Csernus Tibor 1927-ben született Kondoroson. A negyvenes évek elején nyomdai litográfustanoncként dolgozik. Tizennyolc évesen - munkaszolgálatosként - orosz hadifogságba esik, rá egy évre viszont már a budapesti Képzőművészeti Főiskola festő szakán találjuk, mestere Bernáth Aurél. Huszonöt évesen Munkácsy-díjat kap festészeti munkásságáért, majd Derkovits-ösztöndíjban részesül, 1963-ban pedig - immáron grafikai illusztrációs műveiért - begyűjt még egy Munkácsy-díjat. 1964-ben Párizsban telepszik le, eltűnik a hazai szakma és közönség elől. Két évtizeden át csak néhány beavatott és barát tudja, hogy mi is történik vele, de közben kortárs művészetünk misztikus, legendás alakjává válik. A váltás idején következik be hazai áttörése: 1989-ben retrospektív kiállítása nyílik a Műcsarnokban, majd tíz évre rá ugyanott egy kisebb válogatást mutat be. A jelen kiállítás közel kétszer annyi művet vonultat fel mint műcsarnoki retrospektívje, az anyag teljes életművét lefedi, azaz ötven év termésével találkozhat a látogató.

 

A Kogart három szintje megpróbálja időrendben tálalni a műveket - alulról haladunk felfelé -, ugyanakkor vannak tematikus blokkok, a különböző méretű képek ritmikája okán pedig szintén nem kényszeres a kronológia. A földszinti teremből ideiglenesen száműzték az állandó gyűjteményt (és ezt jól tették), hogy levegősebb és gazdagabb legyen a tárlat, viszont a falakat meghagyták az eredeti barackszínben, fáradt rózsaszínben (nem volt pénz az átfestésre?) és a vászon sötétítő függönyöket sem húzták fel (ez hiba). Csernus festményeinek - amelyek a bő koloritásról, a fényről és változatos formavilágról szólnak - csak jót tehet a természetes és a mesterséges fény keveréke.

 

 

Itt találjuk a klasszikussá vált, sokat idézett Három lektort (1955), az éttermi asztalnál üldögélő figurákat. Kilétük sokáig rejtély volt, míg ki nem derült, hogy ők a Réz testvérek (Ádám és Pál), valamint Domokos Mátyás. Itt van a Bernáth-iskola hatását idéző - posztimpresszionista - Taxiállomás (1954), a targoncán kártyázó alakokkal az Újpesti rakpart (1957), és egyik korai kedvencem, a gyárnegyed esti fényeiben kerékpározóval, az Angyalföld (1956). Az eredeti olajképeket és az egyébként gazdag, a teljes kiállítási anyagot reprezentáló, másfélszáz oldalas katalógust összevetve viszont szomorúan kellet tapasztalnom, hogy sok reprodukció fakóra-halványra sikeredett, nem adják vissza a valós látvány lüktető színvilágát. (A piros bebarnul, a kék megszürkül, tompul az összhatás.) Aztán részletgazdag képek következnek, az ezernyi apró momentumot felvonultató Virágok (1957-1959), a képtér teljes felületét belakó Tengeri csata (1961), a mozgalmas Lehel téri piac (1962), az Endresz Béla emlékére készült Modellezők (1963). Az egyik alapmű, a Nádas (1964) viszont sajnos nincs itt (megtekinthető a BTM Jelenkori Gyűjteményében). Az előbbi munkák már ötvözik az akadémikus és a mágikus realizmust, Perneczky Géza leleményével élve, az úgynevezett szürnaturalista irányzathoz tartozók. A dolog lényege annyi, hogy technikailag Csernus egyszerre alkalmaz kaparást, csurgatást, cuppantást, visszatörlést a felületen, míg a képtérben a szinte fényképszerű, realista részletek váltakoznak a szürreális, amorf elemekkel. Mindez bő kolorban van tartva. Az alsó szinten találjuk a hetvenes években készült művek egy részét is, a már hiperrealista stílusban festett - tessék megnézni azokat a fényeket és a ruhákon ráncosodó finom gyűrődéseket! -, a piaci-utcai környezetből merített Lányok farmernadrágban az utcánt (1971) és a Rue Rambuteau-t (1973), valamint a tájba helyezett Motorbiciklit (1974) és a Tengerpartot (1975). Csernus szinte játszik velünk, mesteri ecsetkezelése azt üzeni, hogy „ilyet is tudok".

