Elszáll-e a lélek?

El Kazovszkij életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

Muskovics Gyula

„(…) a szerelemben tényleg megmutatkozik valami isteni, de mindenképpen valami pokoli is, mert annyira szörnyű, annyira a bezártságra utaló, negatív minden, ami a szerelemből áramlik az emberre, annyira embertelen, hogy az már emberfölötti. Ha ebben mégis megjelenik valami emberfölötti, az a csoda. A csoda az, hogy az ember szerelmes valakibe, és az viszontszereti őt.”

Screenshot 2022 03 01 at 12.03.51

Dzsan-panoptikum XXXV. avagy Arkeszilaosz álma XV., Műcsarnok, 1995, OSZMI Fotótár


A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/ mű kiállítás több száz alkotása egy ilyen, csupán pillanatokig létező, csodálatos állapotnak állít emlékművet. A hetvenes évektől festőként, rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként is aktív művész eddigi legátfogóbb kiállítása, amely február közepéig látható a Galériában, arra tesz kísérletet, hogy a különféle, ám folytonosan egymásba fonódó életmű-értelmezési szempontok labirintusában bontsa ki El Kazovszkij összekötözött testekkel, kétdimenziós férfitorzókkal és szúrós kutyákkal benépesített, melankolikus világát.

El Kazovszkij (1948–2008) több interjúban is elmondta, hogy a hit hiánya, az isteni meg nem tapasztalhatósága, a semmibe vetettség és az ettől való félelem volt az, ami miatt a szerelem kamaszkorától kezdve narkotikumként hatotta át életét. A szerelem „pótanyag”, amivel elszórakoztatja magát az ember szánalmas kis élete során, amit saját szervezete „gyakorlati őrületként” éppen arra talált ki, hogy elterelje figyelmét „a léttel kapcsolatos szélen állásról”: a halálfélelemről. Merthogy e világi életünk olyan, mint a purgatórium: időbelisége miatt átmeneti. Az őt állandóan foglalkoztató kérdésre, hogy mi van azután, vajon „elszáll- e a lélek”, nem kapott biztos választ. Csillapíthatatlan vágyát az isteni iránt csak fokozta, amikor egy másik emberen keresztül, a szerelemben megtapasztalhatta azt. Női testben, homoszexuális férfiként, háborús hősként és Napóleonként kereste a szerelmet. Verlaine-ként kutatott Rimbaud, a fiatal fiú után, akiben női gyengédség lakozik, míg rá nem talált. És miután nem tarthatta meg, a csoda pokolivá, a csodálatosan szép, eleven férfitest pedig érinthetetlenül istenivé vált számára. A felkavaró és eksztatikus szerelmi együttlét 1975 telén történt El Kazovszkij és a nála hét évvel fiatalabb, török származású fiú, Can Togay János között, akivel Halász Péterék lakásszínházában ismerkedtek meg. Ezt a kitüntetett pillanatot nevezi a tárlat kurátora, Rényi András Kazovszkij művészetében „őseseménynek”, és ennek megfelelően a kiállítás is ebből az új, magán-időszámítást beindító, fetisizált pontból bontakozik ki. Mielőtt azonban a kettejük közötti kapcsolat tényleges tárgyi dokumentumait bemutató teremhez érünk – ahol Togay szemszögéből is bepillantást nyerünk kettejük történetébe –, az „Ünnep csarnokában”, vagyis a Galéria fogadóterében egy monumentális, vörös-fekete színpadot és egy csaknem öt méter magas fekete kutyát látunk, ami a művész kézjegyeként festményeken, illetve szobor és díszletelem formájában újra és újra felbukkan az életműben. Az óriási fekete „vándorállatot” Alföldi Róbert készíttette el az alkotó tervei alapján, és állíttatta fel a Nemzeti Színház fogadócsarnokában El Kazovszkij halála után, 2008 szeptemberében. A színpad pedig a Műcsarnok nagy apszisában rendezett Dzsan-panoptikum XXXV. avagy Arkeszilaosz álma XV. (1995. március 14., Budapest) című performansz díszletének pontos rekonstrukciója, amely az életmű egészén „vörös fonalként” végighúzódó performansz-sorozatnak állít emléket. A Dzsan-panoptikumokat Kazovszkij Togayjal való találkozását követően, 1977 és 2001 között különböző helyszíneken, szinte minden évben megrendezte, hogy emléket állítson a kitüntetett pillanatnak. Az előadások cselekményben nem, csupán a bemutatás módjában változtak az évek során. Lényegében az ókori görög szerzőtől, Ovidiustól ismert Pygmalion és Galathea történetét elevenítették fel: „bálvány születik, ami lelket kaphat”, Kazovszkij jellegzetes tigrismaszkjában, teremtő Pygmalionként volt jelen a színpadon, kaszák, időtöredékek, síkidomok és „tárgyakként” elrendezett, kisminkelt, leplekkel eltakart, szedett-vedett anyagokkal bekötözött testű emberi figurák között. Míg azonban Pygmalion egy istenekkel együtt létező világban, a mitológián belül vehette birtokba az általa vágyott életet, Galatheát, addig ma egy bálvány csak az élő test elérhetetlenségét jelentheti El Kazovszkij művészetében. A szerelem beteljesülésének pillanata iránti rajongás áthatja a kiállítás tereit. A 2004- es Testi mesék című fotómontázs-sorozat egyik képén például a még gyermek El Kazovszkij katonatisztruhában áll a karácsonyfa előtt.

