160 centiméternyi vonal négy emberre tetoválva

Mucsi Emese

2012-ben a Louvre egyik szárnyában egy félmeztelen férfi várta a látogatókat. Üldögélt. Hátán rózsacsokorral övezett mexikói koponya, sárga dicsfényben ragyogó fekete-fehér madonna, sarlósfecskék és egy pár koi ponty. Nyilvánvaló volt, hogy Tim Steiner nem egy exhibicionista látogató, aki csak gondolt egyet, a világ legforgalmasabb múzeumában ledobta az ingét és kifeszítette a gerincét, hogy megmutassa klasszikus motívumokból építkező tetoválásait. Tim egy műtárgy, aki a szó szoros értelmében vitte vásárra a bőrét, mígnem az 2008-ban 150 000 euróért el is kelt, a Budapesten 2008-ban kiállító Wim Delvoye számlaegyenlegét javítva.

Dr. Lakra munka közben a Tattoo című kiállításon
 

Bár a néprajzi, a természettudományi és a történeti múzeumokban gyakori kiállítási topik a tetoválás, a képzőművészetnek szentelt bemutatóterekben viszonylag ritkán jelentkezik ez a téma, ha nem számítjuk a 60-as, 70-es évek body art gyakorlatában előforduló akciókat (és azok fotódokumentációit) bemutató kiállításokat. A kevés példa egyike Wim Delvoye fent említett munkájának párizsi és egyéb megjelenése, vagy a dán Brandts kortárs művészeti intézet idén májusban megnyílt Tattoo című időszaki kiállítása. Utóbbin Delvoye mellett Douglas Gordon, Dr. Lakra és számos más, tetoválással foglalkozó képzőművész is bemutatkozik. Az ilyen típusú projektek gyarapodása ellenére továbbra is megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen formában, illetve környezetben tekinthető kimerítő esztétikai elemzésre érdemes jelenségnek a tetoválás. Pozíciójának meghatározását pedig csak nehezíti a műfaj jelenleg tetőzni látszó popkultúrabeli sikersztorija.
 
Kiállításenteriőr a dán Brandts kortárs művészeti intézet Tattoo című bemutatóján
 
Kiállításenteriőr középen Wim Delvoye tetovált disznójával a dán Brandts kortárs művészeti intézet Tattoo című bemutatóján
 
