Öt évszázad spanyol festészete

Németh István

Dominique-Vivant Denon (1747-1825), Napóleon művészeti szakértője még a 19. század elején is úgy nyilatkozott a spanyol festészetről, hogy „...bár a lágy színek csodálatot ébresztenek, a képek tárgya legtöbbször oly lehangoló, oly visszataszító, hogy az ember nem vágyik belőlük nagyobb gyűjteményt felállítani." Nyilván sokan osztották akkoriban ezt a véleményt, s az Ibériai-félsziget viszonylagos elszigeteltsége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy jelentősebb spanyol festészeti gyűjtemény hosszú ideig alig jött létre Európában. 

EL GRECO: Pünkösdi oltár
Museo del Prado, Madrid
 
Kivételek persze mindig akadnak. Esterházy Pál herceg (1786-1866) például szemmel láthatóan kevésbé volt finnyás francia kortársánál, ugyanis már 1818 és 1921 között a spanyol barokk festészet egész sor remekművét szerezte meg Londonban, illetve Párizsban, Edmund Bourke ír származású dán diplomata Madridban összegyűjtött kollekciójából. Az 1870-ben a magyar állam által megvásárolt Esterházy-képtárnak ezek a darabjai képezték aztán az alapját a budapesti Szépművészeti Múzeum méltán híressé vált spanyol gyűjteményének, amely a 20. század első évtizedeiben, szisztematikus vásárlások és nagyvonalú ajándékozások révén tovább gazdagodott. Érdemes ennek kapcsán megemlíteni, hogy a régi spanyol mesterek gyűjtése, illetve népszerűsítése terén esetenként más magyar műgyűjtőknek is igen komoly szerep jutott. Itt mindenekelőtt Jánoshalmi Nemes Marcellre (1866-1930) a magyarországi polgári műgyűjtés legendás figurájára kell gondolnunk, akit saját korában a görög származású spanyol festő, El Greco egyik újrafelfelfedezőjeként s legjelentősebb gyűjtőjeként tartottak számon. (A jelenleg a Régi Képtárban őrzött Greco-képek például egy kivételével [közvetve vagy közvetlenül] az ő egykori gyűjteményéből származnak.)
 
JOAN REIXAC: Triptichon
Stadelsches Kunstinstitut, Frankfurt am Main
 
A budapesti spanyol gyűjtemény jelentőségével a külföldi múzeumi szakemberek is jórészt tisztában vannak. Ezért is fordulhatott elő, hogy mintegy másfél évvel ezelőtt, a hamburgi és drezdai kollégák éppen a budapesti Szépművészeti Múzeumhoz fordultak segítségért, amikor a különböző német gyűjteményekben fellelhető régi spanyol képekből rendezendő kiállításuk előkészítése során rádöbbentek, milyen komoly hiányaik vannak egyes spanyol mesterek, így például El Greco műveiből. (Különösen jól jött nekik, hogy a jeles Greco-gyűjtő, Nemes Marcell élete utolsó tíz évében Németországban, Münchenben lakott, bizonyos értelemben tehát ők is a magukénak érezhették.) Így került 2005 tavaszán El Greco három budapesti műve, továbbá Francisco de Goya és a 16. század elején működő úgynevezett Alcira mester egy-egy alkotása a hamburgi Bucerius Kunst Forum és a drezdai Gemaldegalerie által közösen rendezett Spanische Malerei aus deutschen Sammlungen című kiállításra. Az említett kölcsönzések fejében a Szépművészeti Múzeum ígéretet kapott, hogy a tárlat anyagát, Hamburg és Drezda után, harmadik helyszínként Budapesten is bemutatják.
 