Screenshot 2022 03 01 at 12.04.01

Cím nélkül (Karácsony hava. Testi mesék IV.), 2004, papír, digitális fotómontázs (egyedi beavatkozással), 42 × 53 cm, El Kazovszkij hagyatéka


Kezében, mintha karácsonyi ajándékként kapta volna boldogságának e csúcspontját, a keresztről levett halott Krisztus pózában fekvő, lepellel eltakart testű, felnőtt Togayt tartja. Az elmúlás melankóliája is végigkíséri a látogatót, az elmúlt pillanat iránti nosztalgikus sóvárgást jelző vetett árnyékok még külön termet is kaptak. A kiállításnak ehhez a részéhez egy görög tanmese kapcsolódik, amely a rajz művészetét a Másikra való emlékezéshez köti: a szerelmes lány körberajzolja kedvese arcának árnyékát, a férfi távollétében jelenlétét ezzel pótolva. Ekképpen válik megemlékezéssé – és egyben a Másik hiányának jelölőjévé – a rajz, a kép Kazovszkij művészetében is. A görög mitológiára való utalások, idézetek forrása Kazovszkij gyermekkorának leningrádi éveibe vezetnek vissza, amikor művészettörténész édesanyjával látogatta az Ermitázs ókori görög és római kori másolatainak szoborgyűjteményét. Hamar megtanulta leolvasni a vázákon lévő feliratokat, s már kisgyermekként ismerte a görög mitológia legfontosabb történeteit. Az életmű hangsúlyos eleme, a férfitorzó iránt érzett csodálat szintén itt vette kezdetét. Míg azonban az antik szobrok a testet önnön érzékiségében kívánják megragadni, El Kazovszkij „szobrai”, a kétdimenziós férfitest-töredékek az eleven emberi test jelen-nem-valóságát hirdetik, ugyanúgy a hiányról árulkodnak, akárcsak képei.
Nemcsak a görög szobrok ragadták meg, amelyekről később, utazásai során képeslapokat gyűjtött, hogy barátainak szétosztogassa: gyermekkorától kezdve rajongott például az állatokért, és az útitáskaként használt szimatszatyrokban a tigrises és medvés újságkivágatok mellett mindig helyet kapott az idők során felhalmozott ásványgyűjtemény egy-egy kitüntetett darabja is. Nemcsak saját életének eseményeihez és szereplőihez, valamint az őt körülvevő, a vele együtt élő dolgokhoz, hanem más művészek munkájához is rendhagyó módon ragaszkodott. Könyveket és reprodukciókat őrzött Antonello da Messina, Georges de la Tour, Caravaggio vagy éppen Giorgio de Chirico és Giorgio Morandi munkáiról. A kiállításon Francis Bacon Triptichonjának (1982) és Kazovszkij 1975-ös Tájkép maradvánnyal című aktjának párba állítása hasonló kapcsolódási pontra utal.