   A tetoválás lehet státuszszimbólum, erőszakkal bélyeg, egy halálesetet követő fizikailag is fájdalmas gyászmunka vagy épp egy átbulizott éjszaka nem kívánt mementója, de elfedhet egy régi heget vagy egy korábbi testre varrt ábra nyomát is. Manapság – több mint kétszáz évvel azután, hogy Cook kapitány 1769-es csendes-óceáni hajóútján az európai ember először szembesült a polinéz világ tetoválás-kultúrájával – az európai fiatalok mintegy 30 százaléka visel valamilyen mintát alsóbb bőrrétegei közt. A műfaj eredetileg a brit Királyi Haditengerészet tagjainak körében kezdett terjedni, és a 19. század elején 90 százalékuk rendelkezett a távoli utazások testre varrt emlékeivel. A főbb európai kikötővárosokban – az egyre növekvő igényt kielégítendő – sorra létesültek a tetoválószalonok, ahol a polinéz mintát követve csontokat és kagylókat használtak a bőr felmetszéséhez. 1774-ben Sir Joseph Banks, a Cook kapitány első csendes-óceáni hajóútján részt vevő botanikus Londonba utaztatta Omait, a polinéz tetováló harcost, aki – mint jelenség – hatalmas népszerűségre tett szert a társadalmi elit köreiben. Arra azonban, hogy a tetoválási hóbort a felsőbb osztályokban is elterjedjen, közel száz évet kellett még várni. Az új szokást a különc Bertie herceg (a későbbi VII. Edvárd) indította útjára 1862-ben, amikor egy jeruzsálemi keresztet tetováltatott magára a Szentföldön. A viktoriánus Angliában főként a magas társadalmi státuszú nők tetováltattak, hogy szalonokba gyűlve kérkedjenek igen költséges, személyre szabott testdíszeikkel. Winston Churchill édesanyja, Jennie Jerome kecses csuklóján például egy kis kígyó tanúskodott erről az időszakról. Kicsivel később, 1891. december 8-án új korszak vette kezdetét a tetoválás történetében: a New York-i Samuel O’Reilly Thomas Edison elektromostoll-koncepciója alapján feltalálta és szabadalmaztatta a tetoválógépet.
   A tetoválás népszerűsége mára azonban semelyik korábbi korszakban sem tapasztalt méreteket öltött. Napjainkban a tetováltatni vágyók olyan természetességgel sétálnak be az ilyen igények kielégítésére berendezkedett szalonokba, mintha autószerelőhöz, műkörmöshöz vagy épp kozmetikushoz mennének. Dokumentumfilmek, valóságshow-k és bulvárlap-rovatok épülnek a szolgáltatás kulisszatitkainak bemutatására. Az előfordulások gyakorisága azonban nem feltétlen hozta magával a tetoválások minőségének általános javulását. Sőt. De nem is ez a lényeg. A tetoválás mint bőrre rajzolás önmagában még kevés ahhoz, hogy művészeti tevékenységnek tekintsük. Kétségtelen, hogy vannak olyan tetoválók, akik istenadta tehetséggel és összetéveszthetetlen stílusban dolgoznak, a mesterségbeli tudás azonban még nem emeli képzőművészeti szintre a gyakorlatot. A tetoválás inkább alkalmazott művészeti ág, az esetek többségében az alkotói folyamatot a hagyományos megrendelő-kivitelező viszony jellemzi, így a tetoválógép fájdalommentesebb oldalán lévő aktív fél legtöbbször nem saját intenciója szerint valósítja meg az adott munkát. Mindazonáltal több képzőművésznél is előfordult már, hogy megélhetési szempontoktól vezérelve tetoválógépet ragadott. Kupcsik Adrián (1969, festőművész) 1994-ig még a Magyar Képzőművészeti Egyetemen töltött időszaka előtt tetoválóként dolgozott, de tanulmányai alatt, majd azt követően a festészetre helyezte a hangsúlyt és felhagyott ezzel a tevékenységgel. Az egyetemen egy kísérleti művészeti projekt erejéig még tetovált gyümölcsöket, alkotói folyamataiba azonban nem csatornázta bele ezt a tapasztalatot, és inkább a hagyományos médiumok felé fordult. 2010 óta ismét tetovál, bőrre varrt munkáit azonban továbbra sem tartja az életműve részének. Elekes Áron (1986, képgrafikus) szintén jövedelmi forrásként tekint saját tetoválói gyakorlatára, amelyet harmadéves képgrafikusként kezdett meg.
 
