„Inkább a Kodak[1]” – Vaszary és közönsége

Kovács Bernadett

A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.

Íme Topor Tünde ajánlója:

"Szórakoztató adalék kiállításínség idején ahhoz, milyen nagy hagyománya van a modern művek fölötti értetlenkedésnek. Az értetlenkedők javára lehet írni, hogy vasárnaponként a családi program a Műcsarnok vagy később a Nemzeti Szalon kiállításainak látogatása volt. A karikaturisták javára pedig azt lehet írni, hogy nagyon alaposan megnézték az egyes műveket, nem csak úgy átszaladtak a tárlatokon. Sőt a legmodernebb, legszokatlanabb művek előtt töltötték a legtöbb időt, részletes leírásokat hagyva róluk. Kovács Bernadett cikke, aminek aktualitását nemcsak a karikatúrák adják, hanem egy tavaszi nemzetközi kiállítást hirdető plakát, amin Raffaello van. Ezzel fejezzük ki együttérzésünket a Rómában épp csak megnyílt, majd rögtön bezárt Raffaello-kiállítás kurátorai felé."

Vaszary János festői pályafutása arra az időszakra esik, amikor a képzőművészetek és azon belül is a festészet a közvélemény érdeklődésének középpontjába került. A napilapok és hetilapok cikkeinek sokasága foglalkozott a magyar művészet ügyével, próbálta felkelteni az érdeklődést a kiállítások és a kiállított művek iránt. Erre már csak azért is szükség volt, mert noha a Műcsarnokban bevezetett csütörtök esti sétahangversenyeken nagy volt a tolongás, a látogatók ezeken a kiállítótér helyett inkább a büféasztalok felé tülekedtek. Az értelmiségi körök teljes fronton támadtak. A komolyan vehető magyarázó tárlatvezetések és a kiállításokkal egyetemben megjelentetett értelmező füzetecskék mellett a „panem et circenses” jegyében a karikatúralapok hasábjait is kisajátították alternatív tárlatbeszámolóikkal.

A tárlatok nyitva tartása alatt az év közben megjelent általános – a közönség műértését és műízlését kifigurázó – vicceket felváltották a tárlatokon kiállított művekről és alkotóikról készült gúnyrajzok. A rajzhoz felhasznált képanyag kiválogatásában és az élc bántó vagy összekacsintó jellegében sokféle szempont érvényesült. Fontos volt, hogy a lap melyik társadalmi réteget kívánta megszólítani vagy hogy a felkért karikaturista kivel szimpatizált, kiről mi volt az egyéni véleménye. Ugyanakkor nem elhanyagolható annak az egyszerű ténynek a szerepe sem, hogy kinek a művei mennyire voltak kifigurázhatóak. Ebben a vonatkozásban pedig Vaszary János művei mindenképpen jól teljesítettek.

A puszta hangulat- és látványfestésen túlmutató műalkotásai szinte mindig felkeltették a közönség és a karikaturisták figyelmét is, akik sokszor a közönségkritikákat is felhasználva rajzolták meg gúnyrajzaikat. A művészi stílusok között nehezen tájékozódó közönségnek a művészi nevelés hiányos és rossz volta miatt amúgy is ma már mosolyt fakasztó elvárásai voltak egy-egy képpel kapcsolatban.
 

Vaszary János: Női akt, 1901

„Az iskolák hibás tanításai nyomán sokan, midőn egy kép vagy szobor elé állnak, rögtön a kritériumok egész sorával fegyverzik fel magukat s azután azt kutatják, hogy talál-e vagy sem az a kép vagy szobor, megfelel-e az iskolás kritériumnak. Elsősorban jellemzi ez a művészet iránt kevés vagy semmi érzékkel sem bíró embereket. Itt van természetesen, egy lovas szobor: a kritériumos úr előszedi emlékezetének lomtárából a kérdés és felelet-sablonokat s odaáll a szobor elé, mondván: Ez a szobor egy hadvezért ábrázol. Milyen egy hadvezér? Egy hadvezér nagy, hatalmas alak, mert sokaknak parancsol. Nagy, hatalmas alak-e itt is, – igen, vagy sem? Ha igen, akkor a szobor felfogása jó, ha nem, akkor rossz.
Ez nem karikatúrája a művészet szokásos megítélésének, hanem a szomorú valóság. Ki azt keresi: arányosan van-e elosztva fény és árnyék a képen: más meg azt, vajon »a részletek gondosan vannak-e kidolgozva«. Akik több francia újságot olvasnak, azok fölvitték arra a magaslatra, amelyen nem kérdik többé, hogy mit ábrázol ez vagy az a mű, hanem megelégszenek annak a kijelentésével, hogy a művész »egyéniséget vitt a képbe«. Ezt kellemes hallani és könnyű mondani.” (Lyka Károly: A tavaszi Szalon. Budapesti Napló. 1899. ápr. 25. 1. o.)

