Rám csajok még nem voltak ilyen hatással

Winkler Nóra

Jasmina Cibic Spielraum – The Nation Loves It kiállítása olyan, ahol világossá válik, miért kell múzeumba járni. Sok olyan kiállítás van, ahol utólag a katalógusból is nagyjából korrekt képet kapunk arról, mi lehetett a falakon, de a Ludwigban most megvalósult élmény alig reprodukálható papíron.

 
Jasmina Cibic: Részlet a Spielraum – The Nation Loves It (Játéktér - A nemzet imádja) című videómunkából. 2015, egycsatornás HD videó, 15’ 45”, 16:9, sztereó
 
Már a plakátja is tetszett, átjött ez a titokzatos, dekoratív, feszes világ, élőben pláne nagyon üt. Holott klasszikusan olyan kiállítás, ami ki tudja kergetni a kortársnak néha-néha esélyt adó nézőket, mert összetett, sokágú utalásait sima ránézéssel nem lehet felfogni. Viszont ha hagyjuk, hogy a feltétlen megértés helyett elsőre elvigyen az atmoszféra, jó dolgunk lesz. A kiállítótérre rá se ismerni. Feketére festett falú bokszokkal indul az út, nehéz függönyök, új folyosók között. Fal helyett itt-ott geometrikus elemek, háromszögek alakítják a teret, rögtön az elején látszik, ez egy abszolút kitalált, végiggondolt, felépített, erős világ. Sűrű, és ha elolvassuk (többször is) a kísérőszöveget, látni fogjuk, milyen sok műfaj, alapanyag és gondolkodás koncentrálódik benne.
 
Jasmina Cibic: Részlet a Spielraum – The Nation Loves It (Játéktér - A nemzet imádja) című videómunkából. 2015, egycsatornás HD videó, 15’ 45”, 16:9, sztereó
 
 Jasmina Cibic 1979-ben született Ljubljanában, és a legutóbbi Velencei Biennálén ő képviselte Szlovéniát. Munkássága Kelet-Európából építkezik; nemzet, politika, ideológiai erőtér, kommunikáció, hatásgyakorlás, hatalmi demonstráció: ezek a témák, amiken gondolkodik. Nálunk debütáló új műve – ami a Velencében nagyon jól fogadott For Our Economy and Culture folytatása – filmekből, fotókból, térben lógó izgalmas alakzatokból, óriási tárgyakból áll, illetve ebből a vonzó, feszes, rejtélyes hangulatból, ami már az elején elkapja az embert. Mik az anyag forrásai? Egy 1912-es esszé, a Spielraum Karl Kraustól, aki a nyelvben és az építészetben egyaránt túlburjánzó hatásvadász, dekoratív elemeket ostorozza. Aztán látványtervek és grafikák egy 1961-es belgrádi konferenciához, amit az El Nem Kötelezettek Mozgalma szervezett – ez egy világtalálkozó volt, olyan államokkal, amelyek egyik nagyhatalmi tömbhöz sem akartak tartozni. Belgrád igyekezett figyelembe venni a részt vevő delegációk igényeit, és ezek mentén áttervezni a környezetet, közben pedig tekintettel a lakosokra is, új arculatot adni a városnak. A kiállításban tehát egyedi pavilonok, emlékművek, dekorációs ötletek tervei és vázlatai is szerepelnek, utalva a konferencia monumentális fő helyszínére, a Szövetségi Palotára. Magán- és állami archívumokban kellett kutatni, hogy előkerüljenek ezek a vázlatok, amik itt most a mennyezetről lógnak vagy a falra szerelődtek, mintaként pedig fel-felbukkannak a kiállítás szinte minden terében. Például azokon a kollázsokon, amik Tito elnök fotográfusainak – ismét egy alapforrás – anyagából születtek. Titót fotósok kísérték minden áldott nap protokoll találkozásaira királyokkal, hírességekkel, politikusokkal. Jasmina a tárgyalások közt készült, azok helyszíneit adó tájak fotóiból válogatott – Ázsia, Amerika, Európa hegyei-völgyei keverednek képein, felszínükbe belevágva vagy ráragasztva a fent említett mintázatok. És akkor ott vannak a filmek, mozivászon méretben, abszolút csúcselemei az amúgy is erős anyagnak. Egyiken egy női szereplő járkál színes, geometrikus alakzatok között, színes, geometrikus mintázatú ruhában. Beszédet mond, meg-megáll, szavakat keresgél, indokol. Hosszú monológja sziszifuszi munkával készült, sok-sok olyan politikai beszédből összeollózva, amelyekben valakik a protokoll épületek mellett érvelnek. A nő a blúzról néha egy csodás, miértne mlehetkapniamúzeumshopban háziköntösre vált és szépséges formákat rendezget: lógó vagy asztalra tehető háromszögű alakzatokat.
 
Jasmina Cibic: Produce something that is visually beautiful (Teremts valamit, ami látványra gyönyörű, egyszersmind társadalmilag hasznos)as well as socially useful, 2015, kollázs, 30 × 22 cm
 
   A másik film egy 1957-es parlamenti tárgyalás szó szerinti rekonstrukciója. Arról megy a vita, mely művekkel dekorálják az újonnan épült Népgyűlést, melyek képviselik igazán és biztonságosan a nemzeti szempontokat. Hibátlan ízlésű, egységes világítás, vágás, ruhák, beállítások mindkettőben. Olyan nehéz megmondani, mitől hatnak, de a sok befektetett agyalás és kutatás végül mágikusan működik. Nem állítom, hogy ez egy vasárnapi ebéd utáni, könnyű, levezető művészeti program, de azt igen, hogy megéri időt adni neki, Kopeczky Róna kurátor eszes elvarázsolt kastélyt épített nekünk.
 
