Akik ismerik Németh Ilona munkásságát, azoknak nem okoz nagy meglepetést, hogy sokszínű, több jelentésréteget magába sűrítő, interaktív elemekkel tűzdelt kiállítással találkoznak a pozsonyi Kunsthalléban. Az Eastern Sugar fő tematikája, a cukor(ipar) személyes kötődésen alapszik, amely a művész szülőhelye, Dunaszerdahely egykori gyárának üresen tátongó helyszínéből és annak történetéből indult ki, arra vállalkozva, hogy feltárja a lokális ipar gazdasági, politikai (és hatalmi), valamint társadalmi hátterét.

A kiállítás címe, az Eastern Sugar, Szlovákia egykori legnagyobb cukorgyárának nevéből ered. A rendszerváltást követően megjelenő angol és francia befektetőpároshoz kötődik az elnevezés, akik a privatizáció eredményeként a kilencvenes évek elején több szlovákiai cukorgyárban is résztulajdont szereztek, majd néhány év alatt egyedüli birtokossá váltak. A tulajdonosok miután megtudták, hogy Szlovákiában bevezetik az ún. cukorkvótát1, hamar megszabadultak a gyáraktól. A privatizáció és a korlátozás eredményeként több gyár megszűnt (sőt többet megsemmisítettek), és a szabadpiac is csak tavaly októbertől állt vissza a régi rendszerbe, amikor megszüntették a kvótát, de ma már nincs egyetlenegy szlovák kézben lévő cukorgyár sem. A kiállítás központi témája az egykor virágzó, a rendszerváltást követően hanyatlásnak indult, majd megszűnt cukoripar, de nem akad meg az élelmiszeripar és a helyi történések szintjén, tágabb perspektívába helyezi azt, és kritikai észrevételei éppúgy vonatkoznak a globálisan releváns posztkolonializmus kérdéskörére, mint a szlovák társadalmat érintő problémákra. A tárlat anyaga négy egységre bontható, amelyek között kutatási dokumentációk éppúgy találhatók, mint nemzetközi kortárs művészek alkotásai, interaktív manufaktúra-installáció vagy éppen egy fiktív múzeum. A szekciók különféle szempontból közelítenek az alaptémához, ugyanakkor egyes művek kifejezetten globális kérdésekkel foglalkoznak. A kiállítás nagyobb része mégis egy irányba mutat: a szlovákiai cukoripar múltja, jelene és jövőképe jelenik meg benne.

A Kunsthalle kiállítóterének adottságait nem érdemes a magyarországi Műcsarnok vagy más nemzetközi, reprezentatív épülettel összevetni, a termek belmagassága, kialakítása távol áll a korszerű művészeti bemutatási igények diktálta szinttől. A kiállítási anyag és a helyspecifikus installáció éppen ezekre az előnytelen sajátosságokra reflektál és be is építi őket a koncepcióba. A pozsonyi Kunsthalle teljesen átalakult az Eastern Sugar idejére: befalazták a főbejáratot, helyette két új elindulási pontot kínálnak a látogatók számára, akik eldönthetik, melyik irányból közelítenek. Így kezdésként vagy a kiállítást körülölelő kutatással találkozhatunk, vagy elindulhatunk a fiktív, időszaki cukormúzeum tárlói között. Mindegy melyiket választjuk, az első tér mindenképp az elmerülés, az ismeretszerzés szekcióját rejti magában, hogy aztán a tettek mezejére léphessünk Németh Ilona manufaktúrájában.