Kokas Márton 1901. május 12.

Ezek után nem csoda, hogy az élcek túlnyomó többsége éppen az „elrajzolások” és „hibás kompozíciók” felett tört pálcát. Mivel Vaszary a realitással szemben a színnel vagy a vonallal kifejezhető hangulatokat részesítette előnyben – akár a figura „eltorzítása”, megkurtítása árán is[2] –, ezért a műveiről megjelent karikatúrákban a legtöbbet ezen élcelődtek. Női aktjai közül is több „elvesztette a fejét”. Így járt a Műcsarnokban 1901 tavaszán kiállított Női test3 lányalakja és az 1903 telén bemutatott – háromszor is kifigurázott – Fürdő nő[4] című képen a szobalány. Ezeket a fejetlen hölgyeket humorral fűszerezve sorra idézték fel a vicclapok, megjátszva, hogy egyetértenek a közönséggel, amely értetlenül állt a „befejezetlen” vagy „elrajzolt” képek előtt. A karikaturista ezáltal egyaránt elnyerte azok tetszését, akik nevetségesnek találták Vaszary János munkáit és azokét is, akik értették a művész célját, hiszen így az általában elhangzó „tárlat-kritikákon” nevethettek.

A karikatúralapokban mindig is előkelő helyet foglalt el az erotika. A nuditás nyílt vagy burkolt megjelenítése laptípustól függetlenül jellemezte a korszakot, csak míg egyes, kifejezetten szalon élclapnak számító újságoknak, mint a Magyar Figaró, nem volt szükségük a képzőművészet köntösére, addig a konzervatívabb lapok, mint a Kakas Márton a tárlatbeszámolók kapcsán ereszthettek egy kissé a gyeplőn. Ezek után nem csoda, hogy az 1895-ben és 1896-ban ismét kiállított Forrás című képe[5] már témájánál fogva is megihlette a rajzolókat. A szabadszellemű Magyar Figaró torzrajzánál a képaláírás találó kritikát fogalmazott meg a fiatal, a forrásnál szomját oltó nő lányos idomaival kapcsolatban, amikor a „Kiaszott forrástündér” címet adta neki. Ezzel szemben a visszafogottabb Kakas Mártonban egy évvel később ugyanerről a munkáról megjelent rajznál az „Arckép” címadás erőltetett, a modell vékonyságára vonatkozó kritikát viszont a rajzoló a torzítás segítségével jobban érzékeltette.

Vaszary János: Fürdés után, 1903


Vaszary paraszti témájú műveiről jóval kevesebb karikatúra jelent meg az élclapokban. A kissé novellisztikus hangulatú, már a címadásában is a korabeli népszínművekre emlékeztető festményét, a Megjött már a parancsolatot[6] viszont kétszer figurázták ki. Míg a Bolond Istókban a festmény és az abban mozgó alakok színpadiasságára történt utalás, addig a Kakas Márton – elsőként a sorban – a leányalak fejvesztésének esetét feszegette.

Szinte egy univerzum választja el egymástól azt a karikatúrát, amely az 1902-es téli tárlaton kiállított Szolgalegény[7] című műről készült és az egyik folyóirat tárlatkritikáját. A karikaturista az erőteljes felülnézet miatt kialakult kényes egyensúly felett elménckedik a „Víg cimborák” címadással. A Képes Folyóirat lakonikus beszámolója szerint azonban Vaszary képe csak egy „majoros parasztlegényt mutat, kék köténnyel, amint láncon vezeti a főváros környékén általában otthonos tarka bonyhádi tehenet”[8]. Mégis ez utóbbi találta el jobban a lényeget. A komoly hangvételt sikeresen összegezte a tehenét a társasági illemszabályoknak megfelelően bemutató parasztjával a Borsszem Jankó karikaturistája, amely ezzel a viccelődéssel a megcélzott rétegnek, a városi polgárságnak kívánt örömet szerezni. 

Borsszem Jankó 1903. december 6.