Elekes Áron Batmanje
 
Kupcsik Adrián: Krikalev, 2013
 
  
A barokk festőfejedelmek műhelyét idéző tanulási és munkarendszer keretei közt viszonylag nagy tér adatott meg neki a kísérletezésre. Kezdetben disznóbőrön gyakorolt. Ebből a kísérletezési időszakból származnak különböző tetovált malaccombdarabok szkennelt képeiről készült C-printjei. Tetoválásai nagy részét azonban ő sem sorolja művészeti projektjei közé. Mindez azt igazolja, hogy ha egy művész tetoválógépet vesz a kezébe, korántsem biztos, hogy művészeti produktumot hoz vele létre. Más a helyzet azonban akkor, amikor a tetoválás aktusa vagy egy tetovált test bekerül a kiállítótérbe. A tetoválást művészi tevékenységgé nem az alkotó személye és nem is csak az a felfokozott figyelem avatja, amely egy múzeumbeli – vagy más, hasonló kanonizációs erővel bíró – helyzetet jellemez. A tetoválásra mint az élő testen maradandó minta kialakítására alkalmas technikára reflektáló munkák koncepciójának középpontjában nem a létrehozott minta rajzi minősége, hanem a létrehozás aktusa, valamint a minta és a hordozó viszonya áll.
Wim Delvoye (1965, képzőművész) már említett Tim című munkája mellett Art Farm (1997) projektje keretén belül szintén tetoválógéppel operál. Kezdetben hentesárura, később élő disznók rózsaszín bőrére tetovált negyedmagával. A folyamat során a remegő kezű kezdő tetoválók gyakorlási folyamatát megmutatva az emberi és a sertésbőr közötti analógiát ironikus felhanggal tematizálta. A malacbőrökön megjelenő minták között a Tim Steineréhez hasonló klasszikus motívumok mellett törzsi ábrák és Louis Vuitton sorminta is található. Az Art Farm disznói a kiállítótérbe végül – Timmel ellentétben (egyelőre) – kitömött állapotban vagy fotón kimerevítve kerülnek be. 
 
Wim Delvoye: Váratlan vendég a nagy szalonban, 2012, Musée de Louvre Forrás: commons.wikimedia.org
 
   Douglas Gordon (1966, képzőművész) szövegalapú munkáiban többek között saját testét használja médiumként. Bal karján sok más szó mellett olvasható a „trust me” (bízz bennem) felirat. A Tattoo I (1994) és a Tattoo II (1994) című munkáin ezt a testrészét mutatja meg, az önmagát csókoló Önarcképéhez (1994) hasonlóan dialógust teremtve saját testével. A „trust me” kifejezés a kivitelezési technika történetét is behozza az értelmezési mezőbe. Trust me címmel jelent meg ugyanis Janis Joplin utolsó, herointúladagolását követően posztumusz kiadott lemezén egy szám 1971-ben. Amerikában a hatvanas években a hepatitis C-veszély miatt majdnem mindenütt tilos volt tetováltatni, ezért a fennálló hatalmakkal szembeni markáns állásfoglalással ért fel, ha valaki – Joplinhoz hasonlóan – mégis csináltatott egyet magának.
   Santiago Sierra (1966, képzőművész) 160 centiméternyi vonal négy emberre tetoválva című (2000) nagy botrányt okozó videomunkája a tetoválást mint hatalmi eszközt mutatja be. A videón négy drogfüggő prostituált hátára tetováltatott egy vékony vonalat fejenként egy-egy adag heroin, azaz hat közösülés áráért cserébe. Sierra ellentmondásos munkáját a művészeti közeg finanszírozta, amivel a művész egyrészt rávilágított a harmadik világban és a felső társadalmi osztályokban élők ellentmondásos viszonyára, a globális gazdasági rendszer igazságtalanságaira és a kiegyensúlyozatlan hatalmi pozíciókra.
 
Santiago Sierra: 160 centiméternyi vonal négy emberre tetoválva, 2000, filmstill | Forrás: Youtube
 
   80064 (2004) című videójában Arthur Żmijewski (1966, képzőművész, filmrendező) a tetoválás történetének egyik legsötétebb pontjára reflektál. A film főszereplője a második világháború során Auschwitz-Birkenauban raboskodó 92 éves Józef Tarnawa, holokauszt-túlélő, akinek a karján halványan, de még mindig olvasható tábori azonosító száma: 80064. A videofelvételen Żmijewski elképzelése szerint egy tetováló ezt tetoválja újra, miközben ő folyamatosan beszél Tarnawával ehhez kapcsolódó emlékeiről és az adott helyzetről. A 80064 esetében a tetoválás a múltfeldolgozás, a gyászmunka egy formája. Fájdalmas újrajátszás (reenactment) és szembesítés.
 