JUSEPE DE RIBERA: Szent Lőrinc mártíromsága 
Staatliche Kunstsammlungen Drezden Gemaldegalerie Alte Meister
 
Ez tehát a háttere, illetve rövid előtörténete a 2006. január 27-én a Szépművészeti Múzeumban megnyílt nagyszabású spanyol festészeti kiállításnak, amely azonban több szempontból is eltér a korábbi helyszíneken megrendezett bemutatóktól. Bár a külföldről érkezett műalkotások zömét - az előzmények után mondhatni természetesen — ezúttal is a különböző német gyűjteményekből származó festmények alkotják (például csak a drezdai képtár anyagából nem kevesebb, mint tizenhét elsőrangú mű látható a tárlaton), a látogatók rögtön látni fogják, hogy a budapesti kiállítás jóval többet nyújt a spanyol festészet németországi gyűjtéstörténetének a bemutatásánál. Nyerges Éva, a kiállítás rendezője ugyanis a Németországból érkező, önmagában is igen jelentős képanyagot további (bécsi, illetve madridi) kölcsönzésekkel egészítette ki, ráadásul a több mint félszáz külföldi remekművet a hazai gyűjtemény legszebb darabjaival közösen állította ki a tárlaton. Az összességében száznál is több darabot számláló, s szinte kivétel nélkül elsőrangú műalkotásokból álló válogatás így már tényleg eleget tud tenni a budapesti kiállítás címében is jelzett, ambiciózus célkitűzésnek, azaz valóban reprezentatív képet nyújt a spanyol festészet öt évszázados fejlődéséről, a 14. század derekától egészen az 1800-as évek közepéig.
 
BARTOLOMÉ ESTEBAN MURILLO: Madonna a kisdeddel 
Staatliche Kunstsammlungen Drezden Gemaldegalerie Alte Meister
 
Az installáció, a termek színe, az egyes művek elhelyezése, illetve megvilágítása egyeseknek nyilván jobban, másoknak talán kevésbé fog tetszeni, sokkal fontosabb ennél azonban, hogy a tárlat mind a szakemberek, mind a nagyközönség számára tartogat izgalmas meglepetéseket. Különleges kultúrtörténeti csemegének számítanak például a spanyol festészet viszonylag kevésbé ismert, korai időszakát képviselő oltárképek, köztük a Zaragozában, majd Valenciában tevékenykedő Joan Reixac pompás triptichonja a frankfurti Stadelsches Kunstinstitut gyűjteményéből, vagy a korszak legjelentősebb spanyol mesterének tartott, 1468 és 1501 között kimutatható Bartolomé Bermejo Mária halálát megörökítő műve a berlini képtárból. Ezek is, akárcsak egyébként a korabeli spanyol oltárképek többsége, a korai németalföldi festészet alapos ismeretéről, illetve hatásáról tanúskodnak. Már egészen más világot képviselnek a 16. századi Luis de Morales (1509 k.- 1586) megható Madonna-képei s egyéb bibliai tárgyú alkotásai, amelyek az itáliai, a portugál és a flamand festészet sajátos szintézisét nyújtják.
 
BARTOLOMÉ BERMEJO: Mária halála
Staatliche Museen zu Berlin Gemaldegalerie
 
Az oltárképfestészet, vagy általában a vallásos tematika - a portré mellett -még a spanyol festészet aranykorának számító 17. században is megőrizte egyeduralmát. Jusepe de Ribera vagy Francisco de Zurbarán imádkozó szenteket, vagy éppen szentek mártíromságát ábrázoló, nem ritkán meglehetősen borzongató képeire pillantva, akaratlanul is Vivant-Denon idézett sorai juthatnak az eszünkbe. Ha lehet, még ezeknél is nyomasztóbb látványt nyújt az az ismeretlen sevillai festő által készített, már-már morbidnak nevezhető drezdai festmény, amelyen Szent Pál, Keresztelő Szent János és Szent Jakab levágott feje sorakozik az asztalon, egy-egy tálra helyezve. Kár lenne azonban azt feltételezni, hogy az egész 17. századi spanyol festészet kizárólag ilyen elborzasztó művekből áll. Hogy mennyire nem így van, azt önmagában Bartolomé Esteban Murillo bájos Madonnái, vagy kedves gyermekalakokat megörökítő, közvetlen hangvételű zsánerképei is bizonyítják.
 