Vaszary és a parasztasszony
„Vaszary János, a jeles festőművész egy dunántúli faluban öreg parasztasszonyokat akart fösteni. Szüksége is volt rá egy nagyobb képéhez. Kidoboltatta hát a faluban, hogy
– Ezennel értesíttetik minden éltesebb asszony-személy, hogy jelentkezzék lefestés céljából Vaszary János festő úrnál. Mindenkinek illő fizetség adatik.
De az eredmény csaknem mutatkozott. Vaszary tétlenül, szomorúan ült a vászna előtt, egyetlen öregasszony sem jelentkezett. Még egyszer kidoboltatta hát, aztán várt tovább. Végre másnap beállított hozzá egy öreg anyóka a menyecske lányával. Az anyóka töpörödött ráncos képű asszony volt, no de annál frissebb, tűzről pattant teremtés volt a leánya. Ragyogó szemű, ringó csípőjű, piros orcájú. Vaszary egészen fölvidult láttukra és jókedvűen mondta az anyókának:
– No néném, hát csak üljön le, maga éppen jó lesz.
Az anyóka tiltakozva válaszolta:
– Isten ments! Hisz azért hoztam magammal a lányomat, hogy azt tessék levenni!
– Ejnye néném, de hisz én most öregasszonyokat akarok fösteni. Ki is doboltattam!
Az anyóka szégyellősen lesütötte a szemét és szemérmetesen rebegte:
– Már instállom, én öreg vagyok már ahhoz, hogy levetkőzzem a festő úr előtt, de itt a lyányom az megteszi … annak nincs mit szégyellnie magán. Ugye lányom?
A menyecske a kötényét babrálva mondta:
– Hát ha muszáj, megteszem!
Vaszary megpödörte a bajuszát.
– Hiszen néném, magát majd ruhástul fogom megfesteni … aztán majd hadd jöjjön a lánya!”
(Pesti Napló, 1903. aug. 30. 12. o.)

Az eddig ismeretlen Nádasban című kép[9] eredetijén bizonyára erőteljesen hullámzott a Balaton, így a csónak orrának megemelkedése okozott ismét olyan furcsaságot, melyre szemet vetett az élelmes rajzoló. Linek Lajos rajzai immár másodszor is segítették a kutatást, hiszen Vaszary ezen a tárlaton 41 művel szerepelt, köztük több balatoni tájképpel, melyekről nem maradt fenn korabeli reprodukció. Így ez esetben hiánypótló ábrázolásról van szó.

Sajnos az 1910-es évek vége felé, párhuzamosan az új kiállítóhelyek megszaporodásával, az élclapok fokozatosan egyre kevesebb figyelmet szenteltek a kiállításoknak és általában a művészetnek. A tárlatok számának növekedésével a figyelem és az amúgy is gyér látogatószám szétforgácsolódott. Az egykor tömegeket vonzó, a közérdeklődést felkeltő műcsarnoki rendezvényekkel az új, általában „túlzottan modern” kiállításokat rendező kiállítóhelyek nem vehették fel a versenyt. Ez is lehet az oka annak, hogy egyre kevesebb teret kaptak a tárlatbeszámolók az újságok és az élclapok hasábjain. Csak egy-egy, igazán közfelháborodást okozó tárlattal tettek kivételt. Ilyen volt a Képzőművészek Új Társaságának III. kiállítása is. Bár anyaggal bőven szolgálhatott a tárlat, mégsem foglalkoztak vele sokat a lapokban. Minthogy az évek múlása ellenére Vaszary érdeklődése nem lankadt a meztelen női testek iránt, így azon kevesek közé tartozott, akinek művét a kiállítás kapcsán a Borsszem Jankóban kifigurázták. A karikatúra ez esetben is hatékonyan hozzájárul egy kiállított mű azonosításához. Hiszen Salome címmel Vaszary számtalan esetben állított ki különböző kompozíciókat, de reprodukciók hiányában csak ritkán lehet őket azonosítani. Az 1926-ban

Vaszary János: Vörös hajú akt

kiállított mű eddigi azonosítása váratott magára. Salome címen a szakirodalom csak többalakos változatokat ismer. A karikatúra segítségével azonban teljes egyértelműséggel bizonyítható, hogy ezzel a címadással Vaszary festett olyan mondén, ruhátlanul fekvő nőalakokat is, amelyek mögött – a beszédes források hiányában – a szakma ma már nem feltételez bibliai párhuzamokat. A Kieselbach Galériában felbukkant Démon[10] névre keresztelt festmény és a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Vörös hajú akt[11] is ennek a műnek egy-egy változata lehetett. Kompozícióját tekintve mindkettő megegyezik a karikatúrán látottal. A Démon jól illeszkedik az 1926-ban bemutatott Vaszary-kollekcióba, amelyben éppen az újonnan kikísérletezett, fehér alapon üde, lazúros színeket alkalmazó stílusát mutatta be[12]. Némi ellentmondásnak tűnik, hogy a karikatúrán a kezek máshogy kulcsolódnak, a női arc szája is látszik és a test alatt világos az alap – mégis az eltérések minimálisnak mondhatók. A szélesen mosolygó szájat a szemlélő is szinte hozzágondolja az eredeti munkához, amelyen a nő szemei oly kacéran villannak ki a kezek felett, amellyel a rajz vidámságát lehetett fokozni. Teljes egyezést nem lehet minden karikatúrától elvárni, mert a rajzolók gyors, vázlatszerű munkamódszeréből is adódhattak különbségek. Persze az sem kizárható teljesen, hogy majd egyszer felbukkan egy további mű, amelyen a nőalak éppen úgy nevet, a színfoltok éppen úgy vannak elosztva, mint amilyent a karikatúrából is ismerünk.