Screenshot 2022 03 01 at 12.05.41

Kiállítás enteriőr a „Camp, punk szubkultúra” teremben. Koncepció: Bogyó Virág, Hódi Csilla, Muskovics Gyula, Soós Andrea, Százados László

A kiállítás El Kazovszkijt fetisizáló művészként mutatja be, de külön teret szentel e gyűjtögető életmód félig nyilvános, inkább magánéleti vonatkozású dokumentumainak is. Megtudjuk, hogy számtalan plakátot őrzött camp ízlését és a queer kultúra iránti vonzalmát jelző kedvenc filmjeiről, mint amilyen például Fassbinder Querelle-je, Jarman számtalanszor látott Caravaggiója, Gus Van Sant Otthonom Idahója vagy a Törökfürdő Ferzan Özpetektől. Fény derül továbbá a brit punkkultúra iránti érdeklődésére, ezen belül is a Sex Pistols zenekar frontembere, Sid Vicious iránti rajongására, amint meglátjuk a lemezborítók és újságkivágatok mellett azt az A5-ös méretű füzetet, amelybe a Sex Pistols tagjairól készült fényképeket – néhol saját kezével együtt – újrafotózva ragasztotta be. A Camp, punk, underground terem leglátványosabb „gyűjteménye” David Bowie alakja köré szerveződik. A glam rock sztárról összegyűjtött számtalan fotója, újságkivágása, lemezborítója és kitűzője mellett kapott helyet az a Bowie-nak dedikált installációegyüttes is, amit Kazovszkij az 1982-es Párizsi Biennálén mutatott be.

Screenshot 2022 03 01 at 12.06.48

Kiállítás enteriőr a „David Bowie-szentéllyel”, középen El Kazovszkij Bowie-installációjával, amellyel az 1982-es Párizsi Biennálén szerepelt, © Fotó: Áment Gellért

A camp mint a kulturális Másik önkifejezésének radikális eszköze, Bowie androgünitása, különböző alakokban csillogása, az eltúlzott exhibicionizmus, a manír és az eklekticizmus kiutat jelenthetett a rendszerváltás előtti évek szürkeségéből a művész számára. Kazovszkij bálványai gondolatban közelebb hoztak egy olyan világot, amely a szexuális szabadságot és a gender nonkonformitást hirdette, és amely bátrabban mert játszani a kultúra – utazásai, irodalmi és zenei műveltségének köszönhetően – általa is jól ismert töredékeinek posztmodern összekeverésével. Mindeközben megjelenik a teremben az a kortárs művészeti kontextus is, vagyis a magyar underground azon keskeny szelete, amelyhez Kazovszkij munkássága során kapcsolódni tudott. A No. 1 csoport például, akiknek egyik kiállításán egészen fiatalon szerepelt, és az avantgárd indíttatású költőkből és prózaírókból szerveződött Fölöspéldány, amelynek egy 1980-as verskoncertjéről készült videofelvételen Kazovszkij saját testére ír.

Munkásságát, azon belül is színpadi munkáit, illetve a Dzsan-panoptikumokat leginkább Király Tamás életművének kezdeti, nyolcvanas évekbeli szakaszával érdemes összeolvasni. Az emberi test körvonalainak viszonylagossá tétele, a crossdressing (vagyis az ellenkező nem ruháinak viselése) mindkettejüknél lazán csavart, kötözött, technikás megoldásokat (értsd: amihez varrni is kell) mellőzve válik lehetővé. Mindketten – saját bevallásuk szerint is – „szemétből” dolgoztak, szándékoltan a hiba, az „összetákolt” csillogás mulandóságának esztétikumát hangsúlyozva. Amellett, hogy Kazovszkij rendszeres vendége volt a divattervező (és két társa: Koppány Gizella és Kováts Nóra) által működtetett, New Art Stúdió néven futó, kisebb underground központként működő „punk butiknak”, sőt Kazovszkij Király Tamás – a Stúdióból induló – Váci utcai divatsétáin is többször részt vett.

