TELI-HOLD

Szikra Renáta

Jövőre ünnepli a világ a Holdra lépés ötvenedik évfordulóját, de a Louisiana Modern Museum of Art mindenki mást megelőzve lopta el a show-t új tudományos-misztikus kiállításával.

Tudományos Hold-modell, készítette: Johann Friedrich Julius Schmidt és Thomas Dickert, Németország, 1898 Fotó: Field Museum Library / Getty Images


Itt a Földön senki és semmi nem vonhatja ki magát a Hold hatása alól. Az embert évezredek óta intenzíven foglalkoztatja galaxisunk hozzánk legközelebb eső, kicsiny darabja. Kozmikus mértékkel mérve tényleg csak „karnyújtásnyira” van, mégsem adja könnyen magát. Szabad szemmel is jól megfigyelhető – de csak az egyik fele és az is folyton változik. A Hold másik, sötét és számunkra ismeretlen oldaláról először a szovjet Luna–3 műhold készített képeket 1959-ben, emberi szem (az Apollo–8 amerikai legénysége) pedig csak pár évtizede, 1968-ban láthatta először. De az űr meghódításának első és mind ez idáig legfontosabb eseménye azonban mégiscsak az volt, amikor Neil Armstrong 1969. július 21-én a Holdra lépett; a koppenhágai modern művészeti múzeum őszi kiállítását is a jövőre esedékes ötvenéves évforduló és a holdporban hagyott lábnyomig tartó kalandos út inspirálta. Ehhez képest a kiállítást reklámozó felületeken mindenütt egy nő áll a Holdon (lásd címlapunkon), de mivel űrruhája inkább a húszas évek túraöltözékét idézi, világos, hogy ez a szituáció csak a képzelet szülötte lehet.

Állókép Georges Méliès Utazás a Holdba (Le voyage dans la Lune) filmjéből, 1902, 14 min. © Lobster-Fondation Groupama Gan-Fondation Technicolor

Enteriőr A Hold – A belső világtól a világűrig kiállításon, a szkafander mögött a hátsó falon Kiki Kogelnik Holdba repítő festményei, jobbra a falon Robert Rauschenberg 1970-es Stoned Moon Book művének részletei láthatók © Louisiana Museum of Modern Art Fotó: Kim Hansen és Joseph Cornell: Cím nélkül (Nap-készlet), 1956–58 k., Robert Lehrman gyűjteménye Aimee és Robert Lehrman jóvoltából © The Joseph and Robert Cornell Memorial Foundation / VISDA 2018 Fotó: Quicksilver Photographers, LLC © HUNGART 2018


Az Asszony a Holdon alapötletét valójában a német expresszionista filmrendező, Fritz Lang fantáziadús felesége, Thea Harbou dolgozta ki, ebből készült a legelső űrutazós sci-fi film 1928-ban, aminek nemcsak a női holdra szállást, hanem többek között a rakétakilövés előtti visszaszámlálás aktusát is köszönhetjük. S bár Lang filmjében egy elképesztően modern, többlépcsős rakétával utaztak a melodráma szerelmi háromszögének szereplői, természetesen csak a visszatérés előtt derült ki, hogy kevés lesz az oxigén a hazaútra és valakinek maradnia kell. Nos, a képen látható bátor Friede is ottmaradt titokban szerelmével, szerencsére nem azonnali halálra ítélve, mivel ebben a filmben a Hold másik oldalán belélegezhető atmoszféra van (ezért nem kell hősnőnknek frizuraromboló sisakot sem viselnie). Holdba repülős fantáziáink ennél persze korábbról is vannak, és ha a filmnél maradunk, akkor például a századforduló első mozgóképes alkotásainak legszebbikén, Georges Méliès Utazás a Holdba (1902) némafilmjén a döbbent és dühös telihold kráterekkel tarkított arcába fúródik a rakéta, és ahogy egy igazi álomvilágban lenne, a holdlakó földönkívülieket a Folies Bergère varieté táncosai alakítják. A pillangószárnyú-kecses és denevérszárnyú-szőrös holdlakókról való képzelgést azonban már a viktoriánus kor rajzolói is imádták, Sir John Herschel, brit csillagász fantasztikus „tudósításai” ezt az igényt tökéletesen ki is elégítették. Herschel ugyanis azt állította a később csak a „Great Moon Hoax”-ként elhíresült beszámolójában, hogy távcsövén keresztül denevérszárnyú humanoidokat (és unikornisokat) is látott a Hold paradicsomi tá- jain, a The New York Sun 1835-ben nemcsak publikálta, de lelkesen illusztrálta is a kacsát. A Holddal való szenvedélyes viszonyunk mindig is a tudomány és a fikció, a megfigyelés és a fantázia határán egyensúlyozott.

