából haragosan kitekintő oroszlánját. Velázquez hiányzik, ez tény, de ki tagadja, hogy rajta kívül mindent ideadtak. (…) Példának okáért, nincs túl sok Veronese-portré a világ múzeumaiban. (…) Ez a festmény egy meglepetésekkel teli portrégalériában függ: Goya fehérbe öltözött nőalakja édesen együttérző (…), Rubens gyilkos Szakállas férfifeje viszont úgy mered előre, mint Gericault őrültjei a Salpetrière elmegyógyintézetből, a briliáns Halsot pedig még sosem láthattuk eddig. (…) Ha azt gondolnák, már mindent láttak, ott az újonnan Signorellinek tulajdonított két zarándok a lovon, az egyik halott, a nyergen általvetve lóg, a másik nyugtalan és élő. Kettőjük között ül a szent, a gyeplőt tartva bátorítja a gyászolót, olyan lelkesítően és összefogottan, hogy szívesen magunkkal vinnénk egy életre. (…) És ott vannak a művek (…) a Magyar Nemzeti Galériából is. Bárcsak dicsérhetném őket. A legtöbbjük a francia impresszionizmus gyenge utánérzése, nem úgy, mint a kiállítást megnyitó fenséges oltár, az a festett és faragott tragikus–heroikus dráma, ami három részre osztva magasodik a mennyezet felé. Önmagáért a magyar művészetért biztos, hogy nélkülözhetetlen egy magyarországi utazás. De Nyugat-Európa mellett, a briliáns Kincsek Budapestről szemszögéből tekintve (…), csak a nagy festők saját karaktere látszik, nagyon élesen: Rubens nagy formátuma, Van Dyck szerethetősége, El Greco fényvillanásai vagy Tintoretto mozija. Önmagában kitesz egy Grand Tourt, pár órába összezsúfolva. Ott egy megszokott Cuyp, ahol a tükröződő, lemenő nap fénye aranyra festi a teheneket, akiknek patája eltűnik a sekély vízben. Amott meg El Greco szentjei és a kötelező Poussin. De a kiállításban az igazán csábító – ahogy az összes meg nem látogatott ország múzeumában – éppen az ismeretlenség. Mohón falni az új látnivalót a kicsi Signorellitől kezdve, a szeméhez távcsövet emelő férfit ábrázoló, csodálatos Adolph Menzel-ceruzarajzig.”

Laura Cumming: Treasures from Budapest: European Masterpieces from Leonardo to Schiele. The Observer, 2010. szeptember 26. (online)  

Full 001400 Png
Full 001401 Png
Full 001402 Png
Full 001526
Full 001527