El Kazovszkij és Király Tamás a New Art Stúdióból induló divatsétán, Váci utca, Budapest, 1982–1983 körül. Az El Kazovszkij Alapítvány jóvoltából

Míg az unalmas külsejű és borzasztó frizurájú járókelők előtt felvonultatott, szemeteszsákból készült alkalmi ruha és a tükrökkel díszített zakók felbukkannak a Hová mész? (1983, Szigligeti Színház, Szolnok, rendezte: Mészöly Miklós) Kazovszkij által tervezett jelmezeiről készült fotókon, addig Király Tamás a Dzsan-panoptikum szereplőjeként jelenik meg a kiállításon (1983, Fiatal Művészek Klubja; 1984, Kossuth Klub). Bár útjaik az életműveket meghatározó formában nem keresztezték egymást, párhuzamot mégis vonhatunk: Király Tamás divatperformanszaiban hasonló mértékben dőlnek meg a társadalmi nemek, a helyes és a helytelen, a hasznos és a haszontalan bináris kódjai, mint a nőiességet megtestesítő fiútestekkel berendezett Dzsan-panoptikum színpadán.

Kazovszkij életművét azonban azért is nehéz lenne párba állítani a magyar underground más alkotóinak munkásságával, mert transzszexuális nemi identitását elemző művészete egy olyan ellenkultúrában született, amelyben a nemi meghatározottság – állítása szerint – olykor még a „normálisnál” is hangsúlyosabb. A görög mitológia és a keresztény vallás szálaival finoman átszőtt életmű agresszív melankóliája sajátos, egyedi életéből fakad. Kazovszkij többször megfogalmazta: nem arról a nagy „filmről” van itt szó, amelynek képzeletben átélt jelenetei az élet hétköznapi történéseivel és viszonyaival párhuzamosan futnak. Művészete annak leképezése, ahogyan szubjektív szűrőjén keresztül látja a dolgokat: egy olyan világ képregénykockái előtt állunk, ahol a kutyák emberi lelkek, és a torzók e „lelkes lények, a szegény állatok által emelt idolok”.

Screenshot 2022 03 01 at 12.08.51

Az Ikonosztáz részlete

Az életműben újra és újra felbukkanó figurák, stiláris és formai megoldások az Ikonosztáz monumentális műegyüttesének 1988-tól folyamatosan bővülő, negyven festményén egyszerre jelennek meg. A További adalékok az utolsó állat és a ruméliai csillag történetéhez összefoglaló címet viselő sorozat személyes mitológiáját megint csak örök szerelmével való közös történeteként foglalja keretbe: az „utolsó állat” El Kazovszkijt, a „ruméliai csillag” (utalva a férfi szülőföldjére) Can Togayt jelöli.

   Míg az Ikonosztázon sokféleségükben, addig a Parafríz II. (2008) festményein rendszerezve jelennek meg négy évtized jellemző képtípusai és motívumai. A véggel való küzdelemben létrejött összegző sorozata az élesen megfestett torzóktól és balerináktól a lágyan, lemondással ringatózó csónakokig ível, amely Téli utazás (2007) című utolsó ciklusának felbukkanó motívumaként néz szembe az elengedés fájdalmával. A nem tudni hova tartó pillanatra, földi életére e csónakok puha lebegéséhez hasonló nyugalommal emlékezik vissza egyik, a halála előtti napokban megjelent beszélgetésben:

Négy állatmese II. Aranytemplom III., 1990/1991, El Kazovszkij hagyatéka


Két iker Venus, 1989, farost, vegyes technika. A. Gyűjtemény (részlet)


„Ez a pillanat, ami a mostani életem, kit érdekel? Nagyon izgalmas, így is fantasztikusan izgalmas volt, csak nagyon keveset engedett abból megélnem, amit egy másik testben megélhettem volna. De a végtelenben minden élet csodálatos. A legrettenetesebb élet is. Akkor a máglyahalált is át lehet élni. Egy hívő ember átélheti, minden pokoli fájdalom ellenére, ha igazi, misztikus hívő. Aki azt is tudja, biztos benne, hogy elszáll a lelke, van hova szállnia.”

Az idézetek forrása: „Múlt századi stilizált férfitudattal nőttem fel” – Kalmár Melinda és Ungváry Rudolf beszélgetése El Kazovszkijjal, Nappali Ház, Budapest, 1991. 1–2., 78–94. o.

Kiállítás enteriőr a „Görög testek” terméből. Az élő testről készült fehér gipszöntvényt, melynek modellje a fiatal Braun András volt, Bakos Ildikó szobrászművész, El Kazovszkij évfolyamtársa ajándékozta a művésznek 1988–89 körül, aki élete végéig megőrizte azt


A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-életmű Magyar Nemzeti Galéria, A épület 2016. február 14-ig.