Borsszem Jankó 1926. április 4.

„– Asszonyom, körüljártuk a kiállítást. Visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk.
– Lehetetlen! Ilyen gyorsan?
– Ez a leghízelgőbb kritika, amelyet az idei tárlatról eddig mondottak. A többiek elég hosszadalmasnak találták ezt a rövidke kis körutat a Műcsarnok falai között.
– A mások véleményével nem törődöm. De, ni csakugyan visszajutottunk a kiindulóponthoz. Itt látom ismét a pénztár fölött függeni VASZARY János plakátumát. Különös munka. Akár hogyan nézem, nem tudom megérteni, nem tudom benne felfedezni a gondolatot.
– Úgy látszik, a művész szó szerint fogta fel Madáchnak azt a mondását, hogy:
„A művészetnek is legfőbb tökélye,
Hogy elbúj, hogy észre nem veszed.”
– Sőt, még többet vett bele a képbe, mint amennyit Madách mond ebben a két sorában. Mert Vaszary képe szerint a művészetnek is legfőbb tökélye, hogy úgy elbúj, hogy ABSZOLÚTE észre sem veszed.
– Talán igaztalanul ítéli meg a képet. Nézze asszonyom ez az arc Vénuszt, ez itt meg Raffaelt ábrázolja. S egy kép, mely két ilyen szép részletből áll, a maga egészében már nem lehet olyan rossz.
– Ismeri az egyszeri ember okoskodását? Elmondom. A csokoládé jó, a fokhagyma is jó. Milyen jó lehet hát a csokoládé fokhagymával. Hiszen igaz, hogy a Vénusz jó, Rafael is jó, de ebből még nem következik, hogy Vénusz Raffaellel együtt is jó. Hogy hogyan került ez a két kép itt egymás mellé, ezt valóban nem tudom. De úgy látszik, hogy maga Rafael tudja, mert kinnfelejtett szemei mintha azt mondanák: Miért jutottam én ide? Én megadhatnám neki a választ. Büntetésből jutottál te ide: beütötted a melletted álló Vénusznak a koponyáját s ő most kénytelen bekötött homlokkal kiállani a világ szeme elé. Látott ön már valaha csonka koponyájú Vénuszt, kinek olyan a feje, mintha fezzel volna körülcsavarva? Azt hiszem, ez a legmerészebb gondolat, mely az utolsó évtizedben művész koponyájában megfogamzott. De ez még mind hagyján! Csak oda ne pingálták volna ezt a homlokára »Tavaszi kiállítás«.
Ennek méltó folytatása lett volna, ha odaírják a kebelére: Nyitva egész nap.
Ennyit sikerült ellesnem az előcsarnokban lefolyt párbeszédből. Talán nem adtam vissza egész híven. De édes istenem, egy párbeszéd, mely a valóságban elragad, írássá változtatva olyan, mint a legtöbb festmény: hibásak a perspektívái. Vagy hosszúnak, vagy rövidnek látszik rajta minden. Én csak mondom ezt, de Vaszary János bizonyítja az ő plakátumával.”
(V.-i.: [Wallesz Jenő] A Tavaszi Tárlat plakátja. Magyar Géniusz, 1899. máj. 7. 398. o.)


A művészeket a közönséghez nemcsak a műalkotások rajzos-vicces megismertetésével igyekeztek közelebb hozni a hírlapírók. A tréfacsinálásnak és az adomázásnak amúgy is nagy divatja volt a századfordulón, és az igazán ötletes alakokat a budapesti társaság a szívébe zárta[13]. Talán ezért is indította a Pesti Napló a Tarka Krónika sorozatot, amelynek témáit javarészben a művészek szállították. Gerő Ödön – a lap munkatársa és egyben talán a rovat tervének kieszelője – egy 1903-as cikkében elégedetten konstatálta munkája eredményét, miszerint a festőket egyre jobban ismeri a közönség: adomáikat ismerik, magukat a művészeket pedig sokszor erőszakkal is meginvitálják estélyeikre. Reményét fejezte ki, hogy előbb-utóbb a művészek alkotásait is így fogják ismerni.[14] Ebben a sorozatban jelent meg Vaszary Jánostól is egy jóízű adoma.

