Felszállt az ORION...

Igazán sikeres volt az Orion űrhajó - benne McLane kapitány és Tamara - földi pályafutása. Az 1965-ben készült, hétrészes német tévésorozaton több generáció nevelkedett (Magyarországon is vetítették annak idején), és ma már klasszikusnak számít a tudományos-fantasztikus filmek világában. Az akkor még oly távolinak tűnő harmadik évezredben játszódó sorozat sikere nemcsak a földönkívüli lényekkel folytatott küzdelemnek és egyéb lebilincselő kalandoknak volt köszönhető, hanem legalább annyira a film látványvilágának, az akkoriban még szokatlan trükköknek, a fantasztikus díszleteknek, illetve a színészek futurista megjelenésének. Kevesen tudják, hogy az Orionon uralkodó divat kreátora a Münchenben élő magyar Bárdy Margit volt. Nevéhez több mint kétszáz színházi és filmprodukció jelmez- és díszlettervei fűződnek: köztük olyan kuriózumok, mint a sokoldalú Bauhaus-művész, Oskar Schlemmer Triadikus balettjének rekonstrukciója. A müncheni Widenmayer utcai lakás, amelynek ablakaiból az Isar folyó és egy vidáman aranyló szecessziós emlékmű látható, kisebb színháztörténeti múzeumnak hat. Mindenfelé fotók, festmények, rajzok díszletekről, jelmezekről, plakátok egykori előadásokról...

Dekoratív karikatúra

A hetvenes évek feminista művészeti teoretikusainak köszönhetjük, hogy a modernizmus építményének tartófalai, mint a Nagy (fehér férfi) Művész, a művészi zsenialitás és kvalitás átörökített ideái önmagukban tarthatatlanná váltak. Amire viszont nem számítottak, az az, hogy a koruk által félreértett vagy éppen meg nem értett Michelangelo, van Gogh, Pollock és társaik zsenialitásának heroikus narratívája, mintha mi sem történt volna, gond nélkül átvészelték a köztudatban a posztmodern kritikai elmélet kíméletlen hadjáratát. Hogyan is lehetne például Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901) százötven centiméter magas, testi fogyatékos, fiatalon az alkohol rabjává és áldozatává vált, arisztokrata művészi személyét ikonikus méretekké nőtt reklámplakátjainak reprodukciós sikertörténetétől elvonatkoztatni?

Nem szerettem soha konkrét dolgokat ábrázolni...

Hajóbalett

Tengeri csaták címmel három érdekes mű látható az európai festészet három jelentős korszakából a Szépművészeti Múzeum legújabb kiállításán, a Géniuszok és remekművek sorozatban. A figyelemre méltó kölcsönzéseket - a velencei Galleria dell'Accademia, a londoni Tate Britain és a washingtoni National Gallery of Art anyagából - tizenkét hazai gyűjteményből származó ábrázolás egészíti ki.

Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen VII. – Gaál József

Gaál József 1960-ban született Tahitótfalun földműves családban. A szentendrei rajzkörben tanult, ahol olyan hatások érték, mint Kornis, Barcsay, Bálint Endre, de a legmélyebben Vajda Lajos rajzművészete. A Képzőművészeti Szakközépiskolában tanult tovább, 1983-ban diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán. 1985-ben elkészített sokszorosított grafikai lapjaival vált ismertté (Falanzterépítők, Kegyetlen színház, Meddő bálványok). Architekturális elemek előtt masszívan álló bábszerű lényei Chirico hatását idézik; az üres térbe helyezve magányosak, kegyetlenek és szorongók. Ugyanebben az időben fedezte fel Henri Michaux költészetét, akinek egy Tahavi nevű kitalált lényről írt versei nagy hatással voltak rá.

Párnakönyv két rojttal

Gil és Moti. Egyikük 68-as, a másik 71-es. Izraeliek. Jeruzsálemben, a képzőművészeti akadémián folytatták tanulmányaikat, 1994-ben összetalálkoztak, egymásba szerettek, ettől fogva elválaszthatatlanok. Náluk egybefolyik élet és alkotás, így áttelepültek Rotterdamba, ahol lakásgalériát nyitnak, gyakorlatilag folyamatos művészeti projektté téve, hogy az élet velük is történik, hol prózai, hol romantikus módozatokban.

Kép a képben

A suszter maradjon a kaptafánál!" Manapság már egyre ritkábban használjuk ezt a kissé régiesnek ható közmondást, bár a jelentésével még tisztában vagyunk: azokra vonatkozik, akik tudatlanul, hozzáértés nélkül fejtik ki véleményüket. Azt viszont bizonyára már csak kevesen tudják, hogy a közmondás eredetének művészeti vonatkozása van, amelyről idősebb Plinius Természetrajzában olvashatunk. Az anekdota szerint Apellész, a kiváló festő mindig nagyon kíváncsi volt a közönség véleményére, ezért elkészült műveit közszemlére tette, ő maga pedig elrejtőzve hallgatta a bíráló megjegyzéseket. Történt egyszer, hogy egy varga kritizálta a saruk megfestését, mert a művész belső oldalukra a kelleténél kevesebb fület festett. Apellész kijavította a hibát, ám másnap a lelkes „műértő" mára lábszár kidolgozásán gúnyolódott. A festő ekkor kinézett rejtekéből, és dühösen ráförmedt az öntelt mesteremberre, hogy ne merészeljen véleményt mondani olyan a dolgokról, amelyekhez nem ért. Apellész, Nagy Sándor kegyeltje, pontosan tisztában volt értékeivel. Öntudatát jól tükrözi, hogy művészeti kérdésekben nemcsak az egyszerű susztert, de még a műtermét felkereső nagytekintélyű uralkodót is hallgatásra merte inteni. Egy másik anekdota szerint Nagy Sándor amikor észrevette, hogy kedvesének, Pankaszpénak a lefestése közben a művész beleszeretett a szépséges modellbe, átengedte a leányt Apellész-nek.

"Avantgárd sem lehetek már"

Lugosi Lugo László fotóival.

Körkép - Európai művészeti vásárok, 2006. február

A gumigésa találkozása Szöllősi Gézával a boncasztalon

Suzuka, a japán guminő, Szöllősi Géza Menü Pont Galériában (Műcsarnok, 2006. január 5-29.) megrendezett tárlata alkalmából mondta el köszönő szavait: „Nagy megtiszteltetés számomra, hogy kiállíthatom a fotóalbumomat. Én és a barátaim sokat nevettünk, amikor ezeket a képeket csináltuk, otthon, vagy a munkahelyünkön, vagy amikor szórakozni mentünk. De benne vannak a komoly, ünnepélyes pillanatok is. Remélem, másoknak is tetszeni fognak ezek a képek. És köszönöm Szöllősi Géza barátomnak, hogy elintézte nekem ezt a kiállítást."