 

 

Az első emeleten fellélegzik az ember, hó-visszaverte fény árad be az ablakokon, jó a rendezés, a munkák méltóan vannak reprezentálva. Hármas megközelítéssel találkozunk: itt vannak leheletfinom, érzékeny gyöngyszemei, a csendéletek: a Halas csendélet (1977), a picike és varázslatos Csendélet sajttal és vázával, a sötétebb tónusokkkal festett Szilvák (1982) és Bogáncsok (1980), az utca felőli (rendezői) bal oldalon az „ál-akadémikus" festmények, a Caravaggio-átiratok, míg a jobbon csoportosulnak a Hogarth-inspirációk. A Caravaggiót (és Velázquezt) idéző olaj-vászon képek egy része bibliai jelenetet ábrázol, biblikus témákat idéz. Többségében a párizsi Claude Bemard- és a Trigano-galériákból hozták el a József és testvérei II. (1986), a József és testvérei (1987), a József elbeszéli álmát (1987), az Ószövetségi jelenet (1987) - és sorolhatnánk - alkotásokat. A kompozíciókon mai, kortárs arcokkal találkozhatunk, sőt maga a művész is felismerhető. A művekben a közös vonás az, ahogy Csernus a fény-árnyék hatásokkal játszik. Figurái teste szinte kivilágít a sötét (hát)térből, drámai erejüket a fényadás és -megvonás kontrasztja fokozza. (Németh Lajos professzor, még a műcsarnoki katalógusban, idézi Bellorit, amely szerint Caravaggio úgy kívánta felerősíteni modelljei plasztikusságát, hogy azokat egy olyan elzárt szoba homályában tartotta, ahova csak egy fenti, kicsi nyíláson jöhetett be a fény, így a testek élesen lettek megvilágítva.) Lendületes aktokat is (olajat és akvarellt egyaránt) válogattak a tárlatra, de az akvarellek közül engem a Cipőjét kötő lány (1995) könnyedsége, virtuozitása és színei nyűgöztek le a legjobban. Itt vannak a William Hogarth 1731-ben készült rézkarcsorozata (Egy szajha útja) inspirálta Csernus-festmények is, Hogarth-variáció (1993) és a Cím nélkül - Hogarth I-II-III-IV-V-VI. (1995-1997). Ezeknek a festményeknek közös vonása - akárcsak sok képének -, hogy a figura, az emberalak áll zsúfolt, sokszor túlfűtött, mozgalmas jelenetei középpontjában. Alakjai színesen kavarognak, hevesen gesztikulálnak az élet forgatagában, már-már színpadias testbeszédük hihetetlen mozgalmasságot kölcsönöz a képnek. Mindenki mást csinál, egy időben több síkon történnek a dolgok. Úgy mennek el egymás mellett ezek a - sokszor groteszk - emberek, hogy mindenki a saját katarzisállapotával van elfoglalva. Dinamizmus és drámaiság árad a nagyvonalúan festett munkákból.

 

 

A második emelet nyomott, alacsony belmagasságú terébe bekerült négy nagyméretű vászonkép is. Megeszik a falat, megeszik a többi művet. Ha már nem lehetett (mert nem kellett) feltétlenül betartani az időrendet, akkor ezek a munkák a lenti szintekre is kerülhettek volna. (Mindez nem von le a kiállítás értékéből, csak elegánsabb is lehetett volna ez a csapott tér.) Itt található két üvegtárlóban egy szűk válogatás a Csernus által illusztrált magyar és francia nyelvű könyvekből. A borítók és belső oldalak egy része még Magyarországon, a többi Párizsban készült (ne feledjük, hogy az emigráció első éveiben a művész grafikai munkákból élt). Itt van a sárgába-kékbe hajló Fa (1993) akvarellje, a Kertben (1997), a Festő a kertben (1990-es évek), a hullámzó tengeren hánykolódó Tengeralattjárója (1999), a Place Emilé Goudeau (2000), legutolsó életképei, az Úthenger (2004) és a Biciklisek (2004).

 

 

Mindezen művek megjelenítése már sokkal oldottabb, lazább, koloritásuk és mozgalmasságuk ugyan cseppet sem kopott meg, de a kidolgozás már nem annyira részletgazdag, inkább jelzésszerűek az át- meg átfestések. Itt van a pisztolyt rántó, fázisokat megjelenítő Hármas önarckép (2004). (Lehet, hogy kerettörténet?) És itt van a Párizs éjszakai életét, figuráit és utcalányait megidéző, brilliánsan komponált és festett (külső és belső tereket tükröztető) A másik oldal (1997) és a Place Blanche (1998).

 

A második emeleti kiállítótér sarkában egy negyedszáz embert befogadó vetítő is helyet kapott. A Keserű Judit rendezte friss portréfilm (Az idő festője) gyakorlatilag egy műtermi beszélgetés a mesterrel. Csernus közben visszafordítj a a falnak tolt nagyméretű vásznát, és egy borbélyszékhez hasonló gurulós bőrfotelből fest. Élmény hallgatni, amiket mond. Mindig „az ellenkező irányba kell dolgozni", Picasso és Kahnweiler kapcsolatáról beszél, „itt lakott, de nem vagyok én turista, hogy elmondjam", Kokas Ignácot és Pósa Lajost említi, asszociál és meditál. Degas-ról beszél és Apollinaire-t idéz. Éjfekete szembogarát néha hunyorgatja, a képre koncentrál. Ecsettel és kézzel dolgozik, miközben elmeséli, hogy míg Picasso egy hosszú botra szerelte ceruzáját, addig ő alumíniumcsőre. Lajta Gábor - aki egyben a katalógus egyik tanulmányának szerzője - a filmben elmondja, hogy „úgy senki nem tud festeni, mint Csernus". Ebben egyetérthetünk. Ahogy Csernus Tibor kitalálta festészetét, ahogy megidézte és átírta a festészetet - úgy senki.