Kép a képben

Gonda Zsuzsa

"A suszter maradjon a kaptafánál!" Manapság már egyre ritkábban használjuk ezt a kissé régiesnek ható közmondást, bár a jelentésével még tisztában vagyunk: azokra vonatkozik, akik tudatlanul, hozzáértés nélkül fejtik ki véleményüket. Azt viszont bizonyára már csak kevesen tudják, hogy a közmondás eredetének művészeti vonatkozása van, amelyről idősebb Plinius Természetrajzában olvashatunk. Az anekdota szerint Apellész, a kiváló festő mindig nagyon kíváncsi volt a közönség véleményére, ezért elkészült műveit közszemlére tette, ő maga pedig elrejtőzve hallgatta a bíráló megjegyzéseket. Történt egyszer, hogy egy varga kritizálta a saruk megfestését, mert a művész belső oldalukra a kelleténél kevesebb fület festett. Apellész kijavította a hibát, ám másnap a lelkes „műértő" mára lábszár kidolgozásán gúnyolódott. A festő ekkor kinézett rejtekéből, és dühösen ráförmedt az öntelt mesteremberre, hogy ne merészeljen véleményt mondani olyan a dolgokról, amelyekhez nem ért. Apellész, Nagy Sándor kegyeltje, pontosan tisztában volt értékeivel. Öntudatát jól tükrözi, hogy művészeti kérdésekben nemcsak az egyszerű susztert, de még a műtermét felkereső nagytekintélyű uralkodót is hallgatásra merte inteni. Egy másik anekdota szerint Nagy Sándor amikor észrevette, hogy kedvesének, Pankaszpénak a lefestése közben a művész beleszeretett a szépséges modellbe, átengedte a leányt Apellész-nek. 

JAN BAPTIST COLLAERT: Az olajfestés felfedezése, 1580-1590 körül, rézmetszet
 
Ez a romantikus történet vált az ókori festő életének legismertebb, legtöbbet megjelenített epizódjává. Nagy Sándorhoz hasonló mecénásokra és ilyesfajta elismerésre vágytak az újkori festők is, ezért érthető, hogy Apellész-ábrázolásaik szinte kivétel nélkül önéletrajzi vonatkozásúak, ahogy ezt a Szépművészeti Múzeum Kép a képben. Művész és közönség öt évszázad grafikusművészetében Burgkmairtól Picassóig című kiállításán megfigyelhetjük. A Grafikai Gyűjtemény gazdag anyagából válogató tárlat a művészet kezdeteit jelentő árnyékrajzolástól a nyilvános bemutatásig követi nyomon a képek útját.
 
A múlthoz, az elődökhöz való viszony csupán egyike a kiállítás kapcsán felmerülő gondolatoknak, hiszen a bemutatott lapok legtöbbje alapkérdésekre keresi a választ: milyen szerepet tölt be a művészet egy adott korszakban és társadalomban, melyek a művészekkel szemben támasztott elvárások és követelmények. A tárlat legkorábbi, 16. századi grafikái azt sugallják, hogy Apellész kései utódainak nemcsak az egyéni hírnévért, de a képzőművészet szellemi elismertetéséért is komoly küzdelmet kellett vívniuk akkor, amikor már nem elégedtek meg azzal, hogy alkotásaikat csupán a kivitelezés mívességéért dicsérjék. 
 
JEAN OUVRIERA: A festészet eredete, avagy divatos portrék, 1767, rézmetszet 
 
Az úgynevezett szabad művészetek felé vezető út állomásait jelzik azok a művek, amelyeken a festőket tudósok, filozófusok, szónokok társaságában, nemegyszer a bölcsesség istennője, Minerva kíséretében látjuk. Amint a művészet rangja nőtt, a képviselőiktől is átfogóbb műveltséget vártak el, követelménnyé vált a humanista tudományokban való jártasság. Éppen ezért alapvetően megváltozott a festők és a szobrászok képzése. A korábban általánosan elterjedt műhelygyakorlaton alapuló oktatást a 16. század végétől a művészeti akadémiák váltották fel, amelyek a rajzolás mellett anatómiát, geometriát és perspektívát is oktattak. A bemutatott akadémiaábrázolásokon számos jól ismert antik szobor (Belvederei Apollón, Farnese Hercules, Borghese Gladiátor) gipszmásolata tűnik fel, pontosan kijelölve a tanítványok számára a követendő példát.
 
A kiállítás legváltozatosabb csoportját a művészportrék adják. Találunk közöttük reprezentatív önarcképet, barátról, kollégáról készített személyes hangvételű képmást és bepillantást nyerhetünk a műtermek izgalmas világába, amelyek pontosan tükrözik használójuk társadalmi státusát. Adriaen van Ostade rézkarcán a festő munkahelye szegényes padlásszoba, a felirat az ábrázolt művészi kvalitásait mégis Apellészéhez hasonlítja. Daniel Chodowieckit, a kiváló berlini grafikust családja körében látjuk munka közben. A festmények, szobrok és metszetek azonban nemcsak az otthon díszei, de a művész anyagi jólétének is hű tükrözői. „A festő és a modell" képtípus az évszázadok során semmit sem veszített népszerűségéből. A kiállításon ez a téma az ábrázolás prototípusától, a 16. századi Madonnát festő Szent Lukács-jelenetektől Rembrandt kivételes szépségű, befejezetlen rézkarcán át, egészen a 20. század közepéig, Picasso lapjaiig követhető nyomon.
 
HONORÉ DAUMIER: Műteremről műteremre, 1862, litográfia 
 
Apellész és a suszter története arra is rávilágít, hogy a műalkotás sorsa nem fejeződhet be a műterem falai között, teljessé csak a befogadáskor, a közönséggel való találkozáskor válik. A kiállítás utolsó tematikus egysége ezért a műteremből kikerülő képekkel foglalkozik: láthatunk utcai képárusokat, elegáns 18. századi műkereskedést, londoni, párizsi és budapesti kiállításenteriőröket, a képek szemlélői között pedig dilettáns műkedvelőket és komoly tudósokat. A tárlat legderűsebb, legnépszerűbb lapjai közé tartoznak Daumier litográfiái, amelyek szatirikus lapokban jelentek meg. A kiváló francia karikaturista bámulatos rajztudása révén a legegyszerűbb eszközökkel, közérthető módon tudta megörökíteni a műalkotások kiváltotta egyéni reakciók széles skáláját az elragadtatott csodálkozástól a mélységes felháborodásig.