A szlovák cukoripar

Az első lehetséges útvonalon az egyéves kutatómunka eredménye fogad minket. Szlovákia (főként déli) térségét bejárva gyűlt össze az az ismeretanyag, amelyet a fotó- és videodokumentációk szubjektív válogatásán láthatunk. Németh Ilona munkásságának változatossága nemcsak a művek műfaji sokszínűségben jelenik meg; az installálási módok is külön ritmikát képeznek az enteriőrben. A szekció első eleme egy egész falat betöltő, monumentális, vetített kép, amely a repülés érzetét kelti: a videofelvételen az oroszkai cukorgyár elhagyatott, folyamatosan pusztuló épületét járhatjuk végig kívül-belül, és közben megcsodálhatjuk az építmény struktúrájának kisebb-nagyobb elemeit, a gondos kivitelezés részleteit. A videó nem véletlenül kelt repüléshez hasonlítható élményt: a felvételt drónnal készítették, így a madártávlattól a békaperspektíváig terjedhet látásmezőnk. Mivel az épület már szinte menthetetlen állapotban van, ezért a videó egyfajta örökségvédelmi szereppel (is) bír, mintegy dokumentálva az egykor létrehozott építészeti minőséget.

Ugyanebben a helyiségben, a videó mellett helyezkedik el a teret egyértelműen uraló, variábilis installáció: egy 8-8 sínen futó, mozgatható, 38 képet keretező fémszerkezet. A kutatás során felhalmozott fotódokumentációk a szimmetriát mellőzve, több sorba és oszlopba rendezve – akár egy kollázs – mutatják be a szlovákiai cukoripar egykori, valamint a még ma is létező színhelyeit. A sín révén a látogató maga dolgozik meg azért, hogy egy-egy képet láthasson (vagy éppen elrejtsen) a térben, a mobilitás révén variálhatja az összképet, amely így folyamatosan változik, de valójában nincs is ideális állása, hiszen mindig lesznek dokumentumok, amelyek épp takarásban vannak. Az installáció a zsúfolt könyv- és irattárak tologatós rendszerére emlékeztető, archívumi életképet tár elénk. Raktárszerű labirintusként is funkcionál, a szűk „folyosók” által újabb térélményt kínál a fotók megtekintéséhez: a keskeny átjárókat járva nyomasztó közelségbe kerülnek az (olykor) egyébként is lehangoló épületmaradványokat és sivárságot rögzítő felvételek.

Közvetlenül a raktárkonstrukció szomszédságában fut két interjú, melyek a rendszerváltást követő, a cukoripart érintő gazdasági és politikai ismereteink elmélyítésében segítenek. Informátoraink: Christian Laur, az Eastern Sugar vállalat 1993–2000 közötti elnökségi tagja, valamint Dušan Janíček, a Slovenské cukrovary, s.r.o. Sered’, AGRANA Group külkapcsolatokért felelős igazgatója. A szekció végigböngészése után ismét eldönthetjük, merre folytatjuk utunkat: a teremben továbbhaladva, a vibráló tévékészülékek felé vesszük az irányt, vagy a monumentális, fehéren világító teret választjuk.

Kortárs reflexiók

A mobilis fémkonstrukción keresztül már átszűrődik a terem másik végében elhelyezett tizenkét csatornás videoinstalláció. Harun Farocki Workers Leaving the Factory in Eleven Decades (A munkások elhagyják a gyárat – a munkaidő vége tizenegy évtizedben) című műve a munkásábrázolásról és a gyárak megszűnéséről ad filmtörténeti áttekintést. Egy, a Lumière testvérek 1895-ös alkotásától egészen Lars von Trier 2000-ben készült filmjéig terjedő skálán figyelhetjük meg, mennyire determinált az ipar alkalmazottjairól alkotott kép: a gyári munkások szabadidejének megjelenítése kimerül a munkahely elhagyásának képeiben, mintha életük kizárólag a futószalagok mellett nyerne értelmet. Jeremy Deller 2013-as művének (amely az 56. Velencei Biennálén volt látható) egy-egy alkotórésze is megtalálható Farocki videoinstallációjának tőszomszédságában. Deller központi témája a 19. századi dolgozók helyzetének összehasonlítása a mai, modern munkaszemlélettel, illetve a munkahelyi felügyelet kérdéskörével. A Hello, today you have day off (wording of text message sent to a worker on a zero hour contract informing him his labour would not be required that day) (Hello, ma szabadnapod van [szöveges üzenet egy nulla munkaórás szerződéssel foglalkoztatott dolgozónak, amely arról informálja, hogy az adott napon nem tartanak igényt a munkájára]) az ellentmondásos modern munkamódszerekre hívja fel a figyelmet, amelyek különböző módokon dehumanizálják a munkavállalókat. A totális kontroll megtestesítője a falból kinyúló kar, amely a teljesítmény-ellenőrzés automatizált jelenségének abszurdumát reprezentálja. 