• • •
 
Sonia Delaunay: Ritmus, szín, 1964
 
Sonia Delaunay párizsi kiállítása pedig színpompás, fényes nagyesemény, amivel az itteni kiállítást nemcsak az köti össze, hogy a két főszereplő mindkét esetben sokféle műfajban alkotó nő vagy hogy kelet-európai származásúak, de a már említett ludwigbeli függöny geometrikus mintázata is. Ha behúzzuk, a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris termeibe láthatunk át – ez fantázia kérdése, elismerem – sok száz műre, falakat elfoglaló nagy festményekre, egymás mellett még jobban vibráló tapétatervekre, dekoratív úszósapkákra és textilvázlatokra. Sonia Delaunay Sarah Stern néven szegény ukrán zsidó családba született 1885-ben. Gyerektelen nagybátyja, Henri Terk és felesége örökbe fogadták – állítólag akkor ez szokásos volt, noha anyja nehezen hagyta –, ekkortól Szentpéterváron élte a Terkek művészetkedvelő, nagyvonalú, polgári életét. Sokat utaztak, a nyarakat Finnországban töltötték, európai múzeumokat és galériákat látogattak. Hamar kiderült, hogy a kis Sarah milyen jól rajzol, úgyhogy a karlsruhei Művészeti Akadémiára íratták be. Innen 1905-ben ment festészetet tanulni Párizsba, ahol az iskola helyett leginkább galériákba járt. A posztimpresszionisták és a fauve-ok, Van Gogh, Gauguin, Rousseau, Matisse és Derain hatása látszik ekkori képein. 1908-ban feleségül ment egy ott megismert homoszexuális német galeristához – Wilhelm Uhde ezzel fedezte magát, Sonia meg így tudott ellenállni a családi óhajnak, hogy térjen vissza Oroszországba. Mindenesetre e kapcsolat bevezette Párizs művészköreibe, és megismertette Robert Delauney-val is, akivel nagyjából első látásra egymásba szerettek. Annyira eleven volt, folyton kíváncsi figyelemben, tele ötletekkel – mondta róla Sonia, aki elvált, hozzáment, szült neki egy fiút.
 
 
 
   Ifjabb Robert kisbaba volt, amikor varrt neki egy takarót, olyasmi anyagokból, amiket az orosz parasztoknál látott, és amikor elkészülve ránézett, kubista formák néztek vissza rá. Ettől kezdve férjével tudatosan igyekezték a színek és formák ilyen szerkezetét létrehozni, és elnevezték szimultaneizmusnak, mert a jelenség hatásmechanizmusa a pointillizmushoz hasonlóan az, hogy a direkt színek foltjai elkezdenek egymásra hatni, a nézői szem pedig összemosva látja őket. Barátjuk, Apollinaire mutatta be Soniának Blaise Cendrars költőt, aki teljesen felvillanyozta, úgyhogy onnan- tól fogva közösen dolgoztak. Cendrars transzszibériai vonatútjáról szóló könyvét ő illusztrálta, teljesen egybefolyatva szavakat és színeket. A könyvet nemcsak hogy mind egy szálig eladták, már az előfizetőknek, de kiállították a berlini Őszi Szalonon, és Paul Klee is elragadtatva említi mint szemléletét nagyban meghatározó vizuális élményt. A Delaunay-k az első világháború elől Portugáliába és Spanyolországba mentek, 1917-ben Madridban találkoztak Szergej Gyagilevvel. Előadásaihoz, a Kleopátrához és az Aidához díszletet, illetve jelmezeket terveztek, és Sonia nemcsak pezsgő kulturális szalont alapított itt, de céget is, a Casa Soniát, és designerként elindult a divat és belsőépítészet  felé.
 
Studio REP. Modellek a szimultán autóval, 1925
 
A párhuzamosság nemcsak a tervein, de tevékenységében is megmaradt, a berlini Sturm Galéria állította ki festményeiket, Párizsba visszatérve pedig még komolyabb lett a divattervezői ág, olyan kliensekkel, mint például Gloria Swanson. A színes kabát tárlója felett igaz könnyeket hullathatunk, abban reménykedve, valaki csak tervez majd hasonlót nekünk is. Fürdőruháit és úszósapkáit is vágyakozva szemléljük, és a mindenfelől áradó életenergiákhoz passzoló privát képeket, például azt, amin egy mintáival dekorált autó mellett modellek állnak ruháiban. Amerre nézünk, alakzatok és színek kapcsolódnak össze élénk formációkban, és Sonia – akinek 1969-ben a Louvre élő női művészként elsőként rendezett önálló kiállítást – életművében voltaképp hasonlót tett, jól társított képzőművészetet designnal, emelkedettet kreatív mindennapival.
   Kilépve, ha valakit elfog a melankólia, hogy most akkor szabad és nagy hatású nőművészek és színek nélkül kell meglennie, tartsa meg a belépőjegyet, mert azzal féláron folytathatja Niki de Saint Phalle-lal a Grand Palais-ban!
 
Sonia Delaunay: Önarckép, 1916, a stockholmi kiállítás katalógusának borítója
 
 
Jasmina Cibic: Spielraum – The Nation Loves It
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti 
Múzeum, Budapest. 2015. március 8-ig
 
Sonia Delaunay. Les couleurs de l’abstraction
Musée d’Art Moderne de la Ville
de Paris. 2015. február 22-ig
 
Tate Modern, London
2015 április 15 – augusztus 9.
 
A cikk megszületését támogatta: Richter Gedeon.