Artur Żmijewski: 80064, 2004, filmstill | Forrás: artmuseum.pl
 
   A romániai rendszerváltás utáni időkre reflektált Dan Perjovschi (1961, képzőművész) az 1993-as temesvári Zone Performansz Fesztiválon bemutatott Románia című anti-performansza, amely során a művész a saját vállára tetováltatta: Románia. Tíz évvel később aztán, A balkáni szurdokban című kiállításon lézerbombázással eltávolíttatta, ezzel az aktussal egy új művet, a Románia eltávolítását hozva létre. Perjovschi koncepciójának alapja az volt, hogy a tetoválás az eljárás során valójában nem tűnik el: először minden egyes festékpont milliónyi darabra hullik,majd szétszóródik a testében, hogy végül sejtszinten szívódjon fel áthatva a teljes egészet.
 
Dan Perjovschi: Románia eltávolítása, 1993–2003 / 2006 Installáció, DVD, digitális nyomat keretben, C-print, Nils Klinger fotója keretben, enteriőrkép a Monument to Transformation kiállításon, Centro cultural Montehermoso Kulturunea, Vitoria-Gasteiz, Spain, 2010 | Galerija Gregor Podnar, Berlin / Ljubljana szíves engedélyével
 
Dan Perjovschi: Románia eltávolítása, 1993–2003 / 2006(részlet), C-print keretben, 30 × 40 cm, 2003 (2006) | Galerija Gregor Podnar, Berlin / Ljubljana szíves engedélyével
 
Dan Perjovschi: Románia eltávolítása, 1993–2003 / 2006, (részlet), az eredeti levél másolata, digitális nyomat keretben, 29,7 × 21 cm, 2002 Galerija Gregor Podnar, Berlin / Ljubljana szíves engedélyével
 
   Vitathatatlan, hogy akadnak olyan tetoválók, akik megrendeléseikben is alkalmaznak művészettörténeti referenciákat – a pointillizmusból, a kubizmusból, az absztrakt expresszionizmusból, a fotórealizmusból merítenek, vagy épp tervezőgrafikai trendeket építenek be a gyakorlatukba – munkáik mégis más intencióval készülnek, mint az előbb említett képzőművészeti példák. Az igaz, hogy a testet minden környezetben olvassuk, és az egyszerű dekódoláson túl egy-egy strandon elkapott díszes vádli is válthat ki katarzist, mégis a bőrre varrt üzenetek összetett jelentése a kiállítóterek nyugalmában vagy a katalóguslapozgatás magányában tárulhat  fel csak igazán.
 
 

 

A tetoválás Magyarországon ugyanaz alá a TEÁOR szám alá tartozik a gazdasági tevékenységek egységes ágazati osztályozási rendszerében, mint a kozmetikai tevékenység. Ez nem véletlen. Egyrészt a vendég-szakember viszony mindkét esetben ugyanolyan, másrészt mindkét tevékenység kifogástalan higiéniai körülményeket igényel. Számos kozmetikai beavatkozás során a tetováláshoz hasonlóan az eszközök (tű, csipesz) – még ha csak egy pillanatra is, de – bekerülnek a bőrfelszín alá. A tetoválótűket, a festékesdobozokat és a tetoválógépet ezért minden egyes alkalom után fertőtleníteni kell, mert a legkisebb hanyagság is fertőzést, betegséget okozhat. Mivel a tűk vagy a fésűk a különböző színű pigmenteket az alsóbb bőrrétegekbe tolják, a különböző vérbajok (Hepatitis B, C, szifilisz, HIV stb.) megfelelő körültekintés hiányában könnyen átadódnak. A tetoválószalonokban és a kozmetikákban ezért szigorú előírásoknak kell megfelelni. Ezek értelmében a legálisan működő szalonokban ma már minden munkaeszközt bezacskóznak, speciális fertőtlenítőszereket, eldobható tűket és gumikesztyűt használnak.
 

A cikk megszületését a B. Braun támogatta.