A kortárs művek egységét megszakítja a Farocki és Deller installációi mellett elhelyezkedő „lelet”. A galéria padlóján elterül az egykori dunaszerdahelyi Juhocukor gyárból felszedett és a térbe exportált linóleumdarab. Ahhoz, hogy továbbhaladjunk, rá kell lépnünk a cukorgyár hajdani portájának padlóborítására, amelyen tisztán kivehető az embléma és a felületén nyomot hagyó fogadópult körvonala is. Egy pillanatra a munkások bőrében érezhetnénk magunkat, az általuk taposott linóleum megjárása után azonban nem a gyárban, hanem egy moziteremben találjuk magunkat. A holland Lonnie van Brummelen és Siebren de Haan páros Monument of Sugar – how to use artistic means to elude trade barriers (Cukor-emlékmű – hogyan alkalmazzunk művészi eszközöket a kereskedelmi korlátok kijátszására) című alkotása a cukoripar kizsákmányoló, gazdasági érdekekkel terhelt viszonyrendszerének állít görbe tükröt. A kiállítótérben bemutatott film az Európából Nigériába exportált cukor útját követi végig, rávilágítva a szállítás során rárakódott vámokra és a célállomásra megérkezett élelmiszer (vagy élvezeti cikk?) megnövekedett árára. A művészpáros Afrikában felvásárolt egy adag cukrot – amennyi az ösztöndíjukból kitelt – és tömböket készítettek belőle. Az így létrejött blokkokat visszaszállíttatták Európába, amelyek időközben – műtárgy voltuk révén – elvesztették vámkötelezettségüket és visszatértek származási helyükre, ami a globális kereskedelem ellentmondásosságaira irányítja a figyelmet.

Cukormanufaktúra

A kiállítótér központjában, a középső teremben kapott helyett az a participatív installáció, amelyen a leginkább felismerhető Németh Ilona „keze nyoma”. A hatalmas tér – amely belmagasságával is kitűnik a Kunsthalle többi terme közül – hófehér falai között sorakozó munkaasztalok idealizált gyári világ képét vetítik elénk. Vagy talán csak a fejünkben élő, archaikus üzemi formavilág üzeni ezt, és ma már a gyárak sokkal inkább hasonlítanak laboratóriumra, ahol makulátlan tisztaság és rend honol? A fal mentén sorakoznak a kötények, amelyeket felvéve a látogató maga is alkalmazottá válik: az asztalokon látható pontos utasítások mentén mi is elkészíthetjük az alkalmi manifaktúra termékét, a cukorsüveget. Ha jókor érkezünk, akkor találkozhatunk a kézműves „termelő” valódi alkalmazottaival is, akiket a tárlat időtartama alatt foglalkoztatnak Németh időszaki manufaktúrájában.