Joseph Wright of Derby: Tó, várral a hegyoldalban, 1787, olaj, vászon, átmérő: 59,1 cm, Saint Louis Art Museum, Christian B. Peper ajándéka
 


Katie Paterson: Villanykörte holdfény-szimulációhoz, 2008, 289 halogénizzó, színezett opál búra (28 W, 4500 K), láda, napló, változó méret A művész jóvoltából © HUNGART 2018 és Darren Almond: Telihold@Yesnaby (Fullmoon@Yesnaby), 2007, C-print, 127,5 x 127,5 cm A művész és a White Cube jóvoltából © HUNGART 2018


A Louisiana kiállításának legvonzóbb tulajdonsága éppen az, hogy teret enged mindkettőnek. Felvonultatja az elmúlt évszázadok Holdra vonatkozó természettudományos eredményeit – persze bevallottan a teljesség igénye nélkül, viszont nagyon látványos módon kombinálva olyan irodalmi, zenei, film- és képzőművészeti alkotásokkal, melyeknek az a közös vonása, hogy mindegyiket a sápadt égitest ihlette. Tematikus tárgycsoportokat, termeket alakítottak ki a holdfény, holdbabonák, holdtérképek, holdra szállás stb. fogalmak mentén, de a kusza összképet és a feldolgozhatatlan mennyiségű információs anyagot is megbocsátja az ember, mert a világ minden tájáról összehordott emlékek és műtárgyak kincsesbányájában ugyan mi- ről mondanánk le? Galilei eredeti holdrajzairól vagy a hatalmas 17. századi éggömbökről, a hihetetlenül részletes, különben sosem látható legújabb NASA-térképekről? Max Ernst misztikus Hold-mandalájáról? A romantikus festők kísérteties tájképeiről vagy Darren Almond hosszú expozícióval készített, telihold bevilágította fantasztikus óriásfotóiról? Vagy talán az első Holdról készített dagerrotípiáról, hogy az objektív rögzítésnél maradjunk, amit annyira megevett a penész, hogy – mint a mi egyetlen hiteles Petőfi-ábrázolatunk esetében – inkább csak hisszük, mint látjuk? A tudományos részleghez olyan extrém, a mai világban elhelyezhetetlen misztikus kis tárgyak is kapcsolódnak, mint egy bársonnyal bélelt, míves bőrtokban őrzött Hold-fotográfia – ami olyan, mint egy szerelmi zálog vagy magánájtatosságra szánt hordozható Hold-oltár. Modern párja a kiállításon a szürrealista Joseph Cornell dobozműve, amiben a hétköznapi tárgyak nemesülnek galaktikus modellé.

Max Ernst: Egy galaxis születése, 1969, olaj, vászon, 92,0 x 73,0 cm, Fondation Beyeler, Riehen/Basel, Beyeler Collection © Max Ernst / VISDA 2018 Fotó: Robert Bayer © HUNGART 2018

Katie Paterson sötétszobája is modell: a legszikárabb holdfény-szimuláció (Lightbulb Simulate Moonlight, 2008). A sötét teremben egyetlen belógatott villanykörte képviseli az éjszakai fényforrást – ami magában elég minimalista koncepciónak tűnik, míg ki nem derül, hogy nem (csak) egy konceptművet, hanem egy világítástechnikai találmány-fejlesztés eredményét is látjuk. Paterson az Osram cég mérnökeivel elemezte ki a holdfény hullámhosszát s egyéb sajátosságait, így készült el az a 289 különleges (kék) bevonatú körte, ami kétezer órás élettartamukat összegezve kitart legalább 66 évig, a 2008-as átlagéletkor végső határáig – azaz egy életre elegendő holdfényt generál, bárhol is installálják az elkövetkezendő évtizedekben – már ha valami oknál fogva már nem férnénk hozzá az eredetihez... Bár a Hold és maga az űr az emberiség közös tulajdona a megállapodás szerint – a kolonizációra irányuló tervek is egyidősek a Holdról való gondolkodással. A szomszédos égitest lehet egyszer az utolsó menedék a megmaradt emberiségnek, ha a földi ökoszisztéma összeomlik, vagy ugródeszka a távolabbi galaxisok megismerése felé. Az űrverseny számos ikonikus emléke, a holdporos űrhajóskesztyű, egy szovjet műhold belseje vagy a holdkőzetek mellett a jövőt képbe hozó tárgyak is feltűnnek, köztük a Norman Foster tervezte lakómodul makettje, egy 3D nyomtatásra szánt, könnyen kezelhető, buborékszerű kapszula. Egyébként a NASA maga is indított művészeti rezidencia programot (részben az űrkutatás népszerűsítése érdekében), amiben a hatvanas évektől kezdve Norman Rockwelltől Robert Rauschenbergig számos amerikai művész vett részt, az utóbbi például a kiállításon is bemutatott 1970-es Stoned Moon Book kollázsaihoz és szitanyomataihoz az űrkutatóközpont fotóarchívumának legfrissebb képeit használhatta (beleértve Aldrin porban hagyott lábnyomának ikonikussá vált képét, amit Armstrong fotózott). A zenész-énekes Laurie Anderson is volt NASA-ösztöndíjas (még 2004-ben), és a dán kiállításra a tajvani médiaművésszel, Hszin Csien Huanggal hozta létre azt a virtuális valóság installációt, amelyben fantasztikus, de egyáltalán nem romantikus holdbéli tájon bolyonghat az arra vállalkozó, mivel a helyszín leginkább egy nukleáris szemétlerakóra hasonlít (a NASA tervei között szerepelt már ilyen opció is).

Yayoi Kusama: A lelkek villódzó fényei, 2008, Louisiana Museum of Modern Art, Humlebaek © HUNGART 2018

Akinek pedig egy ilyen „testen kívüli élmény” nem elég, az távozóban a Louisiana állandó gyűjteményében lévő Yayoi Kusama-installációba is beléphet egy pillanatra, hogy a számtalan apró fényponttal vibráló sötétkamrában a végtelen magányt és az űrbevetettség érzését is átélhesse.


The Moon: From Inner Worlds to Outer Space, Louisiana Museum of Modern Art, Humlebaek, 2019. január 20-ig.