ANTILEONARDO LIGA

Fáy Miklós

Reneszánsz pop-art, avagy mit tud az Utolsó vacsora?


Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora, 1494–99, 460 × 880 cm, Santa Maria della Grazie kolostor refektóriuma, Milánó


És az volt már, hogy tényleg úgy találkoznak az emberek a festménnyel, mint valami híres emberrel? Mintha beengednék őket valami kihallgatásra, ahol azért lehet kicsit rendetlenül viselkedni? Megnyitják a kaput, mindenki középre tömörödik, és mintha csak vezényszóra történne, egyszerre emelkednek a mobiltelefonok, a teremőrnők azonnal belekezdenek a No flash! kiáltásokba. Eltelik, mondjuk, öt perc, mindenki egy kicsit visszább vesz a hazavisszük lelkesedésből, megvannak már a szelfik és az emlékek, már a gondosabbaknak is volt arra idejük, hogy az ajtókeretbe állítsák szeretteiket, Jézus alá. Aztán tizenöt perc után, amikor kotródni kell a teremből, mindenki csinál még egy képet, mintha változott volna bármi is időközben.
   Talán változott is, végül is ezért mentünk oda. Hogy változzunk, vagy legalább érezzük homályosan, iránymutatás nélkül, hogy változnunk kellene.
   Megint minden ugyanarról szól, amiről Mary McCarthy is írt Velencében: az egyéni cselekvés lehetőségének teljes hiányáról. Akármit csinálsz, más is azt csinálja. Ha fényképezel, azt, ha csöndesen merengsz, azt, ha leülsz a terem legtávolabbi sarkába, hogy nézd, hogy nyüzsög a világ a remekművek előtt, akkor azt. Ha határozottan hátat fordítasz a képnek, és tüntetőleg Giovanni Donato da Montorfano Keresztrefeszítését tanulmányozod, akkor is áll melletted valaki. Valószínűleg ugyanarra gondoltok mindketten. Hogy a méret a titok, a szereplők méretei. Ugyanúgy, mint a Sixtus-kápolnában, a legközelebbi rokonnál. Ugyanarra jött rá Leonardo, amire Michelangelo: a nagy falfelület nem azt jelenti, hogy sok figurát kell festeni, hanem hogy nagyokat. És ahogy a Sistinában is mindenki tátott szájjal, bambán mered a plafonon lévő óriásokra, itt is mindenki a nagy Jézust és a nagy Júdást nézi, nem a kicsit, akit keresztre feszítettek. Összemosolyogsz a háttal állóval, igen, mi tudjuk, mi nem Leonardóért jöttünk, hanem Montorfanóért, hogy igazolja a remekmű iránti megvetésünket. A megvetés kicsit talán erős, főleg, ha megfordulunk, és ott van maga a mű, de a szkepszis talán igazi. Nem fog hatni ránk a mű, és különböző módszereink vannak a hatástalanításra.
   Van ez a fenti, mondjuk úgy, szociológiai módszer. Tudatosítani magunkban, hogy parasztok vagyunk a sakktáblán, játszik velünk a világ, amikor kitalálta, hogy „ezt a képet mindenkinek látnia kell”, hogy nem engedik lerázni az általános műveltség igáját. Belépsz Milánóba, és attól kezdve elkezdenek lökdösni ezen a Duomo–Galleria–Scala–Cenacolo vonalon, és ha lejártad, mehetsz vásárolni a Pradába vagy a Gapbe, ízlésnek és vagyoni helyzetnek megfelelően. Ahhoz, hogy vásárolhass, előbb le kell futni a kötelezőket, és ezt magad is tudod, mulatsz is rajta, de nem tiltakozol, mert azt is tudod, hogy a tiltakozással is ugyanazon az úton mászkálsz, csak esetleg az ellenkező irányba mész. Nem elég nagy a különbség.
   A Leonardo-ellenesség másik, némileg fejlettebb változata a technikai megoldás. Azzal kezdeni, hogy ez már úgysem az. Ha Vasari 1556-ban azt írta, hogy „a kép erősen romlik”, akkor el lehet képzelni, mennyi maradhatott meg belőle mára, a restaurálási kísérletek és a bombázás után. Ha amikor az ajtót vágták bele, nem is látták, hogy mit tesznek tönkre, akkor ma nekünk még az ajtót sem volna szabad látni. (Bár az ajtó olyan szépen van elhelyezve Jézus lába helyén, hogy szerintem látniuk kellett a kőműveseknek a képet.) Ilyenkor szokás hosszan magyarázni a technikáról, amennyi megmaradt Ross King könyvéből, hogy a freskóval mindig sietni kellett, Leonardo meg pont sietni nem szeretett, ezért vacakolt ezzel az olajat használó technikával, amelyet eredetileg csak az utómunkálatokhoz találtak ki, vagy ahhoz javasoltak. Mintha valaki a Befejezetlen szimfónia hallgatásakor a fülünkbe duruzsolna: hallod, ez itt a főtéma, melléktéma, kidolgozás. Arra tökéletesen alkalmas, hogy a zenét ne lehessen tőle hallani.
   Ha mégsem elég, jönnek a műveltségi eszközök. Hol és mikor használták újra a képet. Da Vinci-kód, hehe, ez tényleg nő ott Jézus jobbján. Buñuel, nahát, az ajtó helyébe befordítanak egy bőr karosszéket, de szellemes. Telnek a percek, már nem kell sokáig bent maradni. Azért próbáljuk meg azonosítani az apostolokat. Júdás, János, Péter könnyű. De az idősebb Jakabra én évtizedekig úgy gondoltam, mint Fülöpre, nyilván valami könyvben rosszul írták vagy rosszul emlékeztem. Máris közelebb kerültünk egymáshoz, mert nagyon nem mindegy.
   Máris közelebb kerültünk egymáshoz a képpel, amihez az ember szeretné föltenni a szemüvegét. Mert minden olyan homályos rajta, bizonytalan körvonalú, elmosódott. Gyorsan előkerül, aminek ilyenkor elő kell kerülnie: most mindent csak tükör által, homályosan, de egykor majd. Igen, majd a feltámadás után, ha véletlenül a jó sorba állítanak, akkor ez lesz az első kérés, szeretném végre eredeti állapotában látni Az utolsó vacsorát.
   Az Úr majd elmosolyodik, és azt kérdezi: most már minek?