Screenshot 2020 03 14 at 15.26.02

Vaszary János plakátja

Jegyzetek:



[1] „Mindenesetre inkább a Kodak, mint a naturalizmus” – Vaszary János ezt nem sokkal halála előtt nyilatkozta, melyben elárulja, mennyire távol állt tőle a naturalizmus puszta látványfestészete, melynél a fotózás során megörökített érzelmi mondanivaló is többletet jelent. A mondást cikkében idézi és a témakört részletesen tárgyalja Farkas Zsuzsa: Vaszary János és a fénykép. In: Fotóművészet, 2007/2. 119. o.

[2] „A figura hossza például neki teljesen mindegy.” Malonyay Dezső: A Műcsarnokban. Budapesti Hírlap. 1903. nov. 14. 3. o.

[3] Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (továbbiakban OMKT) tavaszi kiállításának katalógusa 1901. 149. t. Női test. Olajfestmény, 600 korona. Ez esetben a karikatúra segíti a datálását annak a munkának, amely a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Rippl-Rónai Ödön gyűjteményében található. Női akt. o. v., 70x60 cm. j.b.l.: Vaszary. ltsz.: 77.7.3.

[4] Az OMKT téli kiállítsa 1903–4. 48. t. Fürdő nő. Olajfestmény, eladó. Az eredetileg Fürdő nő címen kiállított munkája az 1906-os Vaszary gyűjteményes tárlat óta Fürdés után címmel került a szakmai köztudatba. Vaszary János. Nemzeti Szalon, 1906. 91. t. Fürdés után (1903), olajfestmény, 2000 korona.

[5] Az OMKT tavaszi kiállításának katalógusa. 1895. 103. t. Forrás, pasztel. Ezredéves Országos Kiállítás Budapesten. Az OMKT által a városligeti új Műcsarnokban rendezett kiállítás ideiglenes tárgymutatója. 1896. 903. t. A forrásnál, olajfestmény, 600 frt.

[6] Az OMKT őszi kiállításának katalógusa. 1894. 29. t. Megjött már a parancsolat. o., 600 frt. Lappang. Reprodukálva: Dr. Virág Judit – Törő István: A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből I. (1853–1919)

[7] Az OMKT téli kiállításának katalógusa. 1902–3. 26. t. Szolgalegény. o., eladó

[8] n. n.: A Műcsarnok kiállításából. Képes Folyóirat. 1903. (XVII/5. füzet) 338. o.

[9] Az OMKT tavaszi kiállításának katalógusa 1901. 154. t. Nádasban, olajfestmény, 800 korona.

[10] Kieselbach Galéria és Aukciósház, 20. aukció. 2002. 12. 06. 2. t. Démon. Vegyes technika, papír, 44x59 cm, j.j.f. Vaszary J.

[11] Olaj, karton, 50x91 cm. MNG.

[12] Ekkor állította ki többek között a Kelet és Nyugat, a Tücsök és a Café de la Paix teraszán című munkáit is. Vaszary háború utáni művészetét két korszakra osztja Haulisch Lenke; az egyikben a feketére alapozott vásznon bontja ki az élénk színeket, a másikban, a 20-as évek második felében fehér alapra dolgozik. In: Bordácsné Haulisch Lenke: Vaszary. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1960. A korabeli kiállításbeszámolók is azt igazolják, hogy a gyűjteményben az új, világosabb színhasználatú képeit mutatta be. „Akik legutoljára produkált, aszfaltos háttérből harsány torokkal kikiabáló színeit láttuk, elcsodálkozunk ezen a változáson, ezen a nyár eleji üdeségen, ezen a jókedven, ezen a melódia gazdag optimizmuson…” n. n.: Az Est. 1926. márc. 28. 7. o.

[13] „Számtalan visszaemlékezés igazolja, milyen nagy zsiványok voltak a századforduló művészei, akik sokszor művészi törekvéseiktől független baráti társaságokba alakulva gyártották napi szinten a tréfákat legtöbbször egymás rovására.” Lásd: Hermann Lipót: A művészasztal. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1958.

[14]Gerő Ödön: Téli kiállítás. Pesti Napló. 1903. nov. 14. 6. o.




2007/5. 12-17.o.