SEVILLAI FESTŐ: Szent Pál, Keresztelő Szent János és Szent Jakab mártírok feje 1670 körül 
Staatliche Kunstsammlungen Drezden, Gemaldegalerie Alte Meister
 
Persze ne feledkezzünk meg azért a spanyol festészet, s egyben a budapesti kiállítás „nagyágyúiról" sem, hiszen sokan valószínűleg elsősorban vagy esetleg kizárólag El Greco, Velázquez és Goya remekművei miatt fogják megtekinteni a tárlatot. Nos, feltehetőleg azok, akiket valóban csak a „legek", azaz a közismert, jól csengő mesternevek (vagy egyes kölcsönzött képeik, minden eddigit meghaladó, milliárdokra rúgó biztosítási összegei) győznek meg arról, hogy érdemes megnézni egy-egy újabb képzőművészeti kiállítást, sem fognak nagyot csalódni. Sok más kiváló mű mellett ugyanis El Greco nyolc, Velázquez hét és Goya nem kevesebb mint tíz festménye látható most a Szépművészeti Múzeumban, többek között olyan elsőrangú műalkotások, mint például Greco pünkösdi oltára a madridi Museo del Prado gyűjteményéből, Velázquez drezdai portréja a spanyol király vadászmesteréről, Juan Mateosról, vagy Francisco de Goya remek pulykás csendélete ugyancsak Madridból, amely egy talán kevésbé ismert oldaláról mutatja be a 18. század legjelentősebb spanyol festőjét. Ha már egyébként a csendélet műfajánál tartunk, be kell vallanom, engem Goya említett művénél is jobban rabul ejtettek a hazai nagyközönség számára valószínűleg teljesen ismeretlen 18. századi spanyol művész, Luis Egidio Meléndez (1716-1780) „mágikus realizmussal" megfestett alkotásai, köztük is talán leginkább a Csendélet lazaccal, amely véleményem szerint az európai csendéletfestészet legkiválóbb darabjai közé tartozik.
 
LUIS EGIDIO MELÉNDEZ: Csendélet lazaccal 
Museo del Prado, Madrid
 
A külföldről érkező műalkotásoknak a hazai anyaggal közösen történő bemutatása már csak azért is szerencsésnek bizonyult, mivel ezáltal több érdekes „szembesítésre" is lehetőség nyílott. Egymással szemben látható például a Szépművészeti Múzeum kiállításán a bájos Margarita infánsnő kék ruhás bécsi portréja Velázqueztől, s ugyanennek a portrénak egy zöld ruhás budapesti változata a festő vejétől, Martinez del Mazótól. A látogatók eldönthetik, hogy a két, szinte teljesen azonos festmény közül melyiket tartják szebbnek, illetve kvalitásosabbnak. Őszintén szólva, én nehezen tudnék választani. Szintén itt Budapesten látható együtt először Goya két kiváló alkotása, a Caballero igazságügyminisztert ábrázoló képmás (a Régi Képtár saját gyűjteményéből), illetve a feleségét megörökítő portré (München, Neue Pinakothek). Mindkét mű érzékletesen példázza Goya ritka jellemábrázoló képességét - az érintett modellek szempontjából korántsem mindig előnyös -, hízelgésmentes ábrázolásmódját. Caballero és neje, ha álompárnaknem nevezhetők is, külső és belső adottságaikat figyelembe véve, remekül kiegészítették egymást. A férfi ugyanis - legalábbis ha hinni lehet a korabeli forrásoknak - meglehetősen buta és jellemtelen alak lehetett, aki karrierje érdekében bárkit és bármit hajlandó volt feláldozni, míg feleségéről - aki mellesleg Mária Lujza királyné udvarhölgye volt - Goya portréja alapján nyugodtan megállapíthatjuk, hogy egyáltalán nem szép, de legalább van benne valami visszataszító.
 
FRANCISCO DE GOYA: Caballero márki képmása
Szépművészeti Múzeum, Budapest
 
Végezetül érdemes talán megemlíteni, hogy a Madridból kölcsönzött művek között is szerepel egy olyan festmény, nevezetesen Martinez del Mazo, Vadászat Aranjuezben című nagyméretű vászna, amely provenienciája révén ugyancsak kötődik Magyarországhoz. A sokáig Velázquez saját kezű alkotásának tartott kép ugyanis hosszabb ideig kimutathatóan Jánoshalmi Nemes Marcell gyűjteményébe tartozott... Nemes Marcellről lásd cikksorozatunkat az Artmagazin 2004/4., 5. és 2005/1. számaiban.