A cukorsüveg a gyári hagyományokban egyfajta üdvözlő, bevezető (reklám)ajándékként funkcionált, amellyel az új üzemek tudatták létrejöttüket és a munka megkezdését. Jelen esetben is egy újonnan induló, (időszakosan üzemelő) manufaktúra terében járunk, ahol azonban az ajándék szerep helyét átveszi a jutalom és/vagy a szuvenír rendeltetés: mind az alkalmazottak, mind a látogatók hazavihetik a cukorsüveget, amit elkészítettek (vagy amit más alkotott, ugyanis minimum 24 óra szükséges a csomagoláshoz és a szállításhoz), de ennek feltétele, hogy dupla annyit gyártsanak, mint amennyivel távozni szeretnének. Németh Ilona kritériuma merőben távol áll a kizsákmányoló gyári szabályrendszerektől – amire az utalást megteszik más művészek egy teremmel arrébb –, nála egész más kerül a középpontba: a kézművesség újjáéledt kultuszát keresztezi a cukorgyártás hagyományaival, így közösségi élményt teremtve a cukorgyártás idealizált (és egyben utópikus) világát tárja elénk a kiállítótérben. A játékos installáció azért ennél több réteget is rejt: az új, ideiglenes munkahely létrehozása révén felsejlik, hogy a bezárt és megsemmisült cukorgyárak megszűnése idején ezrek vesztették el munkájukat, ami főként akkor érzékelhető, amikor a manufaktúra üresen kongó terében állunk.

Fiktív cukormúzeum

Ha a tárlat mindegyik terét összevetjük, akkor élesen kilóg a sorból a fiktív cukormúzeum, amely az (egyelőre) nem létező történeti gyűjtés intézményeként van itt jelen. Mintha nem is a tárlat része lenne: a fehér falak után egy mélybordó színezetű terem fogad.. Ha a laboratóriumi manufaktúra küszöbét átlépve érünk a terembe, akkor az éles váltás pofonként hat, és egyben elgondolkodtató, vajon ugyanazon a kiállításon járunk-e, vagy egy másik rendezésbe botlottunk. Némi felocsúdás után világossá válik, hogy a téma azonos, továbbra is a cukor a főszereplő, csak a megközelítés és a dizájn változott. Nem véletlen az eltérés: a cukormúzeum a kiállításon különálló egység, meghívott projekt, amelynek kurátora Miroslav Eliáš. A cukormúzeum a klasszikus történeti narratíva mentén tárja elénk a cukor(ipar) és a hozzá kapcsolódó eszköztár gondos gyűjteményét, és mindezt a vitrinek és a falak zsúfolt, precízen rendezett egységeivel szemlélteti. Pont így képzelnénk el egy szlovákiai cukormúzeumot – ha létezne ilyen. A projekt kísérlet egy intézményre, ami méltó emléket állít az ország ipari és mezőgazdasági történetének, valamiért azonban az állam részéről továbbra sem jelent meg az igény ennek megvalósítására, helyette csak egy „múzeum a múzeumban” konstrukcióként képes felszínre törni.

Németh Ilona kiállítása ahhoz képest, hogy a szlovákiai cukoripar rendszerváltás utáni hanyatlását és annak társadalmi következményeit tárja fel, mégsem nyomasztó. Ugyanakkor az egyes szekciók közötti váltások ellentmondásos érzeteket keltenek, amelyek egyben a rendszerváltást követő, szebb jövőképet sugalló időszak után jelentkező csalódottságra is reflektálnak. A tárlaton a globális és a lokális helyzet közötti különbségek és hasonlóságok egyaránt megjelennek: a szlovák cukoripart sújtó átrendeződés problémája jól megfér a posztindusztriális társadalmakat és a gyári munkát érintő általános változások elemzésével. A művek figyelemfelkeltő válogatásának köszönhetően tanúi lehetünk annak is, miként interferálnak egymással Kelet- és Nyugat-Európa vagy a távolabbi kontinensek nehézségei.

| 1 Az uniós szabályozások részeként bevezetett cukorkvóta több szlovákiai cukorgyár megszűnéséhez vezetett. Az országonként eltérő korlátozás értelmében Szlovákia 120 ezer tonnányi cukrot termelhetett évente, miközben a fogyasztás országon belül is elérte a 200 ezer tonnát, így a bezárásokat követően Szlovákia kénytelen volt importálni az így már hiányzó mennyiséget. 

Ilona Németh: Eastern Sugar, Kunsthalle Bratislava, 2018. április 13-